A színházterem csodálatos volt. Félkör alakú hatalmas helység, fával borított falakkal. A színpad is nagy volt, már rajta álltak a festetlen díszletelemek. Elindultam lefelé a lépcsőn a hosszú széksorok között. Imádtam az illatot, ami belengte a termet. Keveredett a fa illata a bársonyéval, ami a székeket borította.
Olyan volt, mint egy igazi színház, simán el tudtam képzelni, ahogy tele van gyönyörű ruhába öltözött emberekkel.
Leértem a színpad elé és jobbra fordultam, hogy az oldalán lévő lépcsőn felmenjek. A művészeti tagozatos diákok sürögtek forogtak az elemek körül, mindenki tudta, hogy mi a dolga, így egy kicsit elveszettnek éreztem magam. De csak addig, amíg a festékes arcú Alice előttem nem termett.
-Szia! Pólót vagy kötényt ott találsz oldalt. Fogj egy ecsetet, egy barna festékes vödröt és menj hátra, kezd el festeni a fát- adta ki az utasítást, majd rohant is, hogy a többi újonnan érkezőnek segítsen.
Találtam magamnak egy pólót, ami már festékes volt, de jól eltakarta a ruháimat. A táskámat bedobtam a többi közé, majd a kalapomat is oda hajítottam. Fogtam egy ecsetet és a festékekhez léptem. Alice azt mondta fogjam a barnát, de volt ott vagy 5 féle barna festék. Remek, nem is én lettem volna. Kiválasztottam egy olyat, amit én egy fa festéséhez használtam volna és elindultam hátra.
A fán már dolgozott egy srác és tudtam, hogy ismerős valahonnan, de egyszerűen nem tudtam felidézni a nevét. A névmemóriám pocsék volt és az is maradt. Közelebb léptem és letettem a festéket.
-Szia, a nevem Zoey!- nyújtottam kezet. A fiú felém fordult és szintén kezet nyújtott.
-Collin- mosolygott. Akkor beugrott, hogy honnan olyan ismerős. Adam haverja volt.
-Áhh igen, te vagy Adam pincsikutyája- mormogtam.
-Na! Azért ez szíven ütött- kapott a bal oldalához, aztán nevetett.- De nem sértődök meg, mert szimpatikusnak tűnsz- mosolygott.
-Igen? Pedig azt hittem, hogy itt majdnem mindenki utál.
-Hát, az első ember vagy, aki beszólt Miminek rögtön az első napján, szóval főleg büszkék vagyunk rád- mondta, miközben ismét hozzáfogott a festéshez.
-Köszönöm köszönöm, autogramok az öltözőmben- vigyorogtam, hajoltam meg, majd én is nekiálltam dolgozni.- Ha nem bírod Mimit, akkor, hogy bírsz ki ennyit a közelében?
-Adam már ezer éve a barátom, ez csak egy hullámvölgy, legalábbis reménykedem- sóhajtott.
-Mióta vannak együtt?- kérdeztem.
-Kábé három éve. De nem egész három év, mert folyton vagy összevesznek vagy épp jóban vannak. Nagyon könnyen meg lehet tudni, mikor melyik állapotban vannak. Ha össze vannak veszve, akkor feltűnően nem néznek egymásra- nevetett.-Ja és akkor Mimi olyan fájdalmas arckifejezést ölt, hogy öröm nézni.- Pár percig csendben dolgoztunk, aztán eszembe jutott, hogy Adam nincs itt, hogy szenvedjen.
-Hol van Adam?
-Én jöttem helyette- monda halkan Collin.
-Tessék?!- háborodtam fel.- Neki is itt kéne bűnhődnie velem!
-Épp békülő randin van- morgott.
-Te jó Isten!- fogtam meg a fejem, majd a pillanatnyi szünet után újra munkába álltam. Negyed órával később arra lettem figyelmes, hogy Collin mellettem fulladozik a röhögéstől.-Most mi van?!- kérdeztem, és felemeltem az egyik szemöldökömet.
-Összefestékezted az egész arcod- mondta fulladozva a nevetéstől.
