13.rész - A baleset

Két elborzasztó héttel a hátam mögött már azt hittem, nem lehet rosszabb.
Collin dühösebb volt, mint valaha, nem volt hajlandó hozzám szólni, na nem mintha olyan nagyon sűrűn kerestem volna. Úgy gondoltam, hogy majd elmagyarázza, hogy mi történt. De rosszul következtettem, mert jobb haragtartónak bizonyult, mint eddig bárki, akit ismertem, magamat is beleértve.
Adam, a fene tudja miért, visszavedlette a régi, gyűlölt, bunkó oldalát. Ha véletlen észrevett, akkor csak megvető pillantást kaptam, ha pedig hozzám szólt, akkor csak megsértett.
Mimi pedig a két fiú utálatát csak felhívásnak vélte arra, hogy még inkább pokollá tegye az életemet. A két hétben háromszor öntött le "véletlen", egyszer vitte el a ruháimat és a törölközőm az öltözőből, és folyamatosan sértegetett.
A bátyámmal visszaestünk arra a szintre, ahol azelőtt tartottunk, hogy sulit váltottam. Egymásra csapkodtuk az ajtót, veszekedtünk. Én azt vártam, hogy ő kérjen bocsánatot, ő meg azt várta, hogy én. Mindemellett anya is rosszabbul lett, lassan már folyamatosan alkohol szagú volt és sokszor csak késő este támolygott haza. Nem akartam, hogy az öcsém ilyen körülményekre jöjjön haza a karácsonyi szünetre, de nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy változtatni tudjak a helyzeten.
Mindezek tetejébe még az idő is egyre pocsékabb lett. A december első hetében leesett hó koszos latyakká változott és minden reggel visszafagyott, így még gyalog is kezdett életveszélyessé válni a közlekedés. Na meg olyan hideg volt, hogy reggelente az otthon, buszmegálló távolságát eszkimóként tettem meg.

December második hetében jártunk, amikor balszerencsémre Alice és Keira egyszerre betegedtek le. Így még a legjobb barátnőim és támaszaim nélkül maradtam. Épp a szekrényemben matattam, amikor valaki becsapta azt az orrom előtt. Haragosan néztem fel, és balszerencsémre Mimivel találtam szembe magam.
- Helló, lúzer!- hangzott a rendkívül kedves köszönés. Megfordult a fejemben, hogy úgy csinálok, mint aki meg sem hallotta, esetleg véletlen én is leöntöm a reggeli kávémmal, de úgy döntöttem, hogy előbbi nem lenne hozzám méltó, utóbbi pedig sértés lenne a kávémnak.
- Jó reggelt!- szóltam vissza morcosan és gúnyosan. - Mit akarsz?
- Az utóbbi hetek után sem szeretnél végre eltűnni?- kérdezte, miközben lenézően méregetett.
- Nincs olyan szerencséd- feleltem és ki akartam kerülni, de elém lépett.
- Akkor készülj fel, mert ez még csak a kezdet volt- mondta egy ördögi mosoly kíséretében.
- Hidd el, volt már rosszabban részem, a szánalmas kis játékaid, és a jellegzetes sarokszéli manikűröd nem fog elijeszteni. Ja, és csak hogy megnyugtassalak, ezentúl személyes kihívásnak veszem, hogy a földbe döngöljelek, majd dicsőségesen elvonuljak.- Miután befejeztem kikerültem és otthagytam az elképedt tekintettével és a leesett állával.
Délutánra a jeges szél is feltámadt, így amikor utolsó óra után kiléptem az iskola ajtaján elfintorodtam és a sálamat az arcom elé húzva indultam el a metró felé.
Már csak pár méter választott el a lépcsőtől, amikor egy autó fékezett le mellettem. Csodálkozva meredtem az elsötétített ablakra előttem, ami lehúzódott és Adam hangja szólt ki:
- Szállj be!- Nem mondhatnám, hogy különösebb kedvesség csengett ki a hangjából, de még az ő társasága is jobb, mint halálra fagyni.
