7. rész - Az első duett

Sziasztok! :)
Ha valaki talán idetévedne, akkor közzétennék pár blogot.
Először is:
 http://lifewithzaynmalik.blogspot.com   Ezt a blogot egy nagyon kedves barátnőm írja :) http://kissofdeath1d.blogspot.com      Őt pedig ketten szerkesztik :) Ha eleged van a szerelmes, csöpögős sztorikból, akkor tudom ajánlani :)

Aztán pedig:
http://singmysongforu.blogspot.hu/2013/03/triangle.html?m=1
www.skyesandjonas.blogspot.hu
www.wewatchedamotionpictureinthesky.blogspot.hu
Ezeket pedig drága Katie barátnőm írja :) Tehetséges a lány, szóval hajrá! Ne habozz kattints! :)


Reggel a telefonom rezgése keltett fel. Lusta voltam kinyitni a szemem, de egyszer csak azt kezdtem el érezni, hogy nagyon kemény a párnám és hogy fázok. Nagyon nehezen emeltem fel a szemhéjaimat és meglepetten vettem észre, hogy az asztalomnál aludtam el éjjel.
Hát az, hogy sajgott a hátam, nem kifejezés. Becsuktam a dalszöveges füzetemet és a tükröm elé léptem. A füzetem spirálja nyomott hagyott az arcomon és bármilyen nyomorúságosnak is éreztem akkor az életemet, ezen mosolyognom kellett. 
Az élet  apró örömei sokat dobhatnak az ember napjain, ha veszi a fáradságot, hogy felfigyeljen rájuk. Így egy fokkal vidámabban vágtam bele abba a pénteki napba. 
A fürdőszoba felé menet hallottam, hogy két tesóm is felébredt már és a szobájukban matatnak. Irigyeltem Mike-ot, neki ma nem volt iskola, itthon lehetett egész nap. Már majdnem meglepődtem, hogy fenn van, amikor eszembe jutott, hogy ő tipikus koránkelő, a mázlista.
A szobámba visszatérve bedobáltam a táskámba a könyveimet, sminkeltem és felöltöztem. Az egyik kedvenc nadrágomat vettem fel, ami szivárvány mintás volt egy fehér felsővel, fekete kalappal és egy fekete cipővel.
Magamhoz méltó hangzavarral trappoltam le a lépcsőn és meg sem álltam a konyháig, ahol a bátyám és anya kávéztak. A tegnapi veszekedésünk után próbáltam anya számára láthatatlan maradni, de tudtam, hogy úgysem úszom meg fejmosás nélkül. 
-Jó reggelt, Zoey!- köszönt anya, a "vigyázz mindjárt haldokolni fogsz" hangjával.
-Sziasztok!- köszöntem ártatlanul, miközben a müzli dinóimat nyakon öntöttem tejjel.
-Beszéltem az osztályfőnököddel és biztosított róla, hogy nem a te hibád volt a verekedés, de azt mondta, hogy meg kellene tanulnod kezelned a dühödet- jelentette ki anya, mintha jó szülő lett volna.
-Értem- sóhajtottam és hallottam, ahogy Mike is lejön a lépcsőn.
-Ezért jövő szerdán először fogsz elmenni egy pszichológushoz...- kezdett bele anya.
-Tessék?!- háborodtam fel, már egy kicsit élesebben, mint kellett volna.- Nem küldhetsz pszichomókushoz!
-Kicsim, verekedtél az új iskoládban. Ami jobb, mint a régi és ráadásul még csak pár napja jársz oda- mondta anyám engesztelő hangon, de ismét felidegesítettem magam és kezdtem érezni hogy van valami ebben a dühkezelés dologban. A mérgelődésből viszont az öcsém röhögése zökkentett ki. Felemeltem az egyik szemöldökömet és rá néztem:
-Bocsi, csak olyan hihetetlen, hogy te már megint verekedtél- röhögött tovább.