-Mi?!- kiáltottam fel és a telefonom után nyúltam. A képernyőn tökéletesen látszott, hogy teljesen barna a homlokom és az orrom. Én sem bírtam ki nevetés nélkül, de valahogy meg akartam bosszulni, hogy nevet rajtam, így fogtam a festékemet és végighúztam az arcán. Innentől vette kezdetét az a festékcsata kettőnk között, ami után még 3 hét büntetést kaptunk és ami után napokig súroltam a szivárványos farmeremet.
A büntetés végén elkísért a szekrényemhez. Akkor már nem voltunk festékesek, mert Alice adott valami büdös cuccot, ami rögtön lemosta. Együtt léptünk ki a suliból.
-Akkor hétfőn találkozunk?- kérdeztem.
-Arra gondoltam, hogy holnap is találkozhatnánk- mondta és közelebb lépett. Egy másodpercig haboztam és mérlegeltem magamban a dolgot. Collin vicces volt, kedves és nem mellesleg iszonyatosan jóképű is.
-Mire gondolsz?- kérdeztem mosolyogva.
-Elmehetnék valahova délután- kezdte. Nagyon cuki volt, ahogy szégyenlősen vakargatta a nyakát.
-Rendben, legyél nálunk négyre- vágtam rá, majd lefirkantottam egy cetlire a címemet.- És hova megyünk?- kérdeztem, miközben megindultunk lefelé a lépcsőn.
-Az legyen az én titkom- kacsintott.- Hazavigyelek?- kérdezte.
-Megköszönném- bólintottam és a kocsija felé indultunk. Én, mint az élő GPS elég jól funkcionáltam, így hamar hazaértem.
-Köszönöm a fuvart- mondtam és kiszálltam a kocsiból. Az ajtóból még visszaintegettem a fekete kocsiban ülő Collinnak, majd beléptem.
A házunkat finom illat lengte be. Anya biztosan megtalálta a sütő bekapcsológombját. Levettem a cipőmet és bentebb léptem.
-Hát veled meg mi történt?- kérdezte az öcsém, akin öltöny volt.
-Rajtad van öltöny- vetettem oda és felmentem a lépcsőn. A bátyám pont a szobájából jött ki, szintén öltönyben.- Oké én maradtam le valamiről?!- csattantam fel.
-Anya úgy döntött, hogy étterembe megyünk- mondta miközben megnézte magát a tükörben.- Veled meg mi történt?- kérdezte is.
-Festettem- morogtam.
-Akkor siess, mert 20 perc múlva indulunk.
-Tessék? De hát tiszta festék a hajam!
-Akkor siess, mert ez az öcsi nagy napja. Miatta kellett ezt a nevetséges göncöt felvennem- mondta. Ahogy jobban megnéztem észrevettem, hogy ez az öltönye, amit még a szalagavatójára kapott, így kicsit feszült már rajta.
Berontottam a fürdőbe, hajat mostam és villámgyorsan szárítottam meg. Felrántottam a szekrényem ajtajait, kidobáltam valami ruhát, gyors sminket dobtam fel és feltűztem a hajam. Ezután jött a nehezebbik része. Ha ők ennyire kiöltöztek, akkor nyilván nem mehettem tornacsukában, vagy bakancsban. Így a cipős szekrényem legmélyébe kellett nyúlnom, ahol a magassarkúim voltak.
Miközben készülődtem akarva akaratlanul is kellemetlen dolgok merültek fel bennem. Perpillanat repdestem a boldogságtól, mert Collin elhívott randizni, vagy mi, de tudtam, hogy a családi kaják, nem végződhetnek jól. Volt már, hogy sírva rohantam ki az étteremből vagy épp, hogy az öcsém "véletlenül" leöntött és ezek még a finomabbak voltak.
A legrosszabb az volt, amikor anya kiállhatatlan nővére is eljött, Anita néni. A kevés emberek egyike volt, akit meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. Szerintem akkor csak azért jött, hogy elmondhassa és kielemezhesse minden egyes problémámat és hibámat. Azt hiszem, hogy 30 percig bírtam egy 10 perces mosdószünettel.
