13.rész - A baleset

Két elborzasztó héttel a hátam mögött már azt hittem, nem lehet rosszabb.
Collin dühösebb volt, mint valaha, nem volt hajlandó hozzám szólni, na nem mintha olyan nagyon sűrűn kerestem volna. Úgy gondoltam, hogy majd elmagyarázza, hogy mi történt. De rosszul következtettem, mert jobb haragtartónak bizonyult, mint eddig bárki, akit ismertem, magamat is beleértve.
Adam, a fene tudja miért, visszavedlette a régi, gyűlölt, bunkó oldalát. Ha véletlen észrevett, akkor csak megvető pillantást kaptam, ha pedig hozzám szólt, akkor csak megsértett.
Mimi pedig a két fiú utálatát csak felhívásnak vélte arra, hogy még inkább pokollá tegye az életemet. A két hétben háromszor öntött le "véletlen", egyszer vitte el a ruháimat és a törölközőm az öltözőből, és folyamatosan sértegetett.
A bátyámmal visszaestünk arra a szintre, ahol azelőtt tartottunk, hogy sulit váltottam. Egymásra csapkodtuk az ajtót, veszekedtünk. Én azt vártam, hogy ő kérjen bocsánatot, ő meg azt várta, hogy én. Mindemellett anya is rosszabbul lett, lassan már folyamatosan alkohol szagú volt és sokszor csak késő este támolygott haza. Nem akartam, hogy az öcsém ilyen körülményekre jöjjön haza a karácsonyi szünetre, de nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy változtatni tudjak a helyzeten.
Mindezek tetejébe még az idő is egyre pocsékabb lett. A december első hetében leesett hó koszos latyakká változott és minden reggel visszafagyott, így még gyalog is kezdett életveszélyessé válni a közlekedés. Na meg olyan hideg volt, hogy reggelente az otthon, buszmegálló távolságát eszkimóként tettem meg.

December második hetében jártunk, amikor balszerencsémre Alice és Keira egyszerre betegedtek le. Így még a legjobb barátnőim és támaszaim nélkül maradtam. Épp a szekrényemben matattam, amikor valaki becsapta azt az orrom előtt. Haragosan néztem fel, és balszerencsémre Mimivel találtam szembe magam.
- Helló, lúzer!- hangzott a rendkívül kedves köszönés. Megfordult a fejemben, hogy úgy csinálok, mint aki meg sem hallotta, esetleg véletlen én is leöntöm a reggeli kávémmal, de úgy döntöttem, hogy előbbi nem lenne hozzám méltó, utóbbi pedig sértés lenne a kávémnak.
- Jó reggelt!- szóltam vissza morcosan és gúnyosan. - Mit akarsz?
- Az utóbbi hetek után sem szeretnél végre eltűnni?- kérdezte, miközben lenézően méregetett.
- Nincs olyan szerencséd- feleltem és ki akartam kerülni, de elém lépett.
- Akkor készülj fel, mert ez még csak a kezdet volt- mondta egy ördögi mosoly kíséretében.
- Hidd el, volt már rosszabban részem, a szánalmas kis játékaid, és a jellegzetes sarokszéli manikűröd nem fog elijeszteni. Ja, és csak hogy megnyugtassalak, ezentúl személyes kihívásnak veszem, hogy a földbe döngöljelek, majd dicsőségesen elvonuljak.- Miután befejeztem kikerültem és otthagytam az elképedt tekintettével és a leesett állával.
Délutánra a jeges szél is feltámadt, így amikor utolsó óra után kiléptem az iskola ajtaján elfintorodtam és a sálamat az arcom elé húzva indultam el a metró felé.
Már csak pár méter választott el a lépcsőtől, amikor egy autó fékezett le mellettem. Csodálkozva meredtem az elsötétített ablakra előttem, ami lehúzódott és Adam hangja szólt ki:
- Szállj be!- Nem mondhatnám, hogy különösebb kedvesség csengett ki a hangjából, de még az ő társasága is jobb, mint halálra fagyni.
- Kösz, ez életmentő volt- vacogtam.
- Örülnék, ha megpróbálnál nem összesározni mindent- vetette oda. Elég nagy volt a forgalom a csúszós utak miatt.
- Bocs, hogy élek- sóhajtottam fel és levettem a kesztyűmet.
- Szóval mivel gázoltál ma bele Mimi lelkébe?- Kérdezte bunkó hangszínnel, de kifejezetten érdeklődve.
- Először is, nem én kezdtem, másodszor meg már elég rég kiérdemelte. Csak tisztáztam vele, hogy a játékot ketten játsszák- feleltem. - Amúgy te honnan tudod?
- Hála neked egész nap a nyakamra járt, legközelebb inkább fogd be!- Csattant fel. Kezdtem azt gondolni, hogy Mimi nem csak az én életemet keseríti meg.
- Megkérdezhetem, hogy mégis mi a fenéért vettél fel, ha nem is kedvelsz egyáltalán. Mert most egy cseppet sem hiányzik az életemből még egy kellemetlen beszélgetés- háborodtam fel én is.
- Ez egy remek kérdés már magam sem tudom, mit keresel a kocsimban- morogta, amikor megálltunk egy iszonyat hosszú kocsisor végén.
- El tudnád nekem magyarázni, hogy mi a bajod velem? A múltkor azt hittem már kezdünk kijönni egymással. - Ez mindig elszomorított egy kicsit, amikor eszembe jutott, mert éreztem, hogy Adam jó haver lenne.
- Az, hogy létezel- fintorgott és rátenyerelt a dudára.
- Kedves. Akkor miért voltál barátságosabb? - Kérdetem csalódottan.
- Azt hittem Collin elég érthetően kifejezte magát aznap este.- Nem nézett rám. Görcsösen szorította a kormányt és egyenesen előre nézett, bár elég nyilvánvaló volt, hogy a kocsisor egy ideig meg sem fog még mozdulni.
- Szóval a cél az volt hogy legyen még egy trófeád, majd jól kiröhöghessetek- állapítottam meg a tényt, amit sugallt.
- Nagy szerencséd, hogy okos vagy, ha már szép nem.
- Tudod mit? Én ezt nem vagyok hajlandó tovább hallgatni. És legközelebb nem érdekel milyen vihar jön, inkább kinn maradok! - Azzal kipattantam a kocsiból. Ez a srác hihetetlen.
Jeges szél csapott az arcomba, ami füst és benzinszagot hozott magával. Könnyek égették a szemem. Rendesen ez nem bántott volna meg annyira, hogy sírva fakadjak, de akkor már túl sok volt a fájdalomból. Azt akartam, hogy pár napra nyugalmam legyen, hogy újra visszatérjen a napsugár az életembe és ne érezzem azt a borzalmas fojtogató érzést a gyomromban, amitől meg tudtam volna bolondulni és sehogy sem akart elmúlni.
A gondolkodásból az zökkentett ki, hogy tömegbe ütköztem. Amikor meghallottam az első méltatlankodó nézelődőt elmotyogtam egy bocsánatkérést és felnéztem. A tömeg az út felé fordulva csoportosult. Lábujjhegyre álltam, hogy kilássak mögülük, de amit ott láttam el se akartam hinni.
Két autó állt az úton, szinte a felismerhetetlenségig összetörve. Mindenhol üvegszilánkok hevertek. De a következő felismerésem volt a legrosszabb. Az egyik kocsi, a furgon nagyon is ismerős volt. A koszos piros színét minden reggel láttam. A bátyám furgonja volt.
- Istenem!- Suttogtam és megiramodtam a tömegen keresztül. Kedves és kevésbé udvarias megszólalások követtek végig, de szinte meg se hallottam őket. A kordonig tolakodtam, ahol már egy hordágyra fektetve feküdt Jackson. Három mentős állta körbe, és feszülten suttogtak.
Nem tudtam uralkodni magamon a könnyeim rögtön megindultak és felsikoltottam. Át akartam bújni, de két erős kéz ragadt meg, én meg hisztérikusan sírtam és sikítottam, miközben le se vettem a szemem a bátyám eszméletlen, véres arcáról.
- Engedjenek! Engedjenek oda, ő a bátyám!- Ordítottam és ficánkoltam.
- Kérem, nyugodjon meg!- Próbáltak visszahúzni, de nem engedtem magam.
- Nem veszíthetem el őt is!- Kiabáltam. Éreztem, ahogy az emberek szánakozva nézik a hisztérikus tizenéves, lila hajú lányt, éreztem, ahogy sajnálnak, de nem kértem belőle csak tudni akartam él-e még Jackson. - Kérem, engedjenek oda! Oda kell mennem!
Egyszer csak egy harmadik kéz ragadott meg a derekamnál. Magához húzott, kevésbé erőszakosan.
- Nyugodj meg, Zoey! Nem lesz semmi baj, most már jó kezekben van- suttogta valaki a fülembe, engem pedig tovább rázott a zokogás.
- Nem veszíthetem el- suttogtam és rátámaszkodtam a hirtelen jött segítőmre.
- Ismeri?- Kérdezte az egyik rendőr, aki előbb még a karomat szorította.
- Igen- felelte az idegen, akinek ha jobban meggondolom először meg sem néztem az arcát. - A kerületi kórházba viszik?
- Igen- felelte kurtán a rendőr és odébb állt. Hallottam ahogy bezáródik a mentőautó ajtaja és szirénázva elhajt. Felnéztem és ledöbbentem, mert Adam karjaiban voltam.
- Figyelj, a nagybátyám a körzeti kórház főorvosa, odaviszlek, jó?- kérdezte mit sem törődve a döbbent tekintetemmel. Nyugodtan a kocsihoz kísért és beültetett. Teljesen le voltam sokkolva.
Egy szót sem tudtam kinyögni, magamat győzködtem inkább, hogy nem lesz baj, hogy semmi komoly, de nevetségesnek hatott a próbálkozásom. Csak azt akartam tudni, már megint mit vétettem, hogy ezt érdemeltem.
Mereven bámultam ki az elsuhanó, téli New Yorkra. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne csorduljanak ki a könnyein újra. Ökölbe szorítottam a kezem és a körmeimet a tenyerembe mélyesztettem. Folyton csak azt ismételgettem magamnak, hogy meg kell nyugodnom, de képtelen voltam rá. A szívem olyan gyorsan vert, hogy azt hittem kiszakítja a mellkasomat.
- Zoey, jól vagy?- Kérdezte Adam halkan, miközben bevágtunk egy kis utcába a forgalom elől.
- Kettőt találhatsz- suttogtam és nagy levegőt vettem. Kezdett visszatérni a józan eszem. Azonnal szólnom kell anyának. Remegő kézzel kerestem elő a telefonom a kabátzsebemből és tárcsáztam. De ahogy sejtettem, csak a rögzítő vette fel. Már elmúlt délután négy óra,az anyám biztosan részegen fetreng valahol.
- Oké, itt is vagyunk- dünnyögte magának és kiszállt a kocsiból. Amikor látta, hogy én nem mozdulok visszahajolt. - Te nem jössz?- Kedvesen mosolygott, nekem meg az járt az eszemben, hogy valami díj jár annak, aki ki tud igazodni ezen a fiún.
A kinti hidegnél még a klórszagú kórház is kellemesebb helynek bizonyult. Bár a gyomrom csomóba szorult, és még mindig könnyek égették a szemeim. Sietve követtem Adamet, ahogy folyosókon vágtunk át és ajtók mellett haladtunk el. Úgy látszott, hogy nagyon is jól ismeri a helyet.
Végre megálltunk egy rendelő ajtaja előtt és ő kopogás nélkül lépett be, én meg utána.
Egyszerű szoba volt, fehér falakkal, egy, az utcára néző ablakkal. A szobát néhány szekrény, egy kórházi ágy és egy íróasztal töltötte be, ami mögött egy magas, szőke férfi ült szemüvegben és a papírjai közt keresgélt. Meglepődötten kapta fel a fejét arra, ahogy Adam berontott.
- Hello John bácsi!- Köszönt hangosan és kezet fogott az orvossal. - Ő itt az egyik, barátom- mondta habozva a 'barát' szónál.
- Szia Adam! Nem mondanám, hogy zavarsz, de mit is kerestek itt? - Ránk nézett a szemüvege felett.
- Zoey bátyjának balesete volt, de a helyszínen nem engedték el vele a kórházig, gondoltam segíthetnél- magyarázta Adam és kérlelően nézett a nagybátyjára, akivel kísértetiesen hasonlítottak.
- Megnézem mit tehetek, addig üljetek itt le- bólintott pár perc habozás után és kiviharzott.
Csendben helyet foglaltunk, kínos csendben. Idegesen babráltam a telefonommal, miközben Adam engem fürkészett.
- Nem akarod felhívni anyukád?- Kérdezte egyszer csak.
- Ő most...- kezdtem bele, de éreztem, hogy a könnyeim ismét felszínre fognak törni. Felpattantam és ablakhoz sétáltam, így háttal voltam neki. - Ő most nem elérhető- hadartam és megtöröltem a pulcsim ujjával a szemem.
- Értem. De az orvosok úgyis keresni fogják- felelte.
- Lenne egy kérdésem- nyögtem ki végül. - Miért segítesz nekem most? - Felé fordultam és az arcát fürkésztem.
- Ezt bárki megtenné- válaszolta, de látszott, hogy zavarba jött.
- Akkor miért jöttél utánam, miután veszekedtünk. Ha jól értettem, akkor nem kedvelsz engem túlzottan.
- Nem igaz, hogy nem kedvellek- ismerte be és lehajtotta a fejét.
- Jó, én végképp nem értek semmit- sóhajtottam és visszahuppantam a székembe.
- Nézd Zoey én...- kezdett bele, de akkor betoppant a nagybátyja az ajtón.
- Gyertek!- Intett, mi pedig szótlanul követtük.
Néhány perc múlva az intenzív osztályon kötöttünk ki. Émelyegni kezdtem.
- Na szóval, a bátyád Jackson Bluebird?- Kérdezte John- Látszott rajta, hogy elég ideges. Én csak bólintani tudtam. - Még kritikus az állapota épp a műtőben van, pár perc és megyek én is. Menjetek be a váróba, a nővér adni fog egy lapot ki kell töltened a bátyád személyes adataival. - Ismét csak egy bólintásra tellett tőlem, kezdett forogni a világ.
- Ugye életben marad?- Kérdeztem. A hangomtól még én magam is megijedtem.
- Nyugodj meg Zoey! Mindent meg fogunk tenni az életéért. Amint valami biztosat tudok mondani, jövök. - Bátorítóan elmosolyodott és megszorította a vállam, majd sarkon fordult és otthagyott bennünket.
Adam beterelt a váróba. Egy nővér rögtön elénk lépett. Egy papírt és tollat nyomott a kezembe, majd a szoba sarkában lévő kis asztalkára és fotelekre mutatott. Mondott is valamit, de az nem jutott el a tudatomig.
- Jól érzed magad?- Kérdezte Adam aggódva. Már úgy taszigált el az asztalig és azt várta, hogy leüljek.
- Meg fog halni, igaz?- Néztem rá könnyes szemekkel és megszorítottam a nyakamban lógó medált.
Hirtelen megrohantak az emlékek. Minden, amit néhány évvel azelőtt át kellett élnem, amikor egy autóbalesetben elvesztettem apát. Ugyanúgy azt mondták az orvosok, hogy mindent megtesznek, amit tudnak, ugyanúgy egy váróban kellett ülnünk, anya papírokat töltött ki, én pedig ugyanúgy nem tudtam visszafogni a könnyeim.
Éreztem, hogy a világ egyre jobban forog körülöttem. Minden kezdett elsötétedni körülöttem.
Utoljára még láttam, ahogy Adam az arcom fölé hajol.

