Hétfő reggel energiával tele keltem fel. Vasárnap csak este felé mentek el a barátnőim. Hiányzott már egy ilyen "ott alvós" buli az életemből, amikor nem kellett megjátszani semmit, olyan fiús lehettem, mint amilyen igazából voltam, mert aki két fiútestvér mellett nő fel, nem lesz cicababa, vagyis nem lehet az örökké.
Sok mindent megtudtam Keiráról. Ő is színészetet tanul már általános iskolás kora óta, anyukája a Brodway-en játszott fiatal korában és elég felkapott színésznő volt, de aztán egy sajnálatos hangszálgyulladás miatt már nem tudott énekelni és a karrierje derékbe tört. Keira és Damian már születésük óta ismerték egymást, mert szomszédok és újdonsült barátnőm sokat mesélt a meleg osztálytársamról. Damian rengeteg videót pakol fel youtubra és van már pár elég komoly lemezkiadói ajánlata, de csak és kizárólag a színészet vonzza.
Engem soha nem érdekelt a színjátszás. Nagyon szerettem nézni és csodáltam a színészeket, de nem akartam soha színész lenni. Mindig az volt az álmom, hogy egyszer halhassam a saját dalom a rádióban, hogy megtelt stadionokban énekelhessek őszintén az érzésemről.
Mielőtt kiléptem a házunk ajtaján még egy pillantást vetettem a tükörképemre az előszobában. Fekete nadrágot viseltem egy fekete spagettipántos felsővel és egy farmeringgel. Az egyik nem túl sűrűn hordott fekete bakancsomat húztam fel hozzá, a hajamat pedig kócos kontyba gumiztam fel a fejem tetejére, mert akárhogy fésültem, vasaltam, nem akart úgy állni, ahogy én akartam.
Még a bejáratból fordultam vissza Collin dzsekijéért, ami nálam maradt. Sokat kellett várnom a buszra így magamra húztam és beszívtam az illatát.
Amikor besétáltam a suliba és ott a szekrényemhez léptem, mindenki árgus tekintettel nézett rám. Először nem értettem miért. Azt hittem WC papír darabot húzok magam után vagy rágóba ültem, esetleg egy madár talált el egy kis rakománnyal, mind megtörtént már. De nem, semmi feltűnő nem volt rajtam.
Aztán Collin lepett meg, de annyira, hogy az összes könyvem kiesett a kezemből, amiket kivettem a helyükről.
-Bocsi!- vágta rá és leguggolt, hogy összeszedje. Én is segíteni akartam, de mire rákészültem, hogy lehajolok, már nyújtotta is felém a cuccaimat.
-Semmi, én voltam béna- mondtam és bezártam a szekrényem ajtaját.
-Az nem az én kabátom?- kérdezte egy félszeg mosollyal az arcán.
-Ja, de persze- kezdtem bele a dzseki levételébe.- Nálam maradt szombaton- mosolyogtam és felé nyújtottam. Elvette és egy puszit nyomott az arcomra:
-Köszi, hogy vigyáztál rá- villantott féloldalas mosolyt. El kellett rajta gondolkodnom, hogy ezek neki zsigerből jönnek vagy csak tudja, hogyan kell elbűvölni egy lányt, mert a mosolyai még a legridegebb kőszívet is megolvasztották volna.
A zeneterem felé vettük az irányt. Mindenki benn ült szépen sorban, pedig még volt 10 perc becsöngetés előtt. Collin és mellénk ült az első sorba, így lett a kis hármas fogatból, belőlem, Keirából és Damianből, négyes, Collinnal együtt. Kiderült, hogy a kér barátom is jóban volt a mellettem ülő barna herceggel.
Aztán váratlanul kiperdült Mimi a terem közepére és egy ördögi mosolyt villantott rám. A gyomrom görcsbe rándult, nem tudtam mi fog következni, de tudtam, hogy nem fogok örülni.
-Nos, Zoey ma egy hete, hogy ebbe az iskolába jársz. Ennyi idő alatt elég sok mindent megtudtunk rólad- kezdett bele a mondókájába. Collin keze az enyémért nyúlt és megszorította, azt hiszem, ő tudta, hogy mi készül. - Megtudtuk, hogy megveted az agyatlan szőkéket és azokat, akik nem értékelik az életet, féktelenül élnek. Azt mondtad, hogy az embereket meg kell ismerni igazán a múltjával együtt- Mimi szünetet tartott és hirtelen azt kezdtem el fontolgatni, hogy fogjam magam és kirohanjak a teremből, de a félelem a székhez szögezett. Azt hittem apám haláláról akar beszélni.- Hát én utánanéztem a múltadnak és beszéltem néhány régi osztálytársaddal, akik küldtek nekem, rólad néhány nagyon kedves fotót- mosolygott és feltartott két fotót. Azonnal felismertem őket, én voltam mind a kettőn, bár ha valaki megnézte, akkor nem biztos, hogy felismert.