Pontosan 20 perccel később már lefelé lépdeltem a lépcsőn. Tengerkék szoknya és fehér fűző volt rajtam egy szegecses övvel és egy gyönyörű fehér, platformos cipővel. Egy kis szegecses táskát vettem magamhoz, amibe a legfontosabb dolgaimat dobáltam.
-Wáo!- mondta Jackson.- Ezer éve nem láttalak lánynak öltözni- vigyorgott.
-Nagyon vicces vagy bátyus- böktem oldalba.
-Anyuék már a kocsiban várnak- mondta és engedett előre az ajtó felé. Anya évek óta először kiállt az autójával a garázsból. Gyönyörű fekete autója volt, alig pár éve volt meg neki, de nagyjából 10-szer használtuk.
Egy elég elegáns étterembe érkeztünk meg 30 perc feszült csendben töltött utazás után. Kis zenekar játszott a sarokban, mindenki halkan beszélgetett a szépen megterített asztalok felett. Az egyik sarokban ültünk le. A pincér hamar érkezett, fel is vette a rendelést.
Csupa semleges téma került szóba. Hogy milyen jó az öcsémnek, hogy milyen jól megy neki a suli és hogy amúgy is ő mennyire tökéletes. Majdnem elhánytam magam a sok ömlengéstől. Amikor nem bírtam tovább kimentem a mosdóba és írtam egy sms-t Alicenek.
Épp családi vacsin vagyok, de ha még egy magasztaló szó hangzik az öcsémről főbe lövöm magam... Holnap muszáj lesz megtartani a piszipartit. Hívd Keirát is, lesz mesélni valóm :D
Zoey
Visszatértem az asztalunkhoz. Anya épp ajándékot adott az öcsémnek. Alig tudtam tőle összekaparni az állam a padlóról. Egy hitelkártyát kapott. Egy hitelkártyát! Én meg már mióta ezért könyörögtem. Jóformán zsebpénzt se kaptam! Lenyeltem a megsemmisült büszkeségem és a táskámba nyúltam.
-Szóval, ezt a kis ajándékot tőlem és Jacksontól kapod- mosolyogtam.- Viseld egészséggel!- fejeztem be és felé nyújtottam a dobozt. Az öcsém lassan nyitotta ki, mintha félt volna, hogy mit fog benne találni. Amikor meglátta az órát nem tudtam megmondani, hogy örül-e vagy nem. Csak nézte, bambulta, aztán ránk nézett aztán vissza.
-Köszönöm- mondta és nyelt egy nagyot. De nem vette fel, csak betette a dobozt a kabátja zsebébe. Ez egy kicsit fájt. Az én kis emlékem apától egy nyaklánc volt,Belive felirattal, ami mindig a nyakamban lógott. A bátyám is folyton hordta a másik karórát. De nem tehettem semmit, nem erőltethettem fel a kezére. A további egy órában inkább kikapcsoltam az agyamat, valahogy úgy, mint matekórán. Se kép, se hang. Éhes se voltam igazán, csak turkáltam a kajámat. Végül 11 óra körül indultunk haza.
Amilyen jó volt a délutánom, annyira volt siralmas az estém. Melankolikus hangulatban néztem az elsuhanó New York-i fényeket. Nem szerettem az életemet. Nem bírtam elviselni, hogy anyu nem szeret, megértettem miért, de mégis gyűlöltem. Aztán ott volt az öcsém, aki ha volt olyan makacs, mint én akkor nem fog megbocsájtani. A bátyámmal épp jóban voltam, tehát ez az egy kis fénysugár felvidított. Ha vissza tudtam volna menni az időben, annyi mindenen változtattam volna. Nem lettem volna olyan, mint amilyen. Bármit megadtam volna, hogy helyrehozzam a hibáimat, bármit megadtam volna, hogy apa is ott ülhessen az autóban.
Elkezdett esni. Esőcseppek pöttyözték be az autó ablakát és csorogtak tovább. A fények színesre festették őket. Csak pár perc kellett hozzá, hogy az én arcomon is könnycseppek jelenjenek meg. Elszorult a torkom. Legszívesebben ordítottam volna. Szétvertem volna valamit. De nem tehettem és szétmarcangolt a tehetetlenségem. Csak egy gondolat járt a fejemben: Miért én vagyok ilyen szerencsétlen?