12. rész - Egy eseménydús nap

Az idő úgy rohant, hogy szinte észre sem vettem és már december elején jártunk. A fák elhullatták az arany és bordó leveleiket, a Central Park elkeserítően szürke és fekete lett. Minden reggel vacogva sétáltam a buszmegállóba, kerülgetve a megfagyott pocsolyákat.
Collinnal remekül megvoltunk, igazán boldognak éreztem magam mellette. Olyan volt mintha egy igazi tiniálomba csöppentem volna. Volt egy kapcsolatom és a barátaimmal is nagyon jól kijöttünk.
De persze még a legédesebb álmokba is kell egy kis lidércnyomás, ami számomra Mimi volt és a csürhéje. Nem szalasztottak el egy alkalmat se, hogy meggyalázhassanak a lehető legtöbb ember előtt, és hogy keresztbe tegyenek nekem minden lehetséges módon.
A musical viszonylag jól sikerült, Adam az utolsó hétre összeszedte magát, de ő is nagyon jól tudta, hogy sokkal jobb is lehetett volna. Az osztályfőnökünk sem volt valami boldog, de nekem megköszönte a fáradozást. Ahogy vége lett a darab próbáinak szerencsére már nekem sem kellett Adammel tölteni a délutánjaimat.
Közeledett a félév, ami több eseményt is tartogatott. Egyrészt a félévi bált, másrészt a félévi vizsgákat. Na nem az elméleti tantárgyak miatt izgultam, sokkal inkább a tánc és az ének miatt.
Adammet azóta, hogy nem korrepetáltam csak párszor váltottunk szót, egészen november közepéig. Azoknak nagyjából a fele volt veszekedés. Akkor kezdte el egyre többet keresni a társaságomat, nyilván azért, mert Collin ideje nagy részét velem töltötte. Odaült hozzánk ebédszünetben, meg próbákon, elhívott magához filmezni, szóval meglepően kedvesen viselkedett, de nem tudta leplezni, ahogy néha ellenségesen méregetett a szeme sarkából.
Amikor négyszemközt voltam vele gyakran tudtunk beszélgetni személyes témákról, például hogy a darab után miért szakított Mimivel, úgy tűnt véglegesen. Sokszor meg tudott vigasztalni, miután összekaptam Collinnal, ugyanis a boldog kapcsolatom sem volt boldog minden egyes másodpercében. Nem értettem, hogy Collin miért titkol előlem olyan sok mindent és miért kell minden harapófogóval kihúznom belőle.
Keira, Alice, Damian és én, a négyes fogat, ami még említésre méltó azokból a hetekből, illetve a családom. Az öcsém visszament a koliba, anya mellé pedig visszatért az üveg. Gyűlöltem, gyűlöltem minden egyes percet, amit a közelében kellett töltenem, és ezzel Jackson is így volt, gyakran menekültünk el kettesben valahová.