Azok a képek abban az évben készültek, amikor apa meghalt, még azelőtt. A hajam hidrogén szőke volt, a bőröm a szolitól volt barna, a műkörmeimmel fogni nem bírtam. Olyan magassarkú cipőim voltak, amikben járni nem tudtam és a ruhatáram csak picsaszoknyákat, picsanacikat és mellkidobós felsőket ismert. Cigiztem és ittam.
Azt kérdezitek hol járt az eszem? Valahol Sam körül, meg akörül, hogy menő legyek. A gimibe való felvételi évében voltam, meg a gimi elején. Azt akartam, hogy ismerjenek valamiről. Az persze eszembe se jutott, hogy mondjuk a hangomról vagy a tehetségemről.
Visszaszorítottam Collin kezét és kétségbe estem. Bármennyire is annak voltam híve, hogy csak a belső számít, tudtam, hogy a külső is fontos pont. És féltem, hogy ezután, hogyan fognak nézni rám. Keira kikerekedett szemekkel bambult rám, a hátamban is éreztem mások tekintetét és hallottam Adam röhögését is. Megfordult a fejemben, hogy őt is meg Mimit is fejbe rúgom vagy legalább felpofozom, de nem volt rá esélyem sem, mert Mr. Blake belépett a terembe. Hatalmas mosoly ült az arcán és a régi, rockos szerelése már-már megnyugtatóan hatott rám. De annyira azért nem, hogy ne nőjön és nőjön a gombóc a torkomban és jussak el a sírás szélére. Könnyekkel teltek meg a szemeim, de nem engedtem nekik, hogy kicsordulhassanak, inkább nagy levegőket vettem és egyre jobban szorítottam Collin kezét. Nem ismertem régen, ha belegondolok csak pár napja, de akármennyire is csöpögősen hangzik ez, úgy éreztem, mintha az a pár na már legalább pár év lett volna.
-Na gyerekek, mondom a hét témáját- kezdett bele az órába Mr. Blake.- Az óra témája, a nemzetiségek- írta fel a táblára.- Vagyis mindenkinek más nyelven kell énekelnie, nem angolul. A legtöbben biztosan találni fogtok egy felmenőt a családfátokban, aki nem amerikai volt. Fogjátok a nemzetiségének valamilyen dalát, készítsetek hozzá feliratos videót és énekeljétek el.
Máris elkezdődött a susmus. Mindenki a mellette ülővel beszélte meg, hogy mi az ötlete. Én le voltam fagyva, kezdtem felfogni a történteket. Rosszabb is lehetett volna Mimi nagy leleplezése, apa haláláról is lehetett volna szó.
Miközben Mr. Blake büszkén nézett a többiekre, hogy ennyire lázba hozta őket a feladat, rám siklott a tekintete és észrevette, hogy valami nincs rendben, de nem szólt semmit csak folytatta:
-Valamint, a héten szeretném kérni a csapat felétől a dalát a bálra- mondta komolyan. Az óra további részében csak a hangképzést gyakoroltuk. Amikor kicsöngettek, rögtön felpattantam és kiszáguldottam a teremből.
Céltudatos léptekkel tartottam a mosdó felé, hogy kiengedhessem magamból a feszültséget. Beléptem egy fülkébe, lehajtottam az ülőkét és lerogytam. De a könnyeim az óra során eltűntek, így csak szaggatott hörgés jött fel a torkomon. Aki a fülke másik oldaláról hallotta, annak nyilván ijesztően hangzott, de nem tudtam abbahagyni. Akkor éreztem magam így utoljára, amikor megtudtam, hogy apa meghalt. Akkor sem tudtam sírni, sokáig nem tudtam.
Egyszer csak Alice kétségbeesett hangját és dörömbölését kezdtem el hallani az ajtón:
-Zoey jól vagy?! Mond, hogy nincs semmi komoly bajod!- kiáltotta. Tudtam, hogy miért félt ennyire. Egyik, hogy bármennyire is hülyén hangzik, mindig magas volt a vérnyomásom és ha felidegesítettem magam, abból elég komoly gondok lehettek. Ha jobban belegondolok éreztem is, ahogy a szívem kalapál a mellkasomban. A másik, hogy apa halála után, bármennyire is szörnyű és kegyetlen dolog kimondani, de majdnem öngyilkos lettem. Nem sok híja volt és akkor is Alice talált meg. Vettem egy nagy levegőt és kioldottam a füle zárját.
Alice beesett az ajtón és szorosan átölelt. Nem mondott semmit csak ölelt és éreztem, ahogy ő sír helyettem is.
Nagyjából 2 órát lógtunk el, amíg a mosdóban én és Alice mindent elmeséltünk Keirának és Damiannek szóról szóra. Azt hiszem azután a pár óra után lettünk igazán barátok, mert mindenkire rátört a lelkizhetnék.