- Kösz, ez életmentő volt- vacogtam.
- Örülnék, ha megpróbálnál nem összesározni mindent- vetette oda. Elég nagy volt a forgalom a csúszós utak miatt.
- Bocs, hogy élek- sóhajtottam fel és levettem a kesztyűmet.
- Szóval mivel gázoltál ma bele Mimi lelkébe?- Kérdezte bunkó hangszínnel, de kifejezetten érdeklődve.
- Először is, nem én kezdtem, másodszor meg már elég rég kiérdemelte. Csak tisztáztam vele, hogy a játékot ketten játsszák- feleltem. - Amúgy te honnan tudod?
- Hála neked egész nap a nyakamra járt, legközelebb inkább fogd be!- Csattant fel. Kezdtem azt gondolni, hogy Mimi nem csak az én életemet keseríti meg.
- Megkérdezhetem, hogy mégis mi a fenéért vettél fel, ha nem is kedvelsz egyáltalán. Mert most egy cseppet sem hiányzik az életemből még egy kellemetlen beszélgetés- háborodtam fel én is.
- Ez egy remek kérdés már magam sem tudom, mit keresel a kocsimban- morogta, amikor megálltunk egy iszonyat hosszú kocsisor végén.
- El tudnád nekem magyarázni, hogy mi a bajod velem? A múltkor azt hittem már kezdünk kijönni egymással. - Ez mindig elszomorított egy kicsit, amikor eszembe jutott, mert éreztem, hogy Adam jó haver lenne.
- Az, hogy létezel- fintorgott és rátenyerelt a dudára.
- Kedves. Akkor miért voltál barátságosabb? - Kérdetem csalódottan.
- Azt hittem Collin elég érthetően kifejezte magát aznap este.- Nem nézett rám. Görcsösen szorította a kormányt és egyenesen előre nézett, bár elég nyilvánvaló volt, hogy a kocsisor egy ideig meg sem fog még mozdulni.
- Szóval a cél az volt hogy legyen még egy trófeád, majd jól kiröhöghessetek- állapítottam meg a tényt, amit sugallt.
- Nagy szerencséd, hogy okos vagy, ha már szép nem.
- Tudod mit? Én ezt nem vagyok hajlandó tovább hallgatni. És legközelebb nem érdekel milyen vihar jön, inkább kinn maradok! - Azzal kipattantam a kocsiból. Ez a srác hihetetlen.
Jeges szél csapott az arcomba, ami füst és benzinszagot hozott magával. Könnyek égették a szemem. Rendesen ez nem bántott volna meg annyira, hogy sírva fakadjak, de akkor már túl sok volt a fájdalomból. Azt akartam, hogy pár napra nyugalmam legyen, hogy újra visszatérjen a napsugár az életembe és ne érezzem azt a borzalmas fojtogató érzést a gyomromban, amitől meg tudtam volna bolondulni és sehogy sem akart elmúlni.
A gondolkodásból az zökkentett ki, hogy tömegbe ütköztem. Amikor meghallottam az első méltatlankodó nézelődőt elmotyogtam egy bocsánatkérést és felnéztem. A tömeg az út felé fordulva csoportosult. Lábujjhegyre álltam, hogy kilássak mögülük, de amit ott láttam el se akartam hinni.
Két autó állt az úton, szinte a felismerhetetlenségig összetörve. Mindenhol üvegszilánkok hevertek. De a következő felismerésem volt a legrosszabb. Az egyik kocsi, a furgon nagyon is ismerős volt. A koszos piros színét minden reggel láttam. A bátyám furgonja volt.
- Istenem!- Suttogtam és megiramodtam a tömegen keresztül. Kedves és kevésbé udvarias megszólalások követtek végig, de szinte meg se hallottam őket. A kordonig tolakodtam, ahol már egy hordágyra fektetve feküdt Jackson. Három mentős állta körbe, és feszülten suttogtak.
Nem tudtam uralkodni magamon a könnyeim rögtön megindultak és felsikoltottam. Át akartam bújni, de két erős kéz ragadt meg, én meg hisztérikusan sírtam és sikítottam, miközben le se vettem a szemem a bátyám eszméletlen, véres arcáról.
- Engedjenek! Engedjenek oda, ő a bátyám!- Ordítottam és ficánkoltam.
- Kérem, nyugodjon meg!- Próbáltak visszahúzni, de nem engedtem magam.
- Nem veszíthetem el őt is!- Kiabáltam. Éreztem, ahogy az emberek szánakozva nézik a hisztérikus tizenéves, lila hajú lányt, éreztem, ahogy sajnálnak, de nem kértem belőle csak tudni akartam él-e még Jackson. - Kérem, engedjenek oda! Oda kell mennem!
Egyszer csak egy harmadik kéz ragadott meg a derekamnál. Magához húzott, kevésbé erőszakosan.
- Nyugodj meg, Zoey! Nem lesz semmi baj, most már jó kezekben van- suttogta valaki a fülembe, engem pedig tovább rázott a zokogás.
- Nem veszíthetem el- suttogtam és rátámaszkodtam a hirtelen jött segítőmre.
- Ismeri?- Kérdezte az egyik rendőr, aki előbb még a karomat szorította.
- Igen- felelte az idegen, akinek ha jobban meggondolom először meg sem néztem az arcát. - A kerületi kórházba viszik?
- Igen- felelte kurtán a rendőr és odébb állt. Hallottam ahogy bezáródik a mentőautó ajtaja és szirénázva elhajt. Felnéztem és ledöbbentem, mert Adam karjaiban voltam.
- Figyelj, a nagybátyám a körzeti kórház főorvosa, odaviszlek, jó?- kérdezte mit sem törődve a döbbent tekintetemmel. Nyugodtan a kocsihoz kísért és beültetett. Teljesen le voltam sokkolva.
Egy szót sem tudtam kinyögni, magamat győzködtem inkább, hogy nem lesz baj, hogy semmi komoly, de nevetségesnek hatott a próbálkozásom. Csak azt akartam tudni, már megint mit vétettem, hogy ezt érdemeltem.
Mereven bámultam ki az elsuhanó, téli New Yorkra. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne csorduljanak ki a könnyein újra. Ökölbe szorítottam a kezem és a körmeimet a tenyerembe mélyesztettem. Folyton csak azt ismételgettem magamnak, hogy meg kell nyugodnom, de képtelen voltam rá. A szívem olyan gyorsan vert, hogy azt hittem kiszakítja a mellkasomat.
- Zoey, jól vagy?- Kérdezte Adam halkan, miközben bevágtunk egy kis utcába a forgalom elől.
- Kettőt találhatsz- suttogtam és nagy levegőt vettem. Kezdett visszatérni a józan eszem. Azonnal szólnom kell anyának. Remegő kézzel kerestem elő a telefonom a kabátzsebemből és tárcsáztam. De ahogy sejtettem, csak a rögzítő vette fel. Már elmúlt délután négy óra,az anyám biztosan részegen fetreng valahol.
- Oké, itt is vagyunk- dünnyögte magának és kiszállt a kocsiból. Amikor látta, hogy én nem mozdulok visszahajolt. - Te nem jössz?- Kedvesen mosolygott, nekem meg az járt az eszemben, hogy valami díj jár annak, aki ki tud igazodni ezen a fiún.
A kinti hidegnél még a klórszagú kórház is kellemesebb helynek bizonyult. Bár a gyomrom csomóba szorult, és még mindig könnyek égették a szemeim. Sietve követtem Adamet, ahogy folyosókon vágtunk át és ajtók mellett haladtunk el. Úgy látszott, hogy nagyon is jól ismeri a helyet.
Végre megálltunk egy rendelő ajtaja előtt és ő kopogás nélkül lépett be, én meg utána.
Egyszerű szoba volt, fehér falakkal, egy, az utcára néző ablakkal. A szobát néhány szekrény, egy kórházi ágy és egy íróasztal töltötte be, ami mögött egy magas, szőke férfi ült szemüvegben és a papírjai közt keresgélt. Meglepődötten kapta fel a fejét arra, ahogy Adam berontott.