December első hetében történt, hogy egyik délután csúnyábban összevesztem Collinnal, mint szokásom volt, mégpedig azon, hogy folyton féltékenykedett. Nem is értettem min problémázik, soha sem csaltam volna meg senkit, őt meg főleg nem. Amúgy is rossz napom volt és már untam a témát, annyiszor áttárgyaltuk.
Másnap reggel álmosan léptem be a zeneterembe, valamennyire bűntudatom volt az előző este miatt. Letelepedtem Damian és még néhány osztálytársam mellé, valami duettről beszélgettek, de egyáltalán nem tudtam odafigyelni rájuk, folyton azon járt az eszem, hogy hogyan beszéljem ezt meg Collinnal.
Egyszer csak Keira viharzott be a terembe:
- Gyere, most!- mondta és sürgetően nézett rám. Kétkedve mentem utána és vártam, mi fog kisülni a dologból. Egy üres terembe vezetett, ahol felém fordult és feszülten fürkészett.
- Oké Keira, milyen katasztrófa ütött be, abban az egy órában, amíg nem sms-ben áradoztál nekem Leonardo DiCaprio-ról?- kérdeztem mosolyogva.
- Ez most komoly!- rivallt rám. - Adam és Collin összeverekedtek reggel, mindketten az igazgatóiban vannak, valószínűleg fel fogják őket függeszteni.
- Hogy mi?!- akadtam ki és padnak támaszkodtam. Reggel még írtam Collinnak egy sms-t, hogy minden rendben és a többi.
- Épp a tornatermen vágtam át és a fociedző már ordibált velük. Amikor meglátott mondta, hogy azonnal hívjam az igazgatót. Mindketten borzalmasan néztek ki.
- A rohadt életbe!- kiáltottam fel és kirontottam a teremből.
- Mégis mit akarsz csinálni?- Rohant utánam a barátnőm.
- Először is az igazgatóihoz megyek. Aztán kicsavarom mindkettő idióta fejét. Hogy csinálhattak ekkora marhaságot és mi a fenéért?- hadartam és megtorpantam az igazgatói előtt.
- Nem ronthatsz be csak úgy- méltatlankodott Keira. A folyosók már teljesen üresek voltak.
- Akkor itt fogok várni- jelentettem ki és lehuppantam a padra. Néhány percig szuggerált még, de gyorsan rájött, hogy nem tud semmivel sem rábírni arra, hogy józan ésszel gondolkodjak. Nagyot sóhajtott és a vállamra tette a kezét.
- Mindketten fontosak neked igaz?- kérdezte együttérzően és mellém ült.
- Ez csak az egyik fele. Másrészt nem tudok szabadulni attól, hogy a barátságuk miattam romlott meg- vallottam be és a kezeimbe temettem az arcom.
- Zoey, ők már azelőtt sem voltak a régiek, hogy te idejöttél volna. Tudod mit? Megyek és szólok Mr. Blakenek, hogy nem tudsz bejönni- mondta mosolyogva és felállt. - Írj egy üzenetet, ha van valami fejlemény, vagy kell egy barátnő.
Amint befordult a sarkon felpattantam. Elmentem az ajtóig a kilincsre tettem a kezem, aztán meggondoltam magam és visszaültem. Miután már ötödszörre tettem meg ezt az ajtó kinyílt az orrom előtt és a nővérrel találtam szembe magam. Hátrébb léptem kiengedtem, a nyomában a két jómadár kullogott.
Először szigorú arckifejezést öltöttem magamra, de amikor megláttam, hogy néznek ki inkább mérges lettem és kétségbeesett. Adamnek felszakadt a szemöldöke és a szája, Collinnak betagadt az egyik szeme és fel volt kötve a bal keze.
Mindketten megálltak mellettem. Néhány pillanattal később az igazgató is kilépett az ajtón. Amikor a legelső napomon bajba kerültem, kedélyes mosoly ült az arcán, most olyan fenyegető és dühös volt az arca, hogy egy aprócska kis féregnek éreztem magam mellette, habár én semmi rosszat sem tettem.
A fiúk szégyenkezve, lehajtott fejjel álltak, valószínűleg ők is megijedtek a diritől.
- Ne felejtsék, amit megbeszéltünk, ezúttal szerencséjük volt, de a ballagásukig egy rossz mozdulat és kezdhetnek rettegni!- mondta. A hangja ellentétben állt az arckifejezésével. Halálosan nyugodt és kimért volt, így még ijesztőbb lett, ha már az lehetséges.
Miután az igazgató visszament az irodájába néhány percig feszült csendben ácsorogtunk. Még mindig fenyegetően méregették egymást, Collin kezei ökölbe szorultak.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy magatokra hagyjalak titeket- szólalt meg Adam és a kijárat felé sietett. Kíváncsian és kissé együttérzően néztem utána, majd Collin felé fordultam.
- Nem akarlak felzaklatni, de mégis mi a fenét gondoltatok ti ketten?- csattantam fel.
- Hagyjuk ezt most jó?- Fájóan rideg volt a hangja, csak Mimivel szokott így beszélni.
- Ugyan Collin ne csináld már!- nyafogtam, és amikor sarkon fordult elé vágtam.
- Zoey, nem akarok róla beszélni- jelentette ki és arrébb tolt az útból.
- De hát teljesen összevertétek egymást, miközben már ezer éve a legjobb barátok vagytok. És nem tudok attól szabadulni, hogy ez miattam van- feleltem, miközben a sarkában lihegtem. Collin megállt és lassan felém fordult. Rossz volt a szemébe nézni, mert nem láttam benne azt a megmagyarázhatatlan kis dolgot, ami miatt beleszerettem.
- Jól érzed- vágta rá és továbbment. Földbe gyökereztek a lábaim, nem követtem. A csengő éles hangja riasztott fel a mélázásból. Diákok özönlöttek ki a termekből, kis híján fellöktek. Egyszer csak valaki megfogta a karomat. Alice volt az.
- Keira elmesélt mindent- mondta és megölelt. Nem tudtam mondani semmit, csak kukán álltam és magam elé meredtem. - Gyere órára- húzott magával, én meg követtem. Túl jól ismert, tudta, hogy egy ideig gondolkozni fogok és majd ha ráeszméltem, akkor mindent el fogok mesélni neki.
Kábán mentem haza és csak bedőltem az ágyamba. Hallottam, ahogy nem sokkal később a bátyám dübörög fel a lépcsőn és bemegy a szobájába. Felálltam és megráztam magam, nem feküdhettem ott egész nap azon gondolkodva, hogy mi és mennyire az én hibám. Nem pocsékolnom kell az időmet, hanem megoldani valahogy.
De persze nem jutott eszembe semmi használható, így csak ültem az asztalomnál és tipródtam. Hangosan elkáromkodtam magam és úgy döntöttem inkább elfoglalom magam.
A földszinten pakolgattam, összedobtam egy kis vacsit, beszéltünk pár szót Jacksonnal. Nagyjából hét óra lehetett, amikor valaki csöngetett. A bátyám nyitott ajtót és a savanyú arckifejezéséből ítélve, egy fiú volt az, és nem akárki, Adam jött Jackson után.
- Beszélhetnénk egy kicsit?- kérdezte halkan. Bólintottam, megtöröltem a kezem a konyharuhában és a nappaliba tereltem.
- Na ki vele- mosolyogtam rá.
- Mennyit mondott Collin?- Leült a kanapéra, de láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
- Nem sokat- sóhajtottam és mellé ültem.- Igazából csak annyit, hogy miattam kaptatok össze. Figyelj én tudom, hogy nem vagyunk puszipajtások és valószínű nem is leszünk soha, de nem akarom, hogy emiatt ti rosszban legyetek- hadartam. Ahhoz képest, hogy órák óta ezen törtem a fejem, elég gyér beszédecske lett.
- Egyáltalán nem erről van szó...- kezdett bele Adam és mélyen a szemembe nézett, de akkor ismét kopogás hallatszott az ajtón.
Jackson mormogva nyitotta ki és Collin lépett be köszönés nélkül. A bátyám pont olyan indulatosan sétált vissza a konyhába, mintha csak apát láttam volna. Felháborodottan meredt ránk..
- Te meg mit keresel itt?- Rivallt rá Adamre.
- Én ööö...- Adam abba a ritka helyzetbe keveredett, hogy nem tudott megszólalni.
- Annyira tudtam!- kiáltott fel Collin. - Tudtam, hogy nem bízhatok benned!- Közelebb jött hozzánk és mindketten felpattantunk.
- Te mégis miről beszélsz? Csak eljött elmagyarázni, hogy mi történt ma- mondtam, miközben közéjük léptem. Adam mellett egyenesen eltörpültem, de még Collin mellett is iszonyatosan kicsinek éreztem magam, főleg, ahogy egymást méregették.
- Elmagyarázom én, hogy mi történt- Collin teljesen kikelt önmagából, tajtékzott a dühtől. - Ahányszor csak tetszett egy lány, vagy összejöttem valakivel, az állítólagos legjobb barátom folyton elcsábította őket. Mindig az kellett neki, akivel én találkozgattam. Azt ígérte, hogy most más lesz és egészen pár héttel ezelőttig bíztam is benne. De megint ugyanazt csinálja! Vagy nem így van Adam? Nem kell Zoey egy új játékszernek?
Adam kikerült engem és szembe állt Collinnal és ökölbe szorította kezét. Mindkettejüknek villogtak a szemei. Én meghökkenve néztem Adamre. Csak ezért próbált volna barátkozni velem?
- Collin, ha már ilyen szépen belekezdtél, akkor a többit is tedd hozzá! - Közelebb léptek egymáshoz. - Vagy elmondjam én? - kérdezte, amikor látta, hogy Collin csendben fog maradni.
- Meg ne próbáld- fenyegette meg.
Adam épp szólásra nyitotta a száját, amikor Collin nekirugaszkodott én meg Jacksonért kiáltottam. A bátyám berontott és szétszedte a két fiút.
- Mindketten takarodjatok innen, még mielőtt kihívom a zsarukat!- ordította és hatásos volt. Mindketten gyorsan elmentek. Nem tudom, hogy aznap este összekaptak-e még, de nagyon reméltem, hogy semmi ostobaságot nem csinálnak.
- Köszi- suttogtam.
- Te pedig húzz föl a szobádba hugi!
- Tessék?- csattantam fel.
- Hallottad, és pár hónapig ne is gondolj arra, hogy akárkivel is randizhatsz!
- Nem mondhatod meg mit csináljak!- kiáltottam fel.
- De nagyon is megmondhatom. Mégis mit csináltál volna, ha ez a két fafejű összeverekednek itt komolyabban?- Dühösen meredtünk egymásra. Egy kívülálló biztosan észrevette volna, hogy mennyire hasonlítunk. Hogy ugyanazt a testtartást vettük fel és ugyanúgy ölni tudtunk volna a tekintetünkkel.
- Ez akkor sem igazságos! - Most már nagyon jól tudom, hogy neki volt igaza, akkor ezt semmi pénzért sem ismertem volna be.
- Leszarom, hogy mit tartasz igazságoknak, menj fel a szobádba- mondta és ezzel lezártnak tekintette a vitát.
Duzzogva trappoltam fel a lépcsőn és magamra csaptam a szobám ajtaját. Nekidőltem és lecsúsztam a földre.
Könnyek égtek a szememben. Tehetetlenségemben ököllel a padlóra csaptam. Miért is gondoltam, hogy az életem végre sínen van? Amikor végre boldog voltam, olyan boldog, mint már évek óta nem. De túl hamar örültem, túl hamar bíztam, megint.

11. rész - A medence

Ahhoz képest, hogy milyen borzalmasan indult az a hét, jól folytatódott. A osztálytársaimat nem érdekelte túlzottan, hogy milyen voltam azelőtt, inkább értékelték, hogy rendbe tudtam hozni az életemet és érdekelte őket, hogy milyen is voltam akkoriban.

Nagyon jó volt az osztályközösség, sokkal jobb, mint a régi sulimban. Ha nem voltak épp mind Mimi hatása alatt rengeteget beszélgettünk az osztálytársaimmal. Mind elképesztően tehetségesek voltak, biztos voltam benne, hogy a legtöbbjük szép karriert fog befutni.

Collin minden reggel eljött értem és együtt mentünk iskolába, onnan pedig délután együtt mentünk kávézni vagy mozizni és még Adamékhez is elfurikázott velem, aztán megvárta a próba végét.

A próbák gyászosan mentek, mert Miminek mindig ott kellett lennie és még azt a szemernyi lelkesedést is kivonta Adamből, ami addig meg volt. Szerdán konkrétan egyszer, de csak félig sikerült átfutnunk a számot, ami nem volt egyszerű és még egy kis koreográfiát is csináltam hozzá, hogy ne csak álljunk egymás mellett, mint két faszent.

A csúcs az volt, amikor fél órát veszekedtem Mimivel, hogy hagyjon már minket egy kicsit dolgozni. Bökte a csőrét, hogy nem utált meg az osztály és úgy döntött, hogy egyedül is pokollá tudja tenni az életemet. Remek.

Ezek után pedig ő és Adam spontán bulit indítottak be. Előkerült egy rakás pia, még több cigi és vagy harminc ember a semmiből. Nem akartam benne részt venni és nézni sem akartam, ahogy leisszák magukat.

Collin percek alatt észrevette rajtam, hogy nem akarok tovább ott maradni, ezért kézen fogott és kihúzott az udvarra. Csodáltam, hogy senki sincs otthon csak Adam. Ha jobban belegondoltam, egész héten üres volt a házuk, nem volt benne egy lélek sem. A hátsó kertben voltunk, a medence mellett.

Szép látvány volt, ahogy már a sötétben felkapcsolódtak a víz alatti lámpák. Kicsit hideg volt már, a rövid ujjasomban már fáztam. Collin egész a medencéig vezetett. Levette a cipőjét, felhajtotta a nadrágját és belemártotta a lábát a vízbe. Odakuporodtam mellé és kétkedve néztem rá.

- Ne nézz rám így!- nevetett. - A medence folyton 26-27 fokos. Hidd el! Hosszú évek óta járok ide- mosolygott és lefröcskölt pár csepp vízzel.

- Ez háború- kacsintottam és én is lelocsoltam egy kis vízzel.

- Nem tudod mire vállalkoztál- kacagott és kaptam egy jó adagot a hajamra. Vékony hangon kacagtam fel, mint egy kislány. A számra csaptam, de nem bírtam nevetés nélkül. Ő pedig először furcsán nézett, de aztán ő sem tudta visszatartani a nevetést. Kihasználtam a pillanatot, hogy nincs résen és belelöktem a medencébe ruhástul. Talán gonosz voltam, de nem szerettem, ha a hajammal szívóztak.

Feljött a víz alól. A mindig tökéletesen felállított haja most a fejére lapult. Sokat sejtetően mosolygott. Én meg görnyedtem a nevetéstől a parton. Aztán egyszer csak valaki megragadta az egyik karom. Kiszaladt a lában alól a talaj és vizet éreztem mindenhol. Miért is reméltem, hogy nem ránt bele?

Pár pillanat múlva vettem levegőt a víz felszínén. Collin velem szemben volt és rám vigyorgott.

- Kölcsönkenyér visszajár- mondta nevetve.

- Gondolhattam volna- feleltem. Odaevickélt hozzám és megölelt a vízben.

- Reméltem, hogy tudsz úszni- motyogta a vállamba.

- Szerencséd, hogy megtanultam még gyerekkoromban. Mit csináltál volna, ha elkezdek fuldokolni?- kérdeztem.

- Szájból szájba lélegeztettelek volna- válaszolta. Nem tudtam, hogy komolyan beszél-e vagy sem, mert nem láttam az arcát.

- Ha már ajkakról van szó- szólaltam meg pár perc csend után. Szembe néztem vele és megcsókoltam volna. Nem sok jobb dolog van a világon a csókolózásnál, de higgyétek el, hogy az a tény, hogy egy medencében voltunk, egy üres udvaron és a lámpák fénye sejtelmesen világított meg minket, sokat emelt az élmény színvonalán.

Teljesen belefeledkeztem a pillanatba. Átkaroltam Collin vállait és a vizes hajába túrtam. Az egyik keze a derekamon volt, a másik pedig a nyakamon, így még közelebb vont magához. Köré kulcsoltam a lábaimat a víz alatt. A csók egyre szenvedélyesebb lett és egyre gyorsabb. Collin keze a derekamról a fenekemre csúszott, a nyakamról pedig a melleimre. De akármilyen tökéletes volt is a pillanat, valakinek meg kellett szakítania.

- Gyerekek! Muszáj meggyalázni a medencénket?- szólalt meg hirtelen Adam a partról. Szétrebbentünk és kelletlenül kimásztunk a vízből. Collinnak szerencséje volt, legalább a cipője és a zoknija száraz volt.

- Kösz haver, hogy tiszteletben tartod a magán szférámat- jegyezte meg gúnyosan Collin Adamnek.

- Az én medencémben döngetted meg majdnem a csajt- háborodott fel Adam. Láttam rajta, hogy van benne pár pohárral. - Már ha ezt itt lánynak lehet nevezni- fűzte hozzá és végigmérte a tornacsukás és bő pólós szerelésemet, ami nehezen lógott le rólam. Éreztem, ahogy a hajamból patakokban csorog a víz.

- Ezt most szívd vissza!- vicsorgott Collin és közelebb lépett a barátjához. - Attól, hogy az én barátnőm nem úgy öltözködik, mint egy ribanc...- kezdte, de nem folytatta, mert közéjük álltam.

- Akkor Collin, légyszíves vigyél haza még azelőtt, hogy valami olyat teszel, amit megbánnál- tettem a vállára a kezem és kérlelően néztem rá. Sóhajtott egyet és bólintott. Céltudatosan sietett a ház kapuja felé. Még megbizonyosodtam arról, hogy Adam elég józan ahhoz, hogy ne fulladjon bele a vízbe és utána szaladtam.

- Nem hiszem el...- morgolódott, miközben beszálltunk az autójába.

- Mindig ilyen?- kérdeztem és leterítettem az ülést, hogy ne vizezzem össze.

- Az utóbbi két hónapban teljesen meg van őrülve. Ez már vagy a tizedik buli, amit így hoz össze és gondolom nem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy nem szokott józan maradni senki- felelte. Ingerült volt és ezért gyorsabban és majdnem életveszélyesen vezetett. Mondjuk én meg sem szólalhattam az utóbbiban, mert egyszer vitt el Jackson vezetni és majdnem elütöttem egy öreg nénit.

- Bejössz?- kérdeztem, amikor már előttünk álltunk meg. Láttam rajta, hogy szeretne még beszélgetni Adamról, hisz legjobb barátok voltak. Én legalábbis tuti kétségbe lettem volna esve, ha Alicszel így összevesztünk volna.

- Ha nem gond- mosolygott.

- Akkor nem kérdeztem volna meg- feleltem és kézen fogtam, úgy mentünk el az ajtóig. Azért mertem behívni magunkhoz, mert anya egész héten józan volt az öcsém miatt. Előtte valahogy mindig kibírta, hogy ne igyon.

- Szia kicsim!- kiáltott ki anya a konyhából, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. Csodák csodája, épp főzött. Kötény volt rajta, a haját újra befestette és egészen ki volt simulva. A tesóim a nappaliban videojátékoztak, mint egy normális család.

- Anya, ő itt a barátom, Collin- mutattam be a barátomat. Elég nagy előrelépés volt ez az előző kapcsolatmohoz képest, anya nem igazán kedvelte Samet.

- Julia- fogott kezet anya Collinnal. A vendég miatt Jackson és Mike is kijöttek.

- Ő a bátyám Jackson és az öcsém Mike- folytattam a neve sorolását. Jackson jó erősen megszorította Collin kezét, Mike pedig nemtörődöm volt. Fiúk...

- Velünk vacsorázol?- érdeklődött anya kedvesen.

- Ha nem zavarok, akkor szívesen- mosolygott Collin.

- Tökéletes, akkor kezdek is teríteni- fordult sarkon anya. Én is elmosolyodtam és beljebb vezettem Collint.

- Veletek meg mi a fene történt?- kérdezte Jackson, amikor meglátta, hogy mindketten csurom vizesek vagyunk.

- Adaméknél voltunk az udvaron én megbotlottam és magammal rántottam Collint a medencébe- kamuztam neki és felvonszoltam a barátomat a lépcsőn.

- Tévedek, ha azt mondom, hogy a bátyád nem kedvel?- kérdezte.

- Ő senkit sem kedvel, aki hímnemű és köze van hozzám- feleltem és a kezébe nyomtam pár ruhát. - Ezek Jackson cuccai. Bár kicsit magasabb, mint te, szerintem jók lesznek rád- vigyorogtam. Gyors csókot nyomott az arcomra. - Ott a fürdő- mutattam neki utat én pedig bementem a szobámba.

Magamra kaptam egy farmert és egy rózsaszín mintás hosszú ujjast. A hajamat kontyba fogtam a fejem tetején. Belebújtam a szőrös mamuszomba. Amikor kiléptem Collinnal találtam szembe magam. Tényleg kicsit nagyok voltak rá a bátyám cuccai, de még azokat is tudta hordani. Biztos voltam benne, hogy még nagyon sokra fogja vinni, ha másként nem is, modellként.

Nem vesztegette az időt, ismét az ajkaimra tapasztotta az övéit. A meglepődöttségtől és az indulattól, ami benne volt beljebb léptem a szobámba és ő is utánam. Egyszerűen tudtam hogy nem akar semmit olyat, így belementem abba, hogy egy kicsit intimebb legyen a dolog. Behajtotta a lábával az ajtómat. Megbotlottam az ágyamban és hanyatt estem.

Nevetésben törtem ki és ő is. Annyira abszurdan tökéletes volt, hogy ugyanazon a dolgokon kezdtünk el a leghülyébb pillanatokban nevetni vagy hogy hamar megértettük, mit akar a másik. Feladta a romantikázást és mellém feküdt.

- Bocsi, de a mai este annyira jó, hogy nem bírok nem nevetni- kértem elnézést. Válaszul csak megszorította a kezem.

- Gyertek, kész a kaja- hajolt be a bátyám a szobámba. Eléggé elképedt arckifejezést vágott, amikor meglátta, hogy az ágyon feküdtünk és tudtam, hogy még fogok kapni ezért gúnyos megjegyzéseket.

Anya spagettit csinált. Nem volt valami nagy dolog, de értékeltem, hogy egyáltalán megpróbálta. És annak is örültem, hogy kedélyes volt és beszélgetett Collinnal, nem hagyta, hogy kínos csend legyen. Ez volt az az anya, akit elveszítettem apa halála után. Tudtam, hogy ez csak ideig óráig lesz így, de megpróbáltam kiélvezni minden egyes pillanatot.

Collin kilenc óra körül ment el. Segítettem anyunak elpakolni, mert a fiúk rejtélyesen gyorsan tűntek el a mosogatás szó hallatára.

- Szóval ez a fiú az osztálytársad?- kérdezte anya törölgetés közben.

- Igen- mosolyogtam és egy újabb poharat merítettem a víz alá, majd nyújtottam oda neki.

- Örülök, hogy találtál egy rendes fiút- mondta. A hangja gyengéd volt, engem megrohantak az érzelmeim. Anyai gesztusok, hiányoztak, nagyon is. - Hagyd a mosogatást, majd én befejezem- intett. Mosolyogva mentem fel az emeletre és láttam, ahogy a könnyeit letörli a ruhája ujjával.