-Nagyon vicces vagy öcskös, akkor azt hiszem elhúztam a suliba- mondtam dühösen és kiviharzottam a konyhából. Éppen a cipővevéssel küszködtem, amikor anya utánam kiabált:
-MA CSALÁDI VACSI VAN! 8-RA LEGYÉL ITTHON!- visszakiáltottam egy "oké"- féle választ és kiléptem az ajtón. Még rengeteg időm volt, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek addig a buszmegállóig, ahol Alice szokott felszállni. Pár perc várakozás után a legjobb barátnőm ki is lépett a házukból és egy hatalmas mosoly kíséretében ölelt meg.
-Olyan régen beszélgettünk egy nagyot- mondta és lebiggyesztette az ajkait.
-Hát ha a holnapi pizsiparti összejön, akkor meg is van oldva a probléma- válaszoltam.
-Baj lenne, ha Keira is jönne?- kérdezte a tőle megszokott félénk stílusban.
-Ugyan ne hülyéskedj már!- legyintettem, amikor begördült a busz. Az iskoláig lényegtelen témákról beszélgettünk, megdicsértem például az aznapi szettjét, a zöld ingét és a cuki muffinos pólóját.
Amikor beértünk a suliba, olyan volt, mintha egy rossz rémálomba kerültünk volna. Mindenhonnan Mimi arca mosolygott vissza ránk. Az ajtókról, a falakról, az ablakokról.
-Alice, ugye ez csak egy rossz álom?- kérdeztem a barátnőmet.
-Ez a valóság, a rút valóság- mormogta. Mindketten búskomorságba süllyedve álltunk.
-BÚ!- ugrott be elénk Keira.
-Mégis mi a fenét csinálsz?- kérdeztem pár másodperc múlva, amikor már kaptam levegőt a meglepetéstől. Közben végignéztem rajta. A tengerzöld pólója istenien mutatott a fekete hajához és kiemelte a szemét.
-Azt hittem infarktust kapok!- méltatlankodott Alice.
-Nyugi, az már akkor meg lett volna, amikor megláttad ezt- mutatott körbe a folyosón Keira.
-Mégis mi történt a sulival?- kérdeztem, és haladás közben nyelvet öltöttem Mimi képmására.
-Minden évben ez van- fintorgott Keira.- 2 hét múlva lesz a félévi bál és Mimi jelentkezett a királynői címre. Már tavaly is ő lett a királynő. Sőt tavaly előtt is.
-De két éve még csak általános iskolába járt- mondta Alice.
-A nyolcadikosok is nevezhetnek, ha van kísérőjük- magyarázta Keira. - Tudjátok ezen kívül nagyon jó szokott lenni. Mindenki nagyestélyiben, a fiúk öltönyben. Ja és álarcosbál szokott lenni. Senki sem tudja, hogy épp kivel táncol vagy kivel smárol. Például az utóbbi én sem tudom- kacsintott a barátnőnk.
-Nem vagyok kíváncsi a részletekre- szóltam közbe gyorsan. És már következett is volna Keira hosszadalmas leírása, amikor becsöngettek. Bevonszoltuk magunkat matekra. Lehuppantam Adam mellé.
-'reggelt!- köszöntem.
-Szia!- vetette oda félvállról és hátraadta a füzetet amiből a matekházit másolta.
-Megtanultad a dalt?- kérdeztem idegesen. De bejött a tanár és csak fél szemmel láttam, mintha bólintott volna.
Bármennyire is jó volt az iskola, a matek itt is ugyanolyan borzalmas volt, mint a többi iskolában. Már vagy 15 perce ment az óra, amikor Mimi libbent be a terembe.
-Elnézést tanár úr, de az igazgató Zoeyval szeretne beszélni- mondta nyájasan és rám nézett. Ekkor a mosolya vicsorgássá változott.
-Persze, menjenek csak- mondta a tanár szórakozottan, majd visszafordult az imádott egyenletei felé. 