- Hello John bácsi!- Köszönt hangosan és kezet fogott az orvossal. - Ő itt az egyik, barátom- mondta habozva a 'barát' szónál.
- Szia Adam! Nem mondanám, hogy zavarsz, de mit is kerestek itt? - Ránk nézett a szemüvege felett.
- Zoey bátyjának balesete volt, de a helyszínen nem engedték el vele a kórházig, gondoltam segíthetnél- magyarázta Adam és kérlelően nézett a nagybátyjára, akivel kísértetiesen hasonlítottak.
- Megnézem mit tehetek, addig üljetek itt le- bólintott pár perc habozás után és kiviharzott.
Csendben helyet foglaltunk, kínos csendben. Idegesen babráltam a telefonommal, miközben Adam engem fürkészett.
- Nem akarod felhívni anyukád?- Kérdezte egyszer csak.
- Ő most...- kezdtem bele, de éreztem, hogy a könnyeim ismét felszínre fognak törni. Felpattantam és ablakhoz sétáltam, így háttal voltam neki. - Ő most nem elérhető- hadartam és megtöröltem a pulcsim ujjával a szemem.
- Értem. De az orvosok úgyis keresni fogják- felelte.
- Lenne egy kérdésem- nyögtem ki végül. - Miért segítesz nekem most? - Felé fordultam és az arcát fürkésztem.
- Ezt bárki megtenné- válaszolta, de látszott, hogy zavarba jött.
- Akkor miért jöttél utánam, miután veszekedtünk. Ha jól értettem, akkor nem kedvelsz engem túlzottan.
- Nem igaz, hogy nem kedvellek- ismerte be és lehajtotta a fejét.
- Jó, én végképp nem értek semmit- sóhajtottam és visszahuppantam a székembe.
- Nézd Zoey én...- kezdett bele, de akkor betoppant a nagybátyja az ajtón.
- Gyertek!- Intett, mi pedig szótlanul követtük.
Néhány perc múlva az intenzív osztályon kötöttünk ki. Émelyegni kezdtem.
- Na szóval, a bátyád Jackson Bluebird?- Kérdezte John- Látszott rajta, hogy elég ideges. Én csak bólintani tudtam. - Még kritikus az állapota épp a műtőben van, pár perc és megyek én is. Menjetek be a váróba, a nővér adni fog egy lapot ki kell töltened a bátyád személyes adataival. - Ismét csak egy bólintásra tellett tőlem, kezdett forogni a világ.
- Ugye életben marad?- Kérdeztem. A hangomtól még én magam is megijedtem.
- Nyugodj meg Zoey! Mindent meg fogunk tenni az életéért. Amint valami biztosat tudok mondani, jövök. - Bátorítóan elmosolyodott és megszorította a vállam, majd sarkon fordult és otthagyott bennünket.
Adam beterelt a váróba. Egy nővér rögtön elénk lépett. Egy papírt és tollat nyomott a kezembe, majd a szoba sarkában lévő kis asztalkára és fotelekre mutatott. Mondott is valamit, de az nem jutott el a tudatomig.
- Jól érzed magad?- Kérdezte Adam aggódva. Már úgy taszigált el az asztalig és azt várta, hogy leüljek.
- Meg fog halni, igaz?- Néztem rá könnyes szemekkel és megszorítottam a nyakamban lógó medált.
Hirtelen megrohantak az emlékek. Minden, amit néhány évvel azelőtt át kellett élnem, amikor egy autóbalesetben elvesztettem apát. Ugyanúgy azt mondták az orvosok, hogy mindent megtesznek, amit tudnak, ugyanúgy egy váróban kellett ülnünk, anya papírokat töltött ki, én pedig ugyanúgy nem tudtam visszafogni a könnyeim.
Éreztem, hogy a világ egyre jobban forog körülöttem. Minden kezdett elsötétedni körülöttem.
Utoljára még láttam, ahogy Adam az arcom fölé hajol.