10.rész -A múlt egy darabkája

Hétfő reggel energiával tele keltem fel. Vasárnap csak este felé mentek el a barátnőim. Hiányzott már egy ilyen "ott alvós" buli az életemből, amikor nem kellett megjátszani semmit, olyan fiús lehettem, mint amilyen igazából voltam, mert aki két fiútestvér mellett nő fel, nem lesz cicababa, vagyis nem lehet az örökké. 
Sok mindent megtudtam Keiráról. Ő is színészetet tanul már általános iskolás kora óta, anyukája a Brodway-en játszott fiatal korában és elég felkapott színésznő volt, de aztán egy sajnálatos hangszálgyulladás miatt már nem tudott énekelni és a karrierje derékbe tört. Keira és Damian már születésük óta ismerték egymást, mert szomszédok és újdonsült barátnőm sokat mesélt a meleg osztálytársamról. Damian rengeteg videót pakol fel youtubra és van már pár elég komoly lemezkiadói ajánlata, de csak és kizárólag a színészet vonzza.
Engem soha nem érdekelt a színjátszás. Nagyon szerettem nézni és csodáltam a színészeket, de nem akartam soha színész lenni. Mindig az volt az álmom, hogy egyszer halhassam a saját dalom a rádióban, hogy megtelt stadionokban énekelhessek őszintén az érzésemről. 
Mielőtt kiléptem a házunk ajtaján még egy pillantást vetettem a tükörképemre az előszobában. Fekete nadrágot viseltem egy fekete spagettipántos felsővel és egy farmeringgel. Az egyik nem túl sűrűn hordott fekete bakancsomat húztam fel hozzá, a hajamat pedig kócos kontyba gumiztam fel a fejem tetejére, mert akárhogy fésültem, vasaltam, nem akart úgy állni, ahogy én akartam. 
Még a bejáratból fordultam vissza Collin dzsekijéért, ami nálam maradt. Sokat kellett várnom a buszra így magamra húztam és beszívtam az illatát.
Amikor besétáltam a suliba és ott a szekrényemhez léptem, mindenki árgus tekintettel nézett rám. Először nem értettem miért. Azt hittem WC papír darabot húzok magam után vagy rágóba ültem, esetleg egy madár talált el egy kis rakománnyal,  mind megtörtént már. De nem, semmi feltűnő nem volt rajtam.
Aztán Collin lepett meg, de annyira, hogy az összes könyvem kiesett a kezemből, amiket kivettem a helyükről.
-Bocsi!- vágta rá és leguggolt, hogy összeszedje. Én is segíteni akartam, de mire rákészültem, hogy lehajolok, már nyújtotta is felém a cuccaimat.
-Semmi, én voltam béna- mondtam és bezártam a szekrényem ajtaját.
-Az nem az én kabátom?- kérdezte egy félszeg mosollyal az arcán.
-Ja, de persze- kezdtem bele a dzseki levételébe.- Nálam maradt szombaton- mosolyogtam és felé nyújtottam. Elvette és egy puszit nyomott az arcomra:
-Köszi, hogy vigyáztál rá- villantott féloldalas mosolyt. El kellett rajta gondolkodnom, hogy ezek neki zsigerből jönnek vagy csak tudja, hogyan kell elbűvölni egy lányt, mert a mosolyai még a legridegebb kőszívet is megolvasztották volna. 
A zeneterem felé vettük az irányt. Mindenki benn ült szépen sorban, pedig még volt 10 perc becsöngetés előtt. Collin és mellénk ült az első sorba, így lett a kis hármas fogatból, belőlem, Keirából és Damianből, négyes, Collinnal együtt. Kiderült, hogy a kér barátom is jóban volt a mellettem ülő barna herceggel.
Aztán váratlanul kiperdült Mimi a terem közepére és egy ördögi mosolyt villantott rám. A gyomrom görcsbe rándult, nem tudtam mi fog következni, de tudtam, hogy nem fogok örülni.
-Nos, Zoey ma egy hete, hogy ebbe az iskolába jársz. Ennyi idő alatt elég sok mindent megtudtunk rólad- kezdett bele a mondókájába. Collin keze az enyémért nyúlt és megszorította, azt hiszem, ő tudta, hogy mi készül. - Megtudtuk, hogy megveted az agyatlan szőkéket és azokat, akik nem értékelik az életet, féktelenül élnek. Azt mondtad, hogy az embereket meg kell ismerni igazán a múltjával együtt- Mimi szünetet tartott és hirtelen azt kezdtem el fontolgatni, hogy fogjam magam és kirohanjak a teremből, de a félelem a székhez szögezett. Azt hittem apám haláláról akar beszélni.- Hát én utánanéztem a múltadnak és beszéltem néhány régi osztálytársaddal, akik küldtek nekem, rólad néhány nagyon kedves fotót- mosolygott és feltartott két fotót. Azonnal felismertem őket, én voltam mind a kettőn, bár ha valaki megnézte, akkor nem biztos, hogy felismert. 
Azok a képek abban az évben készültek, amikor apa meghalt, még azelőtt. A hajam hidrogén szőke volt, a bőröm a szolitól volt barna, a műkörmeimmel fogni nem bírtam. Olyan magassarkú cipőim voltak, amikben járni nem tudtam és a ruhatáram csak picsaszoknyákat, picsanacikat és mellkidobós felsőket ismert. Cigiztem és ittam.
Azt kérdezitek hol járt az eszem? Valahol Sam körül, meg akörül, hogy menő legyek. A gimibe való felvételi évében voltam, meg a gimi elején. Azt akartam, hogy ismerjenek valamiről. Az persze eszembe se jutott, hogy mondjuk a hangomról vagy a tehetségemről.
Visszaszorítottam Collin kezét és kétségbe estem. Bármennyire is annak voltam híve, hogy csak a belső számít, tudtam, hogy a külső is fontos pont. És féltem, hogy ezután, hogyan fognak nézni rám. Keira kikerekedett szemekkel bambult rám, a hátamban is éreztem mások tekintetét és hallottam Adam röhögését is. Megfordult a fejemben, hogy őt is meg Mimit is fejbe rúgom vagy legalább felpofozom, de nem volt rá esélyem sem, mert Mr. Blake belépett a terembe. Hatalmas mosoly ült az arcán és a régi, rockos szerelése már-már megnyugtatóan hatott rám. De annyira azért nem, hogy ne nőjön és nőjön a gombóc a torkomban és jussak el a sírás szélére. Könnyekkel teltek meg a szemeim, de nem engedtem nekik, hogy kicsordulhassanak, inkább nagy levegőket vettem és egyre jobban szorítottam Collin kezét. Nem ismertem régen, ha belegondolok csak pár napja, de akármennyire is csöpögősen hangzik ez, úgy éreztem, mintha az a pár na már legalább pár év lett volna. 
-Na gyerekek, mondom a hét témáját- kezdett bele az órába Mr. Blake.- Az óra témája, a nemzetiségek- írta fel a táblára.- Vagyis mindenkinek más nyelven kell énekelnie, nem angolul. A legtöbben biztosan találni fogtok egy felmenőt a családfátokban, aki nem amerikai volt. Fogjátok a nemzetiségének valamilyen dalát, készítsetek hozzá feliratos videót és énekeljétek el.
Máris elkezdődött a susmus. Mindenki a mellette ülővel beszélte meg, hogy mi az ötlete. Én le voltam fagyva, kezdtem felfogni a történteket. Rosszabb is lehetett volna Mimi nagy leleplezése, apa haláláról is lehetett volna szó. 
Miközben Mr. Blake büszkén nézett a többiekre, hogy ennyire lázba hozta őket a feladat, rám siklott a tekintete és észrevette, hogy valami nincs rendben, de nem szólt semmit csak folytatta:
-Valamint, a héten szeretném kérni a csapat felétől a dalát a bálra- mondta komolyan. Az óra további részében csak a hangképzést gyakoroltuk. Amikor kicsöngettek, rögtön felpattantam és kiszáguldottam a teremből. 
Céltudatos léptekkel tartottam a mosdó felé, hogy kiengedhessem magamból a feszültséget. Beléptem egy fülkébe, lehajtottam az ülőkét és lerogytam. De a könnyeim az óra során eltűntek, így csak szaggatott hörgés jött fel a torkomon. Aki a fülke másik oldaláról hallotta, annak nyilván ijesztően hangzott, de nem tudtam abbahagyni. Akkor éreztem magam így utoljára, amikor megtudtam, hogy apa meghalt. Akkor sem tudtam sírni, sokáig nem tudtam.
Egyszer csak Alice kétségbeesett hangját és dörömbölését kezdtem el hallani az ajtón:
-Zoey jól vagy?! Mond, hogy nincs semmi komoly bajod!- kiáltotta. Tudtam, hogy miért félt ennyire. Egyik, hogy bármennyire is hülyén hangzik, mindig magas volt a vérnyomásom és ha felidegesítettem magam, abból elég komoly gondok lehettek. Ha jobban belegondolok éreztem is, ahogy a szívem kalapál a mellkasomban. A másik, hogy apa halála után, bármennyire is szörnyű és kegyetlen dolog kimondani, de majdnem öngyilkos lettem. Nem sok híja volt és akkor is Alice talált meg. Vettem egy nagy levegőt és kioldottam a füle zárját.
Alice beesett az ajtón és szorosan átölelt. Nem mondott semmit csak ölelt és éreztem, ahogy ő sír helyettem is. 
Nagyjából 2 órát lógtunk el, amíg a mosdóban én és Alice mindent elmeséltünk Keirának és Damiannek szóról szóra. Azt hiszem azután a pár óra után lettünk igazán barátok, mert mindenkire rátört a lelkizhetnék.
-Soha nem érzem magam elég jónak- kezdett bele szomorúan Keira. -Közületek csak Damian van ott színjátszás órán. Én vagyok a legbénább, mert nem tudok fájdalmat kifejezni. Minden mást hibátlanul el tudok játszani, de arra az egyre nem vagyok képes. A tanárnő annyit szenved velem és otthon is gyakorlom, de nem megy és kétségbe vagyok esve. Annyira hogy nem eszek, nem iszok és lassan darabokra hullok- mondta Keira és lemondóan a tenyerébe temette az arcát.
-Akárhányszor mondom neki, hogy ettől nem dől össze a világ, nem hisz nekem- ingatta a fejét Damian.
-Keira, meg fogod találni azt az emléket, ami kelleni fog. Egy dalban is meg kell találnod azt a sort, ami inspirál a dal érzelmeivel kapcsolatban. Használd fel ezt a fájdalmadat, hogy kétségbe vagy esve, a megfeleléskényszert- vigasztaltam.
-A családom gyűlöl, gyűlöl mert más vagyok- mondta csendesen Damian. Akkor döbbentem rá, hogy minden embernek van valami az életében, ami fájdalmassá teszi, mindenkinek van valami csomagja, amit magával hordoz és megnehezíti az életét. Rádöbbentem, hogy nem siránkozhatok a saját bajaimon, amikor másoknak is segíthetnék. 
Délután háromkor, akár akartam akár nem, ismét a parkolómban álltam és vártam, hogy Adam felvegyen. Ugyanis a három hetes indokolatlan büntetésem még folyt. 
Adam pár perc késéssel gördült be a parkolóba. Nem láttam be a sötétített ablakokon, ezért kinyitottam az első ajtót, de elég váratlan meglepetés ért, Mimi ült az anyósülésen. 
-Te meg mi a francot keresel itt?- kérdeztem dühösen.
-Ez itt a pasim kocsija és a pasim házába megyünk, tehát azt teszek, amit akarok! Huppanj be a hátsó ülésre- mutatott hátra. Majdnem képen vertem, majdnem. Magamban szitkozódva huppantam be hátra és bosszúból felraktam a sáros bakancsomat a szürke bőrülésre. Legszívesebben még össze is firkáltam volna, de azért annyira nem voltam bosszúálló természet. 
Egész délután Mimi nyafogását és okoskodását hallgathattam, a dalválasztásról, a hangomról, a zongorázásomról, a ruháimról és így tovább. Tehát már fél ötkor elköszöntem tőlük és elindultam haza.
De ahogy kiléptem Adamék ajtaján Collin kocsija állt meg a ház előtt:
-Gyere, hazaviszlek!- kiáltott a kocsija ablakából. Mivel nem vonzott a New York-i metró beültem mellé. 
Onnantól kellemesen telt a nap. Elmondta, hogy Mimi péntek délután ment vissza a régi sulimba és ma reggel dicsekedett el mindenkinek arról, hogy miket tudott meg. Megtudtam, hogy Mimi azt remélte mindenki meg fog utálni, de addig nem jött össze neki. 
-És te sem... tudod, szóval te nem vagy rám mérges emiatt?- kérdeztem félve. Már a házunk előtt álltunk és én a kezeimet néztem. Collin finoman felemelte a fejem és a szemembe nézve mondta:
-Mindenkinek van olyan korszaka, amire nem büszke, igaz?- majd megcsókolt. Először szépen lassan, majd egyre követelőzőbben, de pár perc múlva egyszerre szakítottuk meg a csókot. Én érzetem, hogy el vagyok pirulva, de ő sem állt másként.
-Akkor holnap a suliban találkozunk- kérdeztem és a kezem a kilincsen volt.
-Mit szólnál hozzá, ha eljönnék érted reggel?- kérdezte bizakodóan.
-Az isteni lenne- vigyorogtam és kiléptem az autójából.
Ismét addig integettem neki a házunk elől, ameddig csak tudtam, majd bementem. Elkezdtem dolgozni az Adammel közös számunkon, meg a saját számaimon is gondolkodtam. 
A nemzetiségek témához egy magyar dalt választottam, mert az apai nagyanyám magyar származású volt, csak a két világháború között Amerikába menekült a pusztítás elől. Ezt a nagymamámat 13 évesen veszítettem el. Igazi elegáns, idős hölgy volt, aki 5 nyelven beszélt folyékonyan. Divattervező volt, de mielőtt érvényesülni tudott a szakmában kisebb bárokban énekelt. 
Kiskoromban megtanított magyarul, bár voltak nehézségeim a nyelvvel, egy dalt meg tudtam tanulni szépen. Választottam is egyet és boldogan kezdtem el lefordítani.
A családom egyetlen tagja sem zargatott a szobám csendes és jóleső magányában, így elég hamar feküdtem le. Elgondolkodtam az élet nyereségein és veszteségein. Azon, hogy soha nem vagyok egyedül, mert ha elveszítek valakit, akkor mások jönnek a helyére, akik bár teljesen nem fogják pótolni, de segíteni fognak a feldolgozásban. Abban, hogy elfogadd, nem fog visszatérni, de ez így van rendjén, mert ez az élet körforgása.