-Soha nem érzem magam elég jónak- kezdett bele szomorúan Keira. -Közületek csak Damian van ott színjátszás órán. Én vagyok a legbénább, mert nem tudok fájdalmat kifejezni. Minden mást hibátlanul el tudok játszani, de arra az egyre nem vagyok képes. A tanárnő annyit szenved velem és otthon is gyakorlom, de nem megy és kétségbe vagyok esve. Annyira hogy nem eszek, nem iszok és lassan darabokra hullok- mondta Keira és lemondóan a tenyerébe temette az arcát.
-Akárhányszor mondom neki, hogy ettől nem dől össze a világ, nem hisz nekem- ingatta a fejét Damian.
-Keira, meg fogod találni azt az emléket, ami kelleni fog. Egy dalban is meg kell találnod azt a sort, ami inspirál a dal érzelmeivel kapcsolatban. Használd fel ezt a fájdalmadat, hogy kétségbe vagy esve, a megfeleléskényszert- vigasztaltam.
-A családom gyűlöl, gyűlöl mert más vagyok- mondta csendesen Damian. Akkor döbbentem rá, hogy minden embernek van valami az életében, ami fájdalmassá teszi, mindenkinek van valami csomagja, amit magával hordoz és megnehezíti az életét. Rádöbbentem, hogy nem siránkozhatok a saját bajaimon, amikor másoknak is segíthetnék.
Délután háromkor, akár akartam akár nem, ismét a parkolómban álltam és vártam, hogy Adam felvegyen. Ugyanis a három hetes indokolatlan büntetésem még folyt.
Adam pár perc késéssel gördült be a parkolóba. Nem láttam be a sötétített ablakokon, ezért kinyitottam az első ajtót, de elég váratlan meglepetés ért, Mimi ült az anyósülésen.
-Te meg mi a francot keresel itt?- kérdeztem dühösen.
-Ez itt a pasim kocsija és a pasim házába megyünk, tehát azt teszek, amit akarok! Huppanj be a hátsó ülésre- mutatott hátra. Majdnem képen vertem, majdnem. Magamban szitkozódva huppantam be hátra és bosszúból felraktam a sáros bakancsomat a szürke bőrülésre. Legszívesebben még össze is firkáltam volna, de azért annyira nem voltam bosszúálló természet.
Egész délután Mimi nyafogását és okoskodását hallgathattam, a dalválasztásról, a hangomról, a zongorázásomról, a ruháimról és így tovább. Tehát már fél ötkor elköszöntem tőlük és elindultam haza.
De ahogy kiléptem Adamék ajtaján Collin kocsija állt meg a ház előtt:
-Gyere, hazaviszlek!- kiáltott a kocsija ablakából. Mivel nem vonzott a New York-i metró beültem mellé.
Onnantól kellemesen telt a nap. Elmondta, hogy Mimi péntek délután ment vissza a régi sulimba és ma reggel dicsekedett el mindenkinek arról, hogy miket tudott meg. Megtudtam, hogy Mimi azt remélte mindenki meg fog utálni, de addig nem jött össze neki.
-És te sem... tudod, szóval te nem vagy rám mérges emiatt?- kérdeztem félve. Már a házunk előtt álltunk és én a kezeimet néztem. Collin finoman felemelte a fejem és a szemembe nézve mondta:
-Mindenkinek van olyan korszaka, amire nem büszke, igaz?- majd megcsókolt. Először szépen lassan, majd egyre követelőzőbben, de pár perc múlva egyszerre szakítottuk meg a csókot. Én érzetem, hogy el vagyok pirulva, de ő sem állt másként.
-Akkor holnap a suliban találkozunk- kérdeztem és a kezem a kilincsen volt.
-Mit szólnál hozzá, ha eljönnék érted reggel?- kérdezte bizakodóan.
-Az isteni lenne- vigyorogtam és kiléptem az autójából.
Ismét addig integettem neki a házunk elől, ameddig csak tudtam, majd bementem. Elkezdtem dolgozni az Adammel közös számunkon, meg a saját számaimon is gondolkodtam.
A nemzetiségek témához egy magyar dalt választottam, mert az apai nagyanyám magyar származású volt, csak a két világháború között Amerikába menekült a pusztítás elől. Ezt a nagymamámat 13 évesen veszítettem el. Igazi elegáns, idős hölgy volt, aki 5 nyelven beszélt folyékonyan. Divattervező volt, de mielőtt érvényesülni tudott a szakmában kisebb bárokban énekelt.
Kiskoromban megtanított magyarul, bár voltak nehézségeim a nyelvvel, egy dalt meg tudtam tanulni szépen. Választottam is egyet és boldogan kezdtem el lefordítani.
A családom egyetlen tagja sem zargatott a szobám csendes és jóleső magányában, így elég hamar feküdtem le. Elgondolkodtam az élet nyereségein és veszteségein. Azon, hogy soha nem vagyok egyedül, mert ha elveszítek valakit, akkor mások jönnek a helyére, akik bár teljesen nem fogják pótolni, de segíteni fognak a feldolgozásban. Abban, hogy elfogadd, nem fog visszatérni, de ez így van rendjén, mert ez az élet körforgása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése