2.rész- Az első énekóra

-Jó reggelt mindenkinek!- köszönt az énektanár hatalmas mosollyal. Egyenlőre nagyon szimpatikus volt, örültem, hogy nem egy begyepesedett musical-mániást kaptam. Nem mintha bajom lett volna a musicalekkel, csak az nem az én világom volt. És laza is volt. Már akkor látszódott, hogy azért tanít, mert szereti a gyerekeket, vagy mert szereti a zenét. Jó esetben mindkettőt.
-Jó reggelt Mr. Blake!- köszönt mindenki kórusban.
-Először is vegyük az eheti témát- kezdett bele és Keira máris mosolygott, mint egy nem normális.
-Szakítás- olvasta hangosan a tanár, miközben felírta a táblára.- A fiatalok legmeghatározóbb élményei és ezen a héten erről kell majd énekelnetek- miután bejezte a kis noteszába nézett.- Á, úgy látom új pacsirtát köszönthetünk a sorainkban- kiáltott fel. Istenem csak ne hívjon, add, hogy ne hívjon ki.- Gyere is ki és mondj magadról pár szót!- mondta, miközben rám nézett. Felálltam és kisétáltam a terem közepére. Nagyon nem akartam ezt és amikor újra szembefordultam a többiekkel először Keirára néztem segítségkérően. Időközben Mr. Blake leült mellé és lepacsizott(!) vele.
-Zoey Bluebird-nek hívnak, itt élek New Yorkban, ének szakra jelentkeztem...- dadogtam. Nagyon zavarban voltam. És ennek tetejében még Mimi képét is el kellett viselnem. Az az ördögi mosoly az arcán...
-Eddig hol boldogítottad a tanárokat?- kérdezte, annyira sértően, amennyire csak lehetett.
-Nem hiszem, hogy ismeritek azt a sulit- vágtam rá és nem is akartam nekik elmondani, hogy milyen suliba jártam eddig.
-Azért mond csak, hátha hallottunk már róla- mondta. Úgy mintha kedves akarna lenni, de nem akart...
-A Collins-ba...- válaszoltam halkan.
-A Collins-ba?!- kérdezte, mintha ez egy szentségtörés lett volna.- De hát az a legrosszabb suli New Yorkban- mondta. Ezt én is tudtam és nem voltam rá büszke, hogy addig ott tanultam.- És nem mellesleg, a sulijaink ősi ellenségek, ha nem tudnád...
-De képzeld el, hogy tudom...- tettem keresztbe a karjaimat.
-Biztos csak egy besúgó vagy!- mutatott rám.
-Ez nem színház drága! Itt nem mindenki áruló és nincsenek mindenkinek hátsó szándékai!- hitetlenkedtem.
-És mégis, hogy vettek fel ide? Nem hinném, hogy elég jó volt az átlagod...- gúnyolódott.
-Keményen megdolgoztam az elmélettel, a gyakorlat pedig simán ment- fújtattam.
-Most, hogy áttértünk a gyakorlatra- szólt közbe Mr. Blake- énekelnél nekünk. Csak azért, hogy felmérjem milyen szinten vagy a többiekhez képest. Hisz ez az osztály már több, mint egy éve tanul emelt szinten éneket.
-Most?- kérdeztem idegesen.
-Biztosan tudsz valamilyen dalt, ha más nem a Süss fel nap!-ot- mosolygott. Én meg elindultam a táskám felé és kivettem belőle az agyon matricázott dossziémat, amiben azok a dalok voltak, amiket tudtam és amiket épp akkor tanultam. Ábécé sorrendben és hangszeres kottával.
-Ez aztán a mennyiség- mondta a tanár, amikor végigpergette a lapokat az ujjai között.- Mindet tudod?
-A végén vannak, amiket csak most tanulok, a többit tudom- mondtam magabiztosan. Nem adhattam meg az örömöt Mimiéknek, hogy még egyszer bizonytalannak lássanak.
-Akkor legyen a Fighter- mondta Mr. Blake. Bólintottam. Ó igen, az egyik kedvenc dalom, az egyik kedvenc énekesnőmtől. Néhányaknak leesett az álla, hogy belementem. Ezt a dalt már évek óta tudtam. Kicsit beénekeltem, hogy tökéletes előadást tudjak nyújtani.