9. rész - Az első randi(k)

A szombatom a szokásos rendben folyt. Engedélyeztem magamnak a 9-ig alvást, meg utána egy óra lustálkodást. Egy röpke reggeli után elkezdtem a házat kitakarítani. Hétvégénként anya szinte soha nem volt otthon, ne kérdezzétek hol volt, mert nem tudtam. Amikor ezt a témát felhoztam, általában veszekedés, meg ajtócsapkodás lett belőle.
Takarítás közben egyik tesómat sem láttam, gondoltam biztos aludtak vagy valami hasonló, így magamhoz vettem a fülesem és max hangerőn hallgattam a zenét. Épp a konyhát mostam fel, amikor az egyik kedvenc számom ment. A felmosófát mikrofonállványnak használva haladtam és amikor vége lett a számnak nevetésre lettem figyelmes. Gyorsan fordultam meg és láttam, ahogy az öcsém görnyed a nevetéstől.
-Miért nem kamráztam le?- kérdezte két nevetőroham között.
-Nagyon vicces vagy öcsi...- jegyeztem meg és vizeztem be újra a felmosót.
-Komolyan, tuti jó nagy nézettséged lett volna a youtubon- vigyorgott.
-És szerinted annak mekkora lenne, ha innen fejbe találnálak a felmosóvödörrel?- kérdeztem és gyilkos tekintettel néztem rá.
-Oké, nem kell leharapni a fejem...
-Nem tetszett az ajándékunk?- kérdeztem halkan. Kíváncsi voltam, hogy mennyire lőttem mellé az órával.
-Nekem mennem kell ööö... tanulni- mondta gyorsan és felviharzott a lépcsőn. Remek, egy centivel nem jutottam előrébb. Kettő óra körül végeztem a tennivalóimmal és felhívtam Alicet.

-Szia Alice! Csak azért hívlak, hogy lenne itt egy kis randi- féleségem 4-től, szóval csak utána tudnátok jönni- hadartam. Nem is tudtam, hogy miért, de furcsának tartottam ezt az egész randi-dolgot Collinnal.
-Úristen kivel lesz randid?- kérdezte Alice, magas tinilány hangon.
-Csak egy fiúval az osztályból.
-De ugye nem Adammel?- kérdezte úgy, mintha az egy atomkatasztrófával ért volna fel.
-Nem. De ugye nem baj, ha csak későn jöttök?
-Nem, dehogy, de akkor utána menjünk el este valahova. Képzeld hívtak Samék- mondta izgatottan. Én meg úgy voltam, hogy "jajj ne"! Csak ezt ne! Samék alatt a volt osztálytársainkat értette. Sam a volt barátom. Akivel azelőtt szakítottam, hogy elmentem felvételizni a Kingstone-ra. Ő nem tudott túllépni a dolgon olyan könnyen, mint én.
Abban az osztályban, meg az egész iskolában teljesen más íratlan szabályok éltek, mint a mostaniban. Ott a diákok 90%-a nem tanult semmit, nem a magassarkús szőke libák voltak a menők, hanem a tornacsukás, nadrágos, fiús lányok.
Elég nagy volt a váltás. De én nem akartam velük találkozni. Persze voltak ott barátaim, de egyszerűen nem volt kedvem a hülyeségeikhez. Inkább csak haverok voltak. Viszont tudtam, hogy ez Alicnek mennyire fontos volt. Őt sosem fogadták be annyira, mint engem. Nem tartozott a menők közé és most tetszett neki, hogy őt hívták és nem engem, így irgalmas szamaritánus módjára belementem.
-Jó menjünk, de ha cikis lesz a helyzet ott hagylak!
-Jó persze, akkor hívj, ha mehetünk- mondta és letette.
Még egy kis lustálkodás után elkezdtem készülődni a randira. Begöndörítettem a hajam, feldobtam egy laza kis sminket, de ezután jött a legnehezebb része. A szekrényem előtt szobroztam több, mint fél órát. Collin nem mondta el, hogy hova akar vinni, de nagyjából a tizedik szett után megtaláltam a tökéletest. Egy tört fehér cicanadrágot vettem fel, kötött bordó pulcsival egy barna bakanccsal.
Collin pontosan érkezett. Na ez már nagyon tetszett. Egy fiú, aki nem késett. Lementem a földszintre, felkaptam a barna dzsekim és a tükörben nyugtáztam, hogy jól nézek ki.
-Te meg hova mész?- kérdezte a bátyám a konyhából. Nem bírta, ha fiúkkal mászkáltam, így gyorsan kellett kamuznom.
-Csak Aliceszel találkozok- mondtam és a vállamra vettem a táskám.
-Mióta van Alicenek rövid fekete haja?- kérdezte az ablakból.
-Jajj ne már Jackson! Egy fiúval megyünk - itt megálltam, mert nem tudtam, mit kéne mondanom.
-Randizni?- kérdezte gyanakvóan.
-Nem mondanám randinak... De nézd csak el fogok késni! Szia!- köszöntem és becsaptam az ajtót magam mögött.
-Jól nézel ki- intett Collin.
-Te se panaszkodhatsz- mosolyogtam, miközben végigmértem. Azt hiszem a tipikus szerelése volt rajta. Fekete farmert, fekete póló és fekete dzseki. De azok a szemek! Hibátlanná tették a megjelenését.
-Hölgyem- tárta ki mosolyogva a kocsija ajtaját.
-Ó micsoda úriember- vigyorogtam és bekászálódtam. A randihelyszínt nem akarta elárulni akárhogy is faggatóztam. De az autóút nagyon kellemesen telt. Beszélgettünk, meg röhögcséltünk minden hülyeségen, majd a Central park előtt álltunk meg.
-A helyszín pedig az állatkert- mondta a bejárat előtt.
-Már ezer éve nem jártam itt- mondtam az oroszlánok ketrece előtt.
-A húgommal sűrűn járok itt. Az ő kedvencei a papagájok. Mi a kedvenc állatod?
-Azt itt nem tartanak...
-Úristen az egyszarvúak?- kérdezte elkerekedett szemmel, de nem sokáig bírta nevetés nélkül.
-Nem, nem az egyszarvúak a kedvenc álltaim, de azt hiszem meg kéne sértődnöm, hogy ezt nézted ki belőlem- mosolyogtam. - Amúgy a kutyák- válaszoltam a kérdésre. Az állatkert után beültünk meginni egy kávét és 8 körül indultunk el vissza hozzánk.
-Mi a terved az estére?- kérdezte, amikor már a házunk előtt álltunk.
-Nos Aliceel és Keirával megyünk valamerre- mondtam, de azt hiszem leszűrte a hangomból, hogy nem sok kedvem volt hozzá.
-Nem akarok bezavarni a csajbuliba, de ha találkoznál, akkor csak hívj- felelte és megpuszilt. Az ajtó elől néztem, ahogy kikanyarodik az utcánkból és ámuldoztam, hogy milyen cuki volt már egész délután.
Az ajtón belépve a bátyámmal találtam magam szemben, aki nem volt jó hangulatában.
-Szóval az új sulidból van a srác?- kérdezte szemrehányóan.
-Ahh muszáj ezt megint elölről kezdenünk?- kérdeztem ingerülten és lerúgtam a cipőt a lábamról.
-Igen, mivel csak én vagyok, aki megvédjen!
-Jackson, nem inni mentünk vagy drogozni, csak az állatkertbe- mosolyogtam.
-Ki ez a srác?- kezdett mérges lenni így választanom kellett. Megint összeveszünk vagy hagyom, hogy törődhessen, amit feleslegesnek találtam, és elmondok pár dolgot, hogy megnyugodhasson. A másodikat választottam.
-Collin volt az új sulimból, aki elhívott egy délutánra, de nem történt semmi- válaszoltam engedelmesen.- És kérlek ne neked kelljen részleteznem a randim minden egyes pillanatát. Én se vagyok kíváncsi a csajaidra!
-Szerintem hagyjuk mielőtt még jobban összekapunk- mordult rám és felhúzott a szobájába. Remek, miből is gondoltam, hogy ilyenekben normálisan tudunk beszélgetni. Samet sem bírta soha, na mondjuk azt megértettem.
Alice és Keira 9-re értek oda hozzám, mindketten kiöltözve. Alicen egy egyszerű fehér ruha volt fekete cipővel és bőrdzsekivel. Keirán pedig egy farmer hatású, szegecses vállú miniruha, olyan magassarkúval, hogy csodáltam, hogy nincs tériszonya. Ehhez képest rajtam félvállas, fekete, piros mintás póló volt, ami félcombomig ért, egy harisnya, piros kalap és egy bakancs. Alice már megszokta, hogy nem viszem túlzásba az öltözködést, ha nem muszáj, de Keira sokáig nem tudott túllépni a stílusomon.
-Komolyan ezt akarod viselni?- kérdezte már vagy huszadszorra azelőtt, hogy találkoztunk volna Samékkel.
-Keira, ha még egyszer megkérdezed, akkor legközelebb melegítőben jövök!- mondtam és belekönyököltem az oldalába.
-Alice őszinte részvétem, hogy ez itt a legjobb barátod- viccelődött Keira.
Nagyjából fél óra késéssel megérkeztek a volt osztálytársaim is.
-Zoey!- kiáltott Sam.- Már úgy hiányoztál- mondta és megölelt.
-Te is nekem- kamuztam és inkább odaléptem a többiekhez. Ahogy észrevettem Aliceszel végre foglalkoztak, odamentek hozzá is, megölelték és máris örültem, hogy belementem ebbe a hülyeségbe. Viszont tudtam, hogy ők hogyan buliznak. És én úgy nem akartam. A szokásos helyre mentünk, egy koszos kis kocsmába, ahol az iváson kívül mást nem lehetett csinálni.
Ki is kérték az első kört, amit szokásomhoz híven el is utasítottam:
-El is felejtettem, hogy te nem iszol- kapott a homlokához Sam. Akkor az enyém a tiéd is ha nem bánod.
-Nem, dehogy- motyogtam. Apa miatt nem ittam, soha. Nem bírtam elviselni az alkohol ízét a számban. A buli a szokásos rendszerrel ment, egyik kör a másik után, egyik ember részegedett le a másik után. Tudtam, hogy bízhatok Aliceben és józan fog maradni, Keirával meg ketten el tudtunk volna bánni. Így amikor megelégeltem kimentem a kocsma elé és felhívtam Collint.
Most biztos túl nyálasnak találjátok az egészet, de Collin nagyjából tíz perc múlva ott is volt, mosolyogva és mégis rosszfiúsan, mint általában. Már messziről intett, majd egy öleléssel köszöntött.
-Nem gondoltam, hogy tényleg felhívsz- mondta csodálkozva.
-Baj, hogy hívtalak?- kérdeztem. -Mert hazamehetsz ha gond- mentegetőztem rögtön.
-Nyugi Zoey! Csak mondtad, hogy csajos este lesz- nevetett és a csajos esténél furán nézett.
-Hát annak indult, de a csajok, akik kitették volna a csajos estét odabenn buliznak, engem meg nem érdekelnek a benti alakok- ismertem be.
-Miért kik vannak még benn?- kérdezte. És tényleg azt láttam rajta, hogy érdekli és ne csak udvariasságból kérdez rá.
-A régi "barátaim"- formáltam idézőjeleket a kezeimmel.
-Miért régiek?
-Mi ez a sok kérdés?- nevettem.- Azért mert... mert én már nem olyan vagyok, mint ők, igazából soha nem voltam olyan- feleltem. És akkor jöttem rá először, hogy miért nem kerestem őket és miért nem kívántam őket a hátam közepére sem.
-Mégis eljöttél azért mert?- tette fel az újabb kérdést, miközben letelepedtünk egy közeli padra.
-Mert ez nagyon fontos Alicenek. Mindig is csak miattam volt benne ebben a társaságban és most örül, hogy ők hívták el- magyaráztam.
-Szóval a régi sulidban te voltál a nagymenő?- emelgette a szemöldökét.
-Ilyen nehéz ezt elhinni?- böktem oldalba hitetlenkedve.
-Igazából nem is, ha belegondolok, hogy milyen körülmények uralkodnak a régi iskoládban.
-Ha nem lenne igazad, most megbotránkoznék- mosolyogtam és keresztbe tettem a kezeim. Hiába nyúlt nagyon hosszúra a nyár, így október közepe felé már hűvösek voltak az esték. És ami akkor történt annyira romantikus szappanoperába való, hogy hihetetlen. De Collin levette a dzsekijét és a vállamra terítette. Még jó hogy sötét volt, mert fülig vörösödtem.
-Miben változtál meg?- kérdezte Collin azon az ellenállhatatlan mély hangján.
-Az utóbbi egy évben megtanultam magam komolyan venni, meg persze a jövőmet. Így vettek fel a Kingstoneba- válaszoltam ismét.- De úgy érzem túl sokat kérdezel, most én jövök- húzódtam közelebb hozzá.
-Már most félek a keresztkérdéseidtől- temette az arcát a tenyereibe.
-Félhetsz is! Szóval, hogy lettetek barátok Adammel?- kérdeztem. Mert a két srác annyira különböző volt, hogy nem tudtam felfogni, miért barátkoztak egyáltalán.
-Nagyon kicsik voltunk és csoporttársak voltunk az oviban. Én voltam a csodabogár, mert nem voltam valami társasági lény, jobban elvoltam egyedül. A gyerekek már akkor tudtak nagyon gonoszak lenni és piszkáltak minden hülyeséggel. Adam pedig egyedüliként odajött hozzám játszani és barátok lettünk- mesélte. Az egész történet olyan cuki volt, hogy az valami hihetetlen.
-Jajj istenem de cukik voltatok- szakadtam Collin mellett a nevetéstől.
-Na ezért nem mondom el ezt senkinek- vágott sértődött arcot. -Ha hallanád milyen viccesen röhögsz- kezdett el ő is nevetni. Nagyjából 10 percig nem tudtuk abbahagyni és kezdtük újra meg újra. Gondolom tudjátok milyen az, amikor az egyikőtök meg próbál komoly arcot vágni, amitől csak még viccesebb lesz az egész. Na ez velünk is megtörtént.
De aztán csörömpölés hallatszódott ki a kocsmából. Pár másodperc múlva Sam rontott ki az ajtón elég dühösen. És gondolom nem emelt a hangulatán az, hogy én épp Collin ölében ültem. Életbe lépett a "ha a tekintetével ölni tudna" mondás és gyorsan lecsusszantam a padra. De amikor Sam egyre gyorsabban közeledett felpattantam és Collin elé álltam.
-Sam, mi a baj?- kérdeztem.
-Nem elég, hogy meghívtam a stréber kis csajt, hogy te elgyere, még le is koptatott, aztán meg itt látlak ennek a nyálgépnek az ölében. Amúgy is, hogy került ez ide?- hadarta egy kissé emelt hangon. Áradt belőle az alkohol szaga, úgy tudtam, hogy nem kellett volna elmennem.
-Először is nem ez, hanem ő. És aztán meg rányomultál Alicere és utána az a bajod, hogy egy sráccal vagyok, amikor már nem is járunk?!- akadtam ki teljesen. Hallottam, ahogy Collin feláll mögöttem. Emberek a tesztoszteron csak úgy süvöltött mindkét fiú felől és én a magam 160 centiével kezdtem félni.
-Te csak ne pofázz nekem, ribanc!- emelte meg egyre jobban a hangját Sam.- Te meg mit akarsz?- bökött a fejével Collin felé.
-Zoey szerintem szállj be a kocsimba- mondta halkan Collin. Hamar felmérte, hogy verekedés lesz belőle, amit én nagyon nem akartam.
-Szerintem meg álljatok le mindketten!- mondtam határozottan.
-Állj el az útból!- mordult Sam.
-Nem!- válaszoltam és a szemébe néztem. Értelem alapból nem sok volt benne, de abban a pillanatban pontosan nulla volt. De nem sok időm volt elgondolkodni. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, aztán már a földön feküdtem és a két fiú egymásnak esett. Sam ellökött, hogy be tudjon húzni Collinnak. Nem nézhettem tétlenül, ahogy szétverik egymást, egyedül meg édes kevés voltam, így berohantam a kocsmába.
-Srácok valaki segítsen Sam verekedik!- kiáltottam a benn ülő haveroknak. Dicséretes volt, hogy nem beszálltak a bunyóba, hanem lefogták Samet , beletuszkolták az autójába és elvitték. Indulás előtt még egy halk "Bocsi" is elhangzott.
Félve mentem oda Collinhoz. Életem legrosszabb másfeledik randija volt. Megverték a srácot, hihetetlen... A földön térdelt és halkan térdeltem le mellé.
-Jól vagy?- kérdeztem aggódva.
-Persze-nézett fel. Ami először feltűnt, hogy még akkor is ott játszott egy kis mosoly az ajkán, a másik pedig az, hogy monokli volt a szeme alatt és hogy felszakadt a szemöldöke. Borzalmasan éreztem magam.
-Ezzel azt hiszem, kórházba kell menni- mutattam a szemöldökére.
-Nyugi anyu nővér egy kórházban majd ő rendbe hozza- mosolygott.
-Jesszusom és mit fog gondolni anyukád, hogy elvert az új randipartenered?- hüledeztem.
-Látott valamelyik nap az iskola előtt, szóval nem ezt fogja feltételezni- vigyorgott és felállt. Én is feltápászkodtam és megfogtam a kezét.
-Annyira nagyon sajnálom! Megértem, ha soha többé nem akarsz velem négyszemközt maradni, de izé....
-Én is örülnék egy újabb randinak- szorította meg a kezem. Emberek majdnem elolvadtam ott, abban a pillanatban. És ami még jobb volt, hazavitt. Kérés nélkül. Persze ott volt Keira kocsija amivel érkeztünk, de épp őket okoltam az egészért és tüntetőleg Collinnal mentem.
Keiráék még nem értek oda hozzánk mire mi igen. Collin a bejáratig kísért, behaltam attól a sráctól.
-Akkor majd a suliban...- kezdett bele Collin de nem volt ideje befejezni, mert a bátyám feje jelent meg felettünk. A verekedéskor azt gondoltam nem lehet rosszabb, de az élet megint rám cáfolt.
-Kettő, azaz KETTŐ- mutatta a kezeivel- percetek van a búcsúzásra, utána takarodó- mondta és visszacsukta az ajtót.
-Akkor gyorsnak kell lennem- hadarta Collin.- Szóval majd a suliban találkozunk és megbeszéljük a továbbiakat- mosolygott.- Most az ablakból figyel igaz?- kérdezte felemelt szemöldökkel.
-A családom egy katasztrófa- fogtam a fejem.
-Áá szerintem normális- vigyorgott.
-Tudod mit? Adjunk a látványnak!- mondtam, lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Először meglepődött, de ő is bekacsolódott és a derekamra csúsztatta a kezeit. Életem legjobb csókja volt, a srác tudta mit csinál. Nem tudom, hogy mi zavart meg először, Keira kocsijának a fényszórói vagy a bátyám szikrákat szóró tekintete. Csak azt tudom, hogy Collin utána haza indult és én addig integettem neki, amíg be nem szállt a kocsijába.
Utána bementünk és hallgatnom kellett a lányok bocsánatkéréseit, na meg az órák hosszat tartó kérdéseket Collinról, meg a csókjáról, meg a randiról. Kellemetlenül telt a találkozó, de én egész este örömmámorban voltam. Ne kérjétek, hogy a csók utáni időszakból bármit is elmeséljek, mert semmire nem emlékszem.
Ja de egyvalami megmaradt. Az, hogy Collin nálam hagyta a dzsekijét és isteni illata volt.

8. rész - A vacsora

A színházterem csodálatos volt. Félkör alakú hatalmas helység, fával borított falakkal. A színpad is nagy volt, már rajta álltak a festetlen díszletelemek. Elindultam lefelé a lépcsőn a hosszú széksorok között. Imádtam az illatot, ami belengte a termet. Keveredett a fa illata a bársonyéval, ami a székeket borította. 
Olyan volt, mint egy igazi színház, simán el tudtam képzelni, ahogy tele van gyönyörű ruhába öltözött emberekkel. 
Leértem a színpad elé és jobbra fordultam, hogy az oldalán lévő lépcsőn felmenjek. A művészeti tagozatos diákok sürögtek forogtak az elemek körül, mindenki tudta, hogy mi a dolga, így egy kicsit elveszettnek éreztem magam. De csak addig, amíg a festékes arcú Alice előttem nem termett.
-Szia! Pólót vagy kötényt ott találsz oldalt. Fogj egy ecsetet, egy barna festékes vödröt és menj hátra, kezd el festeni a fát- adta ki az utasítást, majd rohant is, hogy a többi újonnan érkezőnek segítsen.
Találtam magamnak egy pólót, ami már festékes volt, de jól eltakarta a ruháimat. A táskámat bedobtam a többi közé, majd  a kalapomat is oda hajítottam. Fogtam egy ecsetet és a festékekhez léptem. Alice azt mondta fogjam a barnát, de volt ott vagy 5 féle barna festék. Remek, nem is én lettem volna. Kiválasztottam egy olyat, amit én egy fa festéséhez használtam volna és elindultam hátra.
A fán már dolgozott egy srác és tudtam, hogy ismerős valahonnan, de egyszerűen nem tudtam felidézni a nevét. A névmemóriám pocsék volt és az is maradt. Közelebb léptem és letettem a festéket.
-Szia, a nevem Zoey!- nyújtottam kezet. A fiú felém fordult és szintén kezet nyújtott.
-Collin- mosolygott. Akkor beugrott, hogy honnan olyan ismerős. Adam haverja volt.
-Áhh igen, te vagy Adam pincsikutyája- mormogtam.
-Na! Azért ez szíven ütött- kapott a bal oldalához, aztán nevetett.- De nem sértődök meg, mert szimpatikusnak tűnsz- mosolygott.
-Igen? Pedig azt hittem, hogy itt majdnem mindenki utál.
-Hát, az első ember vagy, aki beszólt Miminek rögtön az első napján, szóval főleg büszkék vagyunk rád- mondta, miközben ismét hozzáfogott a festéshez. 
-Köszönöm köszönöm, autogramok az öltözőmben- vigyorogtam, hajoltam meg, majd én is nekiálltam dolgozni.- Ha nem bírod Mimit, akkor, hogy bírsz ki ennyit a közelében?
-Adam már ezer éve a barátom, ez csak egy hullámvölgy, legalábbis reménykedem- sóhajtott.
-Mióta vannak együtt?- kérdeztem.
-Kábé három éve. De nem egész három év, mert folyton vagy összevesznek vagy épp jóban vannak. Nagyon könnyen meg lehet tudni, mikor melyik állapotban vannak. Ha össze vannak veszve, akkor feltűnően nem néznek egymásra- nevetett.-Ja és akkor Mimi olyan fájdalmas arckifejezést ölt, hogy öröm nézni.- Pár percig csendben dolgoztunk, aztán eszembe jutott, hogy Adam nincs itt, hogy szenvedjen.
-Hol van Adam?
-Én jöttem helyette- monda halkan Collin.
-Tessék?!- háborodtam fel.- Neki is itt kéne bűnhődnie velem!
-Épp békülő randin van- morgott.
-Te jó Isten!- fogtam meg a fejem, majd a pillanatnyi szünet után újra munkába álltam. Negyed órával később arra lettem figyelmes, hogy Collin mellettem fulladozik a röhögéstől.-Most mi van?!- kérdeztem, és felemeltem az egyik szemöldökömet.
-Összefestékezted az egész arcod- mondta fulladozva a nevetéstől.
-Mi?!- kiáltottam fel és a telefonom után nyúltam. A képernyőn tökéletesen látszott, hogy teljesen barna a homlokom és az orrom. Én sem bírtam ki nevetés nélkül, de valahogy meg akartam bosszulni, hogy nevet rajtam, így fogtam a festékemet és végighúztam az arcán. Innentől vette kezdetét az a festékcsata kettőnk között, ami után még 3 hét büntetést kaptunk és ami után napokig súroltam a szivárványos farmeremet.
A büntetés végén elkísért a szekrényemhez. Akkor már nem voltunk festékesek, mert Alice adott valami büdös cuccot, ami rögtön lemosta. Együtt léptünk ki a suliból.
-Akkor hétfőn találkozunk?- kérdeztem.
-Arra gondoltam, hogy holnap is találkozhatnánk- mondta és közelebb lépett. Egy másodpercig haboztam és mérlegeltem magamban a dolgot. Collin vicces volt, kedves és nem mellesleg iszonyatosan jóképű is.
-Mire gondolsz?- kérdeztem mosolyogva.
-Elmehetnék valahova délután- kezdte. Nagyon cuki volt, ahogy szégyenlősen vakargatta a nyakát.
-Rendben, legyél nálunk négyre- vágtam rá, majd lefirkantottam egy cetlire a címemet.- És hova megyünk?- kérdeztem, miközben megindultunk lefelé a lépcsőn.
-Az legyen az én titkom- kacsintott.- Hazavigyelek?- kérdezte.
-Megköszönném- bólintottam és a kocsija felé indultunk. Én, mint az élő GPS elég jól funkcionáltam, így hamar hazaértem.
-Köszönöm a fuvart- mondtam és kiszálltam a kocsiból. Az ajtóból még visszaintegettem a fekete kocsiban ülő Collinnak, majd beléptem. 
A házunkat finom illat lengte be. Anya biztosan megtalálta a sütő bekapcsológombját. Levettem a cipőmet és bentebb léptem.
-Hát veled meg mi történt?- kérdezte az öcsém, akin öltöny volt.
-Rajtad van öltöny- vetettem oda és felmentem a lépcsőn. A bátyám pont a szobájából jött ki, szintén öltönyben.- Oké én maradtam le valamiről?!- csattantam fel.
-Anya úgy döntött, hogy étterembe megyünk- mondta miközben megnézte magát a tükörben.- Veled meg mi történt?- kérdezte is.
-Festettem- morogtam.
-Akkor siess, mert 20 perc múlva indulunk.
-Tessék? De hát tiszta festék a hajam!
-Akkor siess, mert ez az öcsi nagy napja. Miatta kellett ezt a nevetséges göncöt felvennem- mondta. Ahogy jobban megnéztem észrevettem, hogy ez az öltönye, amit még a szalagavatójára kapott, így kicsit feszült már rajta.
Berontottam a fürdőbe, hajat mostam és villámgyorsan szárítottam meg. Felrántottam a szekrényem ajtajait, kidobáltam valami ruhát, gyors sminket dobtam fel és feltűztem a hajam. Ezután jött a nehezebbik része. Ha ők ennyire kiöltöztek, akkor nyilván nem mehettem tornacsukában, vagy bakancsban. Így a cipős szekrényem legmélyébe kellett nyúlnom, ahol a magassarkúim voltak. 
Miközben készülődtem akarva akaratlanul is kellemetlen dolgok merültek fel bennem. Perpillanat repdestem a boldogságtól, mert Collin elhívott randizni, vagy mi, de tudtam, hogy a családi kaják, nem végződhetnek jól. Volt már, hogy sírva rohantam ki az étteremből vagy épp, hogy az öcsém "véletlenül" leöntött és ezek még a finomabbak voltak. 
A legrosszabb az volt, amikor anya kiállhatatlan nővére is eljött, Anita néni. A kevés emberek egyike volt, akit meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. Szerintem akkor csak azért jött, hogy elmondhassa és kielemezhesse minden egyes problémámat és hibámat. Azt hiszem, hogy 30 percig bírtam egy 10 perces mosdószünettel.
Pontosan 20 perccel később már lefelé lépdeltem a lépcsőn. Tengerkék szoknya és fehér fűző volt rajtam egy szegecses övvel és egy gyönyörű fehér, platformos cipővel. Egy kis szegecses táskát vettem magamhoz, amibe a legfontosabb dolgaimat dobáltam.
-Wáo!- mondta Jackson.- Ezer éve nem láttalak lánynak öltözni- vigyorgott.
-Nagyon vicces vagy bátyus- böktem oldalba.
-Anyuék már a kocsiban várnak- mondta és engedett előre az ajtó felé. Anya évek óta először kiállt az autójával a garázsból. Gyönyörű fekete autója volt, alig pár éve volt meg neki, de nagyjából 10-szer használtuk. 
Egy elég elegáns étterembe érkeztünk meg 30 perc feszült csendben töltött utazás után. Kis zenekar játszott a sarokban, mindenki halkan beszélgetett a szépen megterített asztalok felett. Az egyik sarokban ültünk le. A pincér hamar érkezett, fel is vette a rendelést. 
Csupa semleges téma került szóba. Hogy milyen jó az öcsémnek, hogy milyen jól megy neki a suli és hogy amúgy is ő mennyire tökéletes. Majdnem elhánytam magam a sok ömlengéstől. Amikor nem bírtam tovább kimentem a mosdóba és írtam egy sms-t Alicenek.

Épp családi vacsin vagyok, de ha még egy magasztaló szó hangzik az öcsémről főbe lövöm magam... Holnap muszáj lesz megtartani a piszipartit. Hívd Keirát is, lesz mesélni valóm :D
Zoey

Visszatértem az asztalunkhoz. Anya épp ajándékot adott az öcsémnek. Alig tudtam tőle összekaparni az állam a padlóról. Egy hitelkártyát kapott. Egy hitelkártyát! Én meg már mióta ezért könyörögtem. Jóformán zsebpénzt se kaptam! Lenyeltem a megsemmisült büszkeségem és a táskámba nyúltam.
-Szóval, ezt a kis ajándékot tőlem és Jacksontól kapod- mosolyogtam.- Viseld egészséggel!- fejeztem be és felé nyújtottam a dobozt. Az öcsém lassan nyitotta ki, mintha félt volna, hogy mit fog benne találni. Amikor meglátta az órát nem tudtam megmondani, hogy örül-e vagy nem. Csak nézte, bambulta, aztán ránk nézett aztán vissza.
-Köszönöm- mondta és nyelt egy nagyot. De nem vette fel, csak betette a dobozt a kabátja zsebébe. Ez egy kicsit fájt. Az én kis emlékem apától egy nyaklánc volt,Belive felirattal, ami mindig a nyakamban lógott. A bátyám is folyton hordta a másik karórát. De nem tehettem semmit, nem erőltethettem fel a kezére. A további egy órában inkább kikapcsoltam az agyamat, valahogy úgy, mint matekórán. Se kép, se hang. Éhes se voltam igazán, csak turkáltam a kajámat. Végül 11 óra körül indultunk haza. 
Amilyen jó volt a délutánom, annyira volt siralmas az estém. Melankolikus hangulatban néztem az elsuhanó New York-i fényeket. Nem szerettem az életemet. Nem bírtam elviselni, hogy anyu nem szeret, megértettem miért, de mégis gyűlöltem. Aztán ott volt az öcsém, aki ha volt olyan makacs, mint én akkor nem fog megbocsájtani. A bátyámmal épp jóban voltam, tehát ez az egy kis fénysugár felvidított. Ha vissza tudtam volna menni az időben, annyi mindenen változtattam volna. Nem lettem volna olyan, mint amilyen. Bármit megadtam volna, hogy helyrehozzam a hibáimat, bármit megadtam volna, hogy apa is ott ülhessen az autóban.
Elkezdett esni. Esőcseppek pöttyözték be az autó ablakát és csorogtak tovább. A fények színesre festették őket. Csak pár perc kellett hozzá, hogy az én arcomon is könnycseppek jelenjenek meg. Elszorult a torkom. Legszívesebben ordítottam volna. Szétvertem volna valamit. De nem tehettem és szétmarcangolt a tehetetlenségem. Csak egy gondolat járt a fejemben: Miért én vagyok ilyen szerencsétlen?