Vajon mit mondott Mimi az igazgatónak? Nagy bajban vagyok? De a folyosó végén pont az ellentétes irányba fordultunk.
-Hova megyünk?- kérdeztem ijedten.
-Nyugi csak egy kicsit dumcsizunk- mondta Mimi. Nos ha nem lett volna túl élénk a fantáziám, akkor nem ijedtem volna meg annyira. De sajnos el tudtam képzelni, ahogy Mimi elvisz egy sikátorba és a körömreszelőjével megkínoz. Végül a suliudvaron álltunk meg.
-Szóval két dologról szeretnék veled beszélni- kezdte.- Először is, Zoey tehetséges vagy- mondta ezt úgy, mintha baj lett volna.- Tehetségesebb a legtöbb jöttmentnél ebben a suliban. Jó a hangod, van stílusod, hangszeren is tudsz játszani. De, és ez a lényeg, ennek az iskolának én vagyok a királynője és nem hagyom, hogy elvedd tőlem. Szóval húzd meg magad és minden rendben lesz- mosolygott és lépett hozzám közelebb. Épp bele akartam szólni a mondandójába, de folytatta.- Másodszor, nem tudom mik folynak azokon a bizonyos különórákon Adammel, de ő az én pasim, és ha csak egy aprócska kis szikrát is látok köztetek, nem csak a te életedet teszem nyomorúságossá, hanem a kis barátnődét is- mondta résnyire szűkült szemekkel.
-Na ide figyelj szivi, mert csak egyszer mondom el. Adam egyáltalán nem érdekel. Szerintem nagyképű, bunkó és pont megérdemel téged, bármilyen alacsony szintet is ütsz meg. Aztán meg tudom, hogy van tehetségem, de azért jöttem ebbe az iskolába, hogy ezt kibontakoztassam, viszont én nem színésznek készülök, hanem énekesnek, tehát nem hiszem, hogy az énekórán túl bármikor is össze fogunk akadni- feleltem, sarkon fordultam és visszamentem matekórára. Amikor becsuktam magam után az udvar ajtaját még látta, ahogy Mimi szájtátva bámulja a hűlt helyemet. Ha addig nem is akartam vele versenybe szállni, akkor kihívta maga ellen a sorsot.
A második óra ének volt. Izgultam, de nem magam miatt, hanem amiatt a tökfilkó Adam miatt, aki egész szünetben nem tűnt fel. Becsöngetéskor a bementem a terembe és leültem a szokásos helyemre Keira mellé. Néhány pillanat múlva Damian is csatlakozott. Adam az egyik haverjával lépett be a terembe. A srác alacsonyabb volt, mint ő. Sötét haja volt és kék szemei, valamint csak és kizárólag feketét ruha volt rajta.
Nem sokkal utánuk Mr. Blake viharzott be a terembe:
-Sziasztok srácok! Kezdjük Zoeyval és Adammel aztán folytatjuk a többiekkel és az óra végén pedig jön a pénteki meglepetés. Vettem egy nagy levegőt és felálltam, Adammel egyszerre. Mimi adott neki egy olyan nyelves csókot, hogy majdnem belepirultam. Adam azt mondta, hogy nem is járnak.
A dalunknak a We the kings és Demi Lovato duettjét választottam, mert a fiú részét nem találtam túlságosan nehéznek. A dalt ő kezdte én csak az első refrén után kapcsolódtam be. 
Hát nem voltunk összhangban, ez biztos volt. Érződött és hallatszódott a duetten, hogy a való életben nagyon nem bírjuk egymást elviselni. Amikor leültünk a helyünkre Mr. Blake nem mondott véleményt, csak ment tovább az óra.
-Mi a pénteki meglepetés?- súgtam oda Keirának.
-Mindig más- felelte.