-Kérhetnék hozzá valakitől vokált?- kérdeztem.
-Persze, Keira menj!- intett az énektanárom. Kaptam egy mikrofont és a zenészek a hangszereikhez léptek. Élő zenével fogok énekelni? Érdekes lesz, még csak magamnak játszottam énekléshez. Bár kívülről magabiztosnak mutatkoztam, belülről rettegtem. Még sosem énekeltem 5 embernél többnek. És az az öt is a családom volt. Mondjuk kritikát akkor is kaptam rendesen. És elkezdtem a dalt. A hangom olyan volt, mintha összemixelted volna Christina Aguilerat és Kelly Clarksont. Persze a profitól, akkor még, nagyon nagyon messze voltam. Próbáltam tartani a szemkontaktust a közönségemmel. Sokan néztek elismerően, de Mimi és az udvartartása csak unott fejet vágott. Én meg már csak azért is az arcukba nyomtam az egész dalt. Életemben nem próbáltam még egy dalt sem annyira átadni, mint azt. Amikor végzetem pár másodpercig csend volt, aztán Mr. Blake tapsolni kezdett és a többiek is becsatlakoztak. Keira megölelt és a fülembe súgott:
-Oltári voltál, engem is meg kell tanítanod így énekelni- kacagott.
-Felőlem semmi akadálya- válaszoltam. Visszaültünk a helyünkre. Ezután már csak gyakoroltunk, közös dalokat, meg néhány hangszeres "felelt". Ami annyit tett, hogy rögtönözniük kellett valamit és ha jó volt, ha nem ötöst kaptak. Így szeretnék én is dolgozatokat írni, mondjuk matekból.
-Mindjárt kicsöngettek, de egy fontos dolog hátra van még- kezdett bele a tanár.- Adam, egy hónap múlva mutatjuk be a Nyomorultakat és te még mindig hamis vagy. Ez nem is lenne akkora probléma, ha nem lennél főszereplő- kezdte. Fél szemmel hátra lestem. Adam csak a szemét forgatta.- Ezért egy társat fogok kijelölni melléd, akivel minden délután gyakorolnod kell és minden héten be kell mutatnod egy dalt. Én fogok hozzá ugyan kikötéseket mondani, de ez mindig független lesz a heti témától- Mimi majd' leesett az emelvényről, úgy jelentkezett.- Nem te leszel az Mimi, mert abból nem éneklés lesz abban biztos vagyok-  mondta a tanár irrónikusan. Még jobban imádtam.
Alapból ezt a heti témás dolgot is imádtam. Tök jó ötlet volt. Minden héten egy adott téma, amihez dalt kellett választani és el kellett énekelni. Gyorsan az órarendemre pillantottam. Irodalom órám lesz. Aztán a sarokban megláttam egy nevet. "Spencer Blake- osztályfőnök". Szóval ő az osztályfőnököm is, király.- Adam a tanulótársad nem más lesz, mint Zoey!- mondta. Ömm, mi??? Én? Miért én? Már nem is volt annyira szimpatikus..., vagyis akkor ezeket gondoltam.
-Tanár úr nem lehetne valaki más? Akárki más?- kérdezte Adam kétségbeesetten. Most már nem azért, de mivel érdemeltem ezt ki? Viszonylag szép voltam, kedves ha akartam. Ezt azért nem vártam.
-Köszi Ken- mondtam annyi gyűlölettel, amennyivel csak tudtam.
-Nincs vita- jelentette ki Mr. Blake és végszóra csöngettek ki. Még a csengő is király volt. A Pokerface-t játszotta.- Zoey, Adam ide!- mondta határozottan a tanár. Valószínű az én arcomon is látta, hogy inkább egy kád kígyóban mártóznék meg, minthogy Adammel kelljen töltenem a kötelezőnél is több időt.
-Tanár úr, egyedül is fel tudok készülni!- mondta Adam.
-Én nem hiszem, ezt hajtogatod nekem már egy hónapja. Eddig nem fejlődtél szinte semmit. És biztos vagyok benne, hogy Zoeynak is szüksége van új barátokra- mosolygott rám. Hát elég rendesen félre is nyeltem, majd egy kis fuldoklás után így szóltam:
-Igazából, ha ez rajtam múlik, akkor találtam már barátokat- próbáltam kimenteni magam.
-Minden délután találkoztok és valamelyikőtöknél gyakoroltok- jelentette ki Mr. Blake.
-Nem lehetne itt az iskolában?- kérdeztem. Nem akartam, hogy bárki is lássa az anyámat. Tudom, gonosz dolog én is undorodok magamtól, de akkor így gondoltam.
-Nem, mert itt felnőttoktatás van esténként. Mikor értek rá ma délután?- nézett ránk.
-Büntetésben vagyok négyig, onnantól ráérek- válaszoltam.
-Első nap és máris büntetés- füttyentett a tanár.
-Nekem is jó- sóhajtott Adam, majd kiindult a teremből.
-Négykor a bünti előtt várd!- kiáltott még utána az osztályfőnököm. Én is indultam volna.- Várj csak!
-Igen?- kérdeztem.
-Alexander Bluebird lánya vagy?- kérdezte halkan.
-Az lennék- válaszoltam halkan és máris a könnyeimmel küszködtem.
-Tudod, ő tanított meg gitározni, jó barátom volt még... régen. Sajnálom- mondta szomorúan. Mégis mit mondhattam volna? Hogy engem is ő tanított? Vagy, hogy én is sajnálom. Lehetetlen egy helyzet volt. Csak bólintottam és kimenekültem a teremből. Gyorsan megtöröltem a szemeimet. Elindultam a folyosón és szerencsére hamar megtaláltam Keirát. Alice-szel beszélgettek.
-Itt vannak a szekrényeink- mondta Alice egy hatalmas mosollyal. A főfolyosón álltunk. Semmitől sem voltunk túl messze. A mi szekrényeink a többi mellet elég szegényesen festettek, hiszen kívülről csupaszok voltak. Meg is beszéltük, hogy holnap délután kifestjük ezeket is. Behajítottam a könyveimet és rohantunk is irodalomra. Amikor beértünk a terembe mindenki állt, senki sem ült le.
-Miért nem ültek le eddig a többiek?- kérdeztem Keirát.
-A vén szipirtyó új ülésrendet hoz- válaszolta.
-Én is örvendek Miss Williams- mondta egy nő. Magas volt, ősz haját szoros kontyba rendezte. Kosztüm volt rajta.
-Én nem úgy értettem Mrs. Bethany- habogott Keira.
-Tudom én- válaszolta a tanárnő.- Mindenki csendesedjen el!- mondta, miközben a tábla felé tartott. Kicsit körbenéztem a teremben. Egy átlagos terem, ablakokkal, táblával.- Kiragasztom ide az ülésrendet, mindenki idejöhet megnézni, miután én fedezékbe menekültem- amint befejezte a mondandóját el is lépett a tábla elől. Jól is tette, mert tolongva csődült oda az egész osztály. Én nem siettem, Alicen és Keirán kívül senkit sem ismertem. Nyitott voltam az ismerkedésre. Néhányan egymás nyakába borulva örültek, hogy padtársak lehetnek, mások pedig szomorúan vették tudomásul, hogy ez nem az ő napjuk. Utolsók között léptem közelebb a papírhoz és bogarásztam ki a nevemet. Fal felőli padsor, utolsó előtti padja felé indultam. És a padtársam nem más volt, mint Adam. A francba! Nem tudok megszabadulni ettől a bunkótól...
 De legalább Alice Keira mellé került. Lezuttyantam a székemre. Adam annyi helyet foglalt, hogy még a füzetemet sem tudtam rendesen a padra tenni... Verselemzés volt órán. Nagyon szerettem az irodalmat, mindig is ment, hiszen jól tudtam olvasni a sorok között. De akármennyire is próbáltam odafigyelni, nem fértem el a padtársamtól.
-Menj már egy kicsit arrébb, nem férek el!- suttogtam Adamnek.
-És az engem hol érdekel, hogy te nem férsz el?!- válaszolta.
-Megértem, hogy te és az indokolatlanul nagy egód, nem fértek el egy helyen...- kezdtem bele a mondandómba.
-Miss Bluebird és Mr. Evans, megkérdezhetem, hogy miről beszélgetnek?- kérdezte Mr. Bethany vészjósló hangon.
-Ömmm.... Mi csak a versről beszélgettünk tanárnő- próbáltam menteni a helyzetet.
-És melyik részéről, ha kérdezhetem?- gúnyos volt, gondolom imádott embereket szívatni. Ne értsetek félre, ha tanár lettem volna, én is ezt tettem volna.
-Éppen arról, hogy a költő milyen jól használja a költői eszközöket és ezzel milyen jól érzékelteti a hangulatát- rögtönöztem. Szerencsére a vers elején még figyeltem. Adam tátott szájjal nézett rám. Komolyan? Csak az alapján elkönyvelt hülyének, hogy milyen suliba jártam ezelőtt?
-Örülök, hogy ilyen témákat vitatnak meg az órámon, de legközelebb ezt velem is osszák meg- zárta le a témát a tanárnő és olvasta tovább a verset. Huhh ezt megúsztam. Nem akartam még több büntit. Nem mintha egész addig nem szoktam volna hozzá. A délutánjaimat gyakran töltöttem büntetésben.
Szívesen-írtam a füzetem szélére és mutattam meg Adamnek.
Nem tartozom neked köszönettel, igazából azt köszönném meg ha visszahúznál a régi putri iskoládba- írta ő is.
Elmondanád, hogy mégis mi a fene bajod van? Egy rossz szavam nem volt se hozzád, se a "barátnődhöz"...Azt sem tudja megmondani az ember, miért undorodik a bogaraktól, kígyóktól, mégis teszi...- éppen hangosan akartam elküldeni a fenébe, amikor kicsengettek és ő gyorsan kiment a teremből. Tátott szájjal meredtem a füzetemre.
 Ezután ebédszünet következett. Keira, Alice és én egy asztalnál ebédeltünk. A sulibüfében egész jó kaják voltak és részletesen meghallgathattuk, hogy milyen volt Alice első rajzórája. Aztán kémia következett. Király volt a terem. Minden asztalnál ketten ülhettek és fel voltak szerelve egy csomó mindennel. Nem nagyon szerettem a kémiát, de a terem nagyon tetszett. Alice-szel leültünk egy olyan padhoz, ami Keira szerint mindig üres volt. Mögöttünk Keira és egy barátja ült.
-Ő itt Damien, az egyik legjobb haverom- mondta Keira. Damian sötétbarna, göndör hajú fiú volt. Mosolygott és ez nagyon jól állt neki. Kék szemeiből őszinteség sugárzott.-Damian, ők itt Alice és Zoey.
-Helló- integetett Damian, én meg rögtön tudtam, ez a srác meleg. Nem mintha zavart volna, semmi bajom nem volt velük, sőt néha ők jobb fejek voltak, mint mások.
Nem tudtunk beszélgetésbe bonyolódni, mert ekkor belépett az ajtón a kémiatanár. Középmagas, sötét hajú férfi, aki a harmincas évei közelében járhatott. Életem legjobb kémiaórája volt. A tanár sokat viccelődött és nem csak szárazon adta le az anyagot, hanem megpróbálta megértetni. És tudjátok mi volt a legdurvább, hogy meg is értettem.
Kémia után táncunk lett volna, de elmaradt, így a suli parkjában mulattuk az időt. Utána kettőtől beültünk a büntibe. A büntis tanár olyan seggfej volt, mint a világ összes többi iskolájában. Rajzolgattam, terveztem milyenre fogom kifesteni a szekrényemet. Aztán eljött a négy óra és találkoznom kellett Adammel. Meg fogom keseríteni az elkövetkezendő egy hónapját, az biztos.

1. rész- Az első nap

Másnap reggel nem kellett csörögnie az ébresztőnek, hogy fel tudjak kelni. Már fél órával az ébresztő előtt fenn voltam, megfogtam a gitáromat és elkezdtem dalt írni. Sűrűn tetettem ezt, amikor unatkoztam vagy amikor boldog voltam, esetleg szomorú. Egyenlőre a szövegek könnyebben mentek, de a dallamba is kezdtem egyre jobban belejönni.
Körbenéztem a szobámban, a virágos tapétás, halvány szobámban. Nagy, baldachinos ágyam volt, fehérre festett fából készült. Halvány rózsaszín baldachinnal. Az ágyamat még apukám csinálta nekem kiskoromban. Az összes bútorom fehér volt. Ha beléptem a szobámba, a bal oldalamon volt az ágyam. A téglalap alakú helység egyik falát teljesen elfoglalta. A bal oldalon lévő falon volt az ablakom és azon a falon sorakoztak a hangszereim. Volt kettő akusztikus gitárom, az egyik apukámé volt.
 Az egy elektronikus gitárom, a hegedűm, a fuvolám és a legújabb szerzeményem a szaxofonom. A szemben húzódó falon volt a szekrénysorom, fiókos szekrények, polcosak és egy tükrös. És a tőlem jobbra lévő falon pedig a szépítkező asztalnak funkcionáló íróasztalom.
Utána jött a reggeli rutin. Gyors mosakodás a fenti fürdőben, hogy anyával véletlen se találkozzak, öltözködés, fésülködés. Kiléptem a szobámból az iskolatáskámmal, ami virágmintás volt, fekete alapon színes virágokkal. A szobám a lépcső bal oldalán volt. 
Tőle jobbra a fenti fürdő, amit kisajátítottam. A lépcsőfeljáró mögött a bátyám szobája volt, telematricázva belépni tilos matricákkal. Nem mintha eszembe jutott volna, hogy akár a közelébe is menjek, kivéve, ha nem egy kis pénzt akartam volna lenyúlni. 
Az én szobámmal szemben pedig az öcsém szobája, aki a családunk egyetlen úgymond okos tagja volt. Egy bentlakásos suliba járt és csak hétvégénként járt haza. Egy kis görcs volt, lenézett engem, a nagyobbat, de azért néha hiányzott.
 Elindultam lefelé a lépcsőn, amikor a bátyám szobájából hangos zene szűrődött ki. Valami mikrofonba hányós zene volt. A bátyámmal való viszonyom, már évek óta borzalmas volt. Nem nagyon szóltunk egymáshoz, de jobb is volt így, mert amúgy csak martuk egymást.
 Jobbra a konyhánk volt, ami egy olyan fallal volt elválasztva a nappalitól, amibe egy ablak volt vágva. Szemben a bejárati ajtó. Amikor leértem a lépcsőn balra néztem, egy folyosó húzódott, ahol anya szobája és a lenti fürdő volt. Elindultam, hogy reggelizzek valamit, de egy falat sem tudott volna lemenni a torkomon, annyira izgultam.
 Anya a nappaliban ült és tévét nézett. Miközben egy almát csak el kezdtem leerőszakolni odamentem. Egy bontatlan vodkás-üveg állt előtte. Tudtam, hogy az délutánra már üres lesz. Apa halála után anya napi borocskájának a mértéke eléggé megduzzadt. Hiába erőszakoskodtam, hogy menjen el rehabra vagy kérjen segítséget, nem hallgatott rám, de féltettem, nagyon. 
-Jó reggelt!- köszönt anya. A régi szépsége, csak nyomokban látszódott rajta. A haja gyönyörű sötétvörös volt, mindig fényes, akkor már csak száraz volt és folyton copfban hordta. Régen tökéletes teltkarcsú alakja akkor már csont sovány volt.
-Szia anya!- mosolyogtam halványan.
-Izgulsz?- kérdezte.
-Persze, hogy izgulok, de már alig várom- feleltem kedvesen.
-Kéz és lábtörést- mosolygott rám ismét.
Indulnom kellett. Fogtam a gitártokom és hátizsákom. Még egy utolsó pillantást vetettem magamra a fogasunk mellett lévő tükörben.