Az óra utolsó 10 percében derült fény a meglepetésre:
-Szóval a mostani meglepetés az, hogy a félévi bálra nem hív az iskola idén zenekart, a diákok fogják a műsort szolgáltatni. Tehát jövő hétvégéig kérem mindenkitől a dalát és az irodámban lehet meglátogatni a bemutatással. Még ugyan van 5 perc, de mehettek következő órára. Zoey, Adam marad!- fejezte be a mondandóját és ült le az íróasztala mögé.
-Mi a baj tanár úr?- kérdezte Adam halálos nyugalommal.
-A gond az, Adam, hogy a dalotok nem volt jó.
-Mondtam hogy ne egy ilyen hülye dalt válassz- mordult rám Adam.
-Nem a dalválasztással nem volt gond- szólt közbe Mr. Blake.- Sőt még a hangok is egészen a helyükön voltak. De egyszer sem néztetek egymásra  a dal alatt, tartottátok a távolságot, nem hittem el, hogy ti ezt tényleg akarjátok. Jövő hétre jobb legyen- adta ki az utasítást és az ajtó felé mutatott.
-Délután találkozunk a színházteremben- mondta Adam és elment. Ezután voltak még óráim, de egyiken sem történt semmi említésre méltó. Táncon a középmezőnyben teljesítettem, ami nekem tökéletes volt. Utolsó óra után rábíztam Alice-re az öcsém ajándékához a dobozválasztást én meg megkerestem a színháztermet és felkészültem lelkiekben a díszletkészítésre.

6. rész - "Csak a te hibád..."

A suli előtt álltam és a telefonomat babráltam. Szegényke már eléggé le volt strapálva, meg hát nem is volt egy fiatal darab. Hangosan már nem csörgött és a négyes gomb nem mindig működött rajta. Adam három óra után pár perccel gördült be a suli elé, a csili-vili autójával.
Megkocogtattam az üveget, mire lehúzta az ablakot:
-Mi van? Nem szállsz be?- kérdezte flegmán.
-Még büntetésre kell mennünk- emlékeztettem.
-Ja igen az. Anya beszélt Mr.Blakekel. Csak a színdarab után kell letöltenünk, a díszletet pedig csak pénteken kezdik- mondta. Nem volt más választásom. Átvonszoltam magam a kocsi túloldalára és behuppantam Adam mellé.
-Akkor induljunk- sóhajtottam.
-Miért szedted ki azt a szemétből?- kérdezte, miközben a telefonomat nézte.
-Most megbántottad Cassandra érzéseit- kezdtem. Cassandra a telefonom volt. Igen, tudom gyerekes dolog elnevezni a tárgyainkat.
-Te elnevezted azt az őskövületet?- nevetett rajtam.-Színes egyáltalán a képernyője?
-Igen és képzeld még fényképező is van rajta- mondtam sértődötten. -Izgulsz már a színdarab miatt?- kérdeztem pár perc feszült csend után.
-Nem, nem igazán. Úgyis király leszek, Mimi is az lesz, a többiek meg nem érdekelnek- mondta.
-Neked aztán van önbizalmad- mormogtam.
-Egyedül ez a díszlettervezés az, ami aggaszt. Keveredni délután azokkal a lúzerekkel...
-Miért lennének lúzerek?- kérdeztem.
-Mert nem előadóművészek. Hányszor kell még ezt elmondanom neked?-kérdezte lekezelően.
-Bocs, a logikátlan dolgokat nem tudom megjegyezni... Amúgy beszéltél már akár egyikükkel is? Ugyanolyanok, mint mi.
-Na azért ez túlzás. Van köztünk különbség. Mi, egyeseket kivéve, menők vagyunk- mondta úgy, hogy az "egyesek" szó alatt nagyon engem nézett.
-Ahh bocsi, hogy én nem vagyok bunkó- kezdtem bele, de közben begördültünk Adamék kocsifelhajtójára. Bementünk a házba, amin a teljes csend uralkodott. Első állomásunk a konyha volt. Adam a kezembe dobott egy csokit, ő meg egy sörrel a kezében indult el a próbaterem felé.
Lehuppant az egyik fotelbe, én inkább rögtön a zongora mögé ültem. A gyönyörű versenyzongorájukat még csak másodszorra láttam, de teljesen beleszerettem. Nem csak, hogy remekül festett, de istenien is szólt. Szépen lassan kivettem a kottákat a táskámból és szétterítettem őket a zongora tetején.
-Először a közös dalunkat vegyük át párszor, utána meg jöhet a színdarab első 2 száma- adtam ki az utasítást.- Megtanultál mindent?
-Hát a mindent azért túlzás- jött közelebb, miközben a fejét vakargatta.- Ne már?! Csak 2 napom volt rá!- mentegetőzött, amikor csúnyán néztem rá.
-Ne csináld már! Holnap be kell mutatnunk egy dalt. Mond, hogy azt megtanultad!
-Az elejét tudom- mondta úgy, mintha ez teljesítmény lenne.
-Gratula. Nagyon ügyes vagy tényleg- mondtam ironikusan. Felálltam és odamentem hozzá.- Ha holnapra nem tudod, akkor személyesen heréllek ki! -masszíroztam kicsit az orrnyergemet és visszaültem billentyűkhöz.
-Kezded már?!- méltatlankodott Adam.
-Először be kell énekelnünk- mondtam és belekezdtem. Hát nem csinálta velem, de nem is tudom mit vártam. A saját dalunkat jó párszor átvettük, az eleje tényleg ment neki és megígérte, hogy holnapra menni fog neki az egész. Mondjuk ő ég be, ha nem tudja a szöveget, nem én.
-Akkor most jön az igazán fontos dolog, a színdarabom- mondta kidüllesztett mellel.
-Á igen. Fő a szerénység- mondtam. Adam úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. 2 dalt sikerült átvennünk, ami teljesítmény ahhoz képest, hogy minden második percben engem kritizált. Pedig én nem is énekeltem!
Végül fél nyolckor hagyhattam el a házat. Furcsa volt, hogy még akkor sem volt senki otthon. Adamenek voltak tesói, nem igaz, hogy ők sem értek még haza addig. Mindegy, nem is volt az én dolgom.
Hazafelé semmi érdekes nem történt, azon kívül, hogy elég furcsán néztek rám, amikor a központban táncra perdültem, annyira belefeledkeztem a zenébe. Egy elpirulás után felugrottam a buszra, ahol a buszsofőr megtapsolt. Remek, így kezdem a pályafutásom.
Amikor hazaértem, az volt először a furcsa, hogy sült csirke illata érződött. Nem hittem, hogy a bátyám állt neki főzőcskézni és reméltem is. Anya már régen nem állt a tűzhely elé, én meg nem voltam otthon, hogy belekezdjek.
Hát anya akciójára tippeltem, de csak különleges alkalom lehetett az oka mindennek.
Gondolataimba merülve indultam be a házba, amikor elestem valamiben. Szitkozódva néztem vissza és akkor láttam meg. Bőröndök álltak a bejárati ajtó előtt. Az első gondolatom az volt, hogy anya kiköltöztet a reggeli vitánk után. De nem az én bőröndjeim voltak, amiket Alice kipingált. Ezek az öcsém bőröndjei voltak.
-Na ne...- szólaltam meg hangosan. Az öcsém már csütörtökön itthon volt a péntek helyett. És holnap lesz a születésnapja és én nem vettem dobozt az órának. De ezen gyorsan túljutottam, felugrottam és a konyhába rohantam. Ott volt az öcsém, teljes életnagyságban.
Már nagyon régen nem láttam. Általában csak 3 hónaponta jött haza, Washingtonban tanult valami elit iskolában. A tanulmányi eredménye miatt. Nos, gondolom nem árulok el nagy titkot, amikor azt mondom, hogy se én se a bátyám nem voltunk a suliban valami nagy lángeszek.
Épp zenét hallgatott és írt valamit, mert nem vette észre se azt, hogy elestem, sem azt, hogy hangosan gondolkodtam. A profilja nagyon hasonlított apuéhoz. Persze Mike még csak most fogja tölteni a 14-et. De valamiért külsőre nagyon apura emlékeztetett. A sötétbarna örökké kócos haja, a barna szemei, meg hogy nyáron kiszeplősödött. Már 2 hónapja nem láttam, amikor elutazott az iskolájába. Október vége volt, de az öcsém 2 hónap alatt sokkal többet nőtt, mint én az utóbbi 2 évben.
De belsőre teljesen más volt. Mike túlságosan is racionális és logikus volt. Nem az érzelmei vezették, hanem az esze. És ez durva egy olyan fiútól, aki még csak most lesz 14.
Én sosem tudtam eligazodni rajta.
Még mindig nem vette észre, hogy ott vagyok így a háta mögé léptem és hátulról megöleltem. Hirtelen megijedt, kiszedte a füleseket és ellökött magától. Azt hiszem nem bírja ha hátulról lepik meg.
-Zoey! Te meg mi a fenét csinálsz?- kérdezte mérgesen.
-Ömm, megölelem a öcsémet- nevettem. Valamiért semmi sem tudta elvenni a jó kedvemet.
-Remek- sóhajtott és becsukta a füzetét, majd a lépcső felé indult.
-Nem tudod hol van anya meg Jackson?- kérdeztem.
-Elmentek valami kajáért, mert Jackson odaégette, amit neked kellett volna megsütni- válaszolta kelletlenül.
-Miért nekem?
-Honnan tudjam. Anya mondta, hogy megkért rá reggel- felelt, miközben visszafordult felém.
-Ez nem is igaz!- mondtam mérgesen.- Egész délután egy fiúnak tartottam zeneórát.
-Szóval eddig tartott a nagy megjavulásod- jegyezte meg.
-Mi?! Jajj, ne már! Akkor sem jönnék össze azzal a fafejű bunkóval, ha fizetnének érte. Csak az osztályfőnök bízta rám.
-Nem érdekelnek a kifogásaid- mondta. Kezdtem egy kicsit dühös lenni, de visszafogtam magam és témát váltottam.
-Milyen a suli?- kérdeztem, miközben ledobtam a táskámat.
-Tudod nem hiszem, hogy ez téged igazán érdekel.
-Mi? Miért?
-Hát nem arról vagy híres, hogy bejársz az iskolába- mondta lenézően. Utáltam, amikor ilyen lekezelően beszélt velem.
-Az régen volt. Ma már bejárok az órákra és nem szándékozok pótvizsgázni sem- feleltem sértődötten.
-Persze...
-Figyelj Mike. Tudom, hogy mérges vagy rám, már több, mint 2 éve. És megértem, hogy miért. De nem tudnál legalább normálisan viselkedni velem? Amikor én kedves vagyok, akkor nem kérem, hogy te is az legyél, csak ne bunkózz, kérlek.
-Azt lesheted! Aznap megfogadtam, hogy pokollá teszem az életed, amíg csak tudom. Bocsi nővérkém,- mondta gúnyosan- de nem fog menni.
-Ne már Mike! Nem akarok folyton veszekedni veled! Legalább azt a pár napot bírjuk ki egymás mellett, amíg itthon vagy- próbáltam menteni a helyzetet.
-Gyűlölök itthon lenni. Gyűlölöm, mert olyan bénák vagytok mind a hárman!
-Hogy mondhatsz ilyet? Nem is vagyunk bénák! Nem vagyunk egy szokványos család, de nem vagyunk bénák!
-Ugyan már, kivel akarod ezt elhitetni! Anya alkoholista, te és Jackson meg veszett ügyek vagytok. Azt hiszed befuthatsz a zenével. Ébredj már fel Zoey! Még ha van is hozzá tehetséged, nem fogsz tudni befutni! Csak használod el a pénzt, ami még megmaradt!
-Kérlek ne mond ezt- fogtam magam halkabbra.
-Miattad halt meg apa! Csak a te hibád és senki másé! Ha nem lettél volna akkora ribanc, akkor még mindig élne!- ordibálta, majd felment a szobájába. Én csak álltam a konyhában, ökölbe szorított kezekkel. Nem lehet igaz, ez csak egy rossz álom volt. Mindjárt felkelek és minden rendbe jön.
De ez a kívánságom nem történt meg. Nagy nehezen felvonszoltam magam a szobámba. Bekapcsoltam a laptopomat és felnéztem a netre. Nagyjából 5 perce lehettem fenn, amikor felvillant a kis üzenetjelző:
'Szia!
Na milyen volt Adammel a gyakorlás?'- Alice volt az. Mennyire hiányoztak a beszélgetéseink. Hétvégén lehet megkérem, hogy aludjon nálunk, úgyis hiányoltam már a pizsibulikat.
'Szia! Ha hiszed ha nem, a napom jobb pillanatai közé tartozott. Hazaért az öcsém és összevesztünk...'- válaszoltam.
'Uhh te szegény! A szokásos?'- kérdezte.
'Igen a szokásos... csak szorozd meg a kamaszodással...
Nincs kedved a hétvégén egy pizsipartihoz?'- kérdeztem én is. Szükségem volt egy jó nagy adagra Alice gyógyító erejéből.
'Már hogy ne lenne? Mit szólnál hozzá, ha Keirát is elhívnánk?'
'Oké, akkor holnap megbeszéljük, én meg elteszem magam holnapra. sziaa'-köszöntem el és léptem ki. Tudom csúnya szokás, de sosem várom ki, míg a másik is elköszön, mert akkor még csomó téma jönne fel. Még csak kilenc óra körül járt és mivel a hasam elkezdett korogni leszaladtam a konyhába kajáért. Anya és Jackson pont akkor értek haza.
-Szia húgi- intett a bátyám. Én is visszaintettem. Jackson lerakta a kaját a konyhaasztalra. Kis műanyag ételesek voltak és én le is csaptam egy nekem szimpatikusra.
-Hé kislányom! Várd meg, amíg asztalhoz ülünk!- mordult rám anya. Nagyot sóhajtottam és az ínycsiklandozó csirkemellre néztem.
-Anya szerintem ebből ma már nem lesz családi kaja, szóval majd holnapra főzök valamit itthon Zoeyval- mondta a bátyám.
Anyát hamar meg tudta győzni, így felvittem a szobámba a kaját, megettem, megfürödtem és leültem az ágyam szélére.
Felvettem az egyik gitáromat és pengetni kezdtem. Nem egy konkrét dallamot játszottam, csak úgy elvoltam. Imádtam ezt csinálni. Egyszer csak durva kopogás hallatszódott az ajtómon.
-Zoey hagyd már abba a nyenyerét, tanulni próbálok!- kiáltotta át az ajtón Mike.
Tanulni? Este 10-kor? Ezzel a gyerekkel valami hatalmas probléma van. Erről jutott eszembe, hogy nekem is lett volna házim. 5 perc alatt eldöntöttem, hogy a matek nem érdekel, táncra lusta vagyok gyakorolni, az irodalom meg amúgy is menni fog. Általában így ment ez nálam.
Végül a dalszöveg írás mellett döntöttem, amúgy is rossz napjaim voltak és ilyenkor ment a legjobban. Elég sokáig dolgoztam a dalon, mert sorra hallottam, ahogy anya, Mike majd végül Jackson is nyugovóra tér.
De hiába feküdtem be az ágyba, nem tudtam aludni, folyton apával kapcsolatos gondolataim voltak vagy azzal az estével kapcsolatban, amikor meghalt. Januárban lesz 3 éve, hogy meghalt. Csak tovább és tovább kerestem a rímeket és próbáltam kiírni magamból a fájdalmat.