 Nekem is sötétvörös hajam volt eredetileg, de akkor épp világos lilára volt festve. Nem átlagos? Tudom.Barnás szemeim voltak, pont, mint apunak. A bőröm akkora már szerencsére szinte teljesen visszanyerte a színét. Fehér feliratos felső volt rajtam, imádtam az ilyeneket.
 Szerencse farmerem, igen ez volt utolsó ruha, amit aputól kaptam. Jó volt még rám, hiszen az elmúlt két évben összesen 2 centit nőttem, így már súroltam a 165 centiméter testmagasságot. És az egyik kedvenc barna cipőm. A kis táskám is magamhoz vettem és elindultam Alicék háza felé.
 Még visszanéztem a házunkra. Kívülről világoskék volt, sötét színű fa ablakokkal. Az ajtónkat is imádtam, egy igazi antik darab volt. Nagy házunk volt. Apa és a nagyapám is nagyon jól keresett.
 A nagyapám elég híres zenész volt a maga korában, a nagymamám pedig divattervező volt. Apa is zenész volt, de ő dalokat írt és adta el azokat, meg zeneórákat adott a leghíresebb sztárok gyerekeinek. Minden pénzüket rám hagyták. Én meg 18 éves koromig nem nyúlhattam hozzá, de a ház fenntartására szükségeset felhasználhattam.
Beértünk a suli parkolójába. Világos téglaépület volt, piros tetővel és a bejárat felett lévő felirattal: Kingston Művészeti Iskola. 
Alicen egy cuki fehér póló volt, nagy fekete szívvel az elején, farmerral és edzőcipővel. A baseball-os dzsekijét, ahogy én a bőrkabátomat a karján hozta. Október közepe volt már, de még mindig szokatlanul jó volt az idő. 
Beléptünk a suliba és az igazgatói felé indultunk. Már akkor imádtam a sulit, a szekrényekre különböző minták, ábrák voltak festve. Mind egyedi volt. A falak halványsárgák voltak, az osztálytermek ajtajai pedig más-más színűek. A nagy ámuldozás közepette véletlen nekimentem valakinek. Már kezdtem is volna a bocsánatkérést, amikor az "elütött" személy megszólalt:
-Mi a fenét csinálsz te fogyatékos?!- kapta fel a vizet rögtön. Csak akkor néztem meg egy kicsit jobban. Szőke haj, hosszabbítással. Rózsaszín miniszoknya, bézs színű eléggé dekoltált felsővel. Alapból olyan magas lehetett, mint én, de a magassarkai egy fejjel felém emelték. Ő is végignézett rajtam és folytatta: -Cuki cipő, a nagyapádtól kérted kölcsön?- vigyorgott ördögien és ördögi mosolyt villantott. Két mosolygó szőke- klónja vihogott. Két fiú állt még mögöttük. Az egyik fiú szőke hajú volt, széles vállal. Magas volt, kábé 180 centi és kék szemei voltak. Egész addig szimpatikus volt, amíg nem kezdett el ő is rajtam röhögni. A másik fiú alacsonyabb volt. Mély barna szemek és világos barna haj. Kissé zárkózottnak tűnt, de ő nem nevetett, inkább megvetően nézte a társait.
-Hát igen, de én legalább nem egy utcalányról szereztem- mosolyogtam. Egy kis szájtátás után, ismét megszólalt.
-Mégis kinek képzeled magad lúzer?- szálltam vele szembe. Nem voltam az a fajta, aki megfutamodik. Alice már ekkor rángatni kezdte a karomat. Utálta a konfliktusokat, inkább kerülte és hát mellettem ez nem volt túl könnyű.
-Én lúzer? Ugyan kérlek! Sarokszéli...- forgattam a szemeim.
-Vigyázz, mert a végén benyomom a szemed!- fenyegetett.
-Azokkal a körmökkel? A kólás palack kupakját nem tudod a pasid nélkül levenni...- pillantottam közben a szőke fiúra. Sütött róluk, hogy együtt jártak.
-Ne akarj balhét- emelte fel a hangját.
- Miért mi lesz?- tettem keresztbe a karjaimat. Nem bírtam, ha valaki nagyobbnak képzelte magát, mint amilyen volt.
-Oké, oké, oké. Álljunk le a harcolással!- mondta egy kellemesen rekedt, női hang. Egy fekete, középhosszú hajú lány lépett közénk. Sötétkék szeme volt. Fekete felső és kék nadrág, fekete bokacsizmával. Fehér bőre volt és ő is magasabb volt nálam a cipője miatt. Úgy éreztem, hogy meg kell majd tanulnom magassarkúban járni. 
-Te meg, kövérke, mi a fenét keresel itt?- kérdezte a szőke csaj. Mégis miért mondta ezt? A védőnknek álomalakja volt. Olyan vékony volt, hogy a szupermodellek is megirigyelték volna. 
-Anyád!- háborodott fel a fekete hajú lány.
-A tiéd!- köpött a szőke. 
-Szerintem mennünk kéne- mondta Alice halkan.
-Megszólalt a szürke kisegér- mondta gúnyosan a szőke.
-Őt hagyd ki ebből ribikém- keltem a barátnőm védelmére és előre léptem egyet. Két fiútestvérrel nőttem fel, nem ijedtem meg egy másik lánytól.
-Mi ez a csetepaté itt?- sétált felénk egy jól megtermett, bajszos férfi. A szőke liba elmosolyodott.
-Igazgató úr, ezek hárman minden ok nélkül belénk kötöttek és trágár szavakkal illettek minket- nyafogott. A színészi alakítása díjnyertes lehetett volna.
-Neveket- mordult ránk az igazgató.
- Zoey Bluebird- kezdtem.
-Ailce Conan-folytatta barátnőm.
-Keira Williams - fejezte be a felmentő seregnek érkezett lány.
-Ejnye-ejnye! Maguk ketten az új tanulóink. Úgy látom a büntetésben kezdik...- csóválta a fejét. Igazából akár még számíthattam volna is rá. Rendszeres látogatója voltam a büntinek. De azért az iskolában eltöltött első tíz perc után? Ez biztos valami rekord!  -Na, az újak indulás az irodámba, a többiek pedig széledjenek!- intett. Addig észre se vettem, hogy egy egész kis nézőközönség gyűlt össze körülöttünk. Lehajtott fejjel értünk be az igazgatói irodába.
-Üljenek le, jómadarak!- intett az igazgató a székekre, ő pedig megkerülte az asztalt és helyet foglalt. Az ablakkal szemben ültünk, az utcára nézett az ablak. Az iroda, ahhoz képest, hogy az igazgató elég unalmas embernek nézett ki, egy igazi művészlélekre hajazott. 
-Elnézést szeretnék kélni az előbbiért igazgató úr!- kezdtem.
-Hagyja csak. Naponta kap össze valakivel a vitapartnere. A nevem Mr. Kingstone, az ifjabb. Itt van az órarendjük és egy térkép az iskolához. Egy házirend- ezalatt a mondat alatt jelentőségteljesen pillantott rám.- egy tanári névsor és egy papír, amit alá kell íratni velük. Most pedig menjenek, mert lekésik az első órájukat!- kisiettünk az irodából. Az igazgató egész jó fej volt, nem fújta fel a dolgot, csak azt nem értettem, hogy mi miért kaptunk büntetést, a szőke ribi pedig miért nem.
-Helló újra!- szólalt meg egy hang a sarok mögül, amikor kiértünk a folyosóra. Hatalmasat ugrottunk ijedtünkben.-Keira vagyok- nyújtotta a kezét.-Keira Williams.
-Szia!- mosolyogtam.-Az én nevem Zoey Bluebird.
-Az enyém pedig Alice Conan- szólalt meg végre magabiztosan ő is.
-Köszi, hogy segíteni próbáltál nekünk- mondtam.
-Ugyan semmiség. A szőke csaj, az iskola üdvössége Mimi Force. Mindenkibe beleköt, aki nem volt még főszereplő valamelyik darabban vagy nem énekelt még szólót valamelyik rendezvényen. De igazából őket is utálja, mert elveszik tőle a főszereplés lehetőségét. Ezért utál engem is. Tavaly én voltam a főszereplő- és beállt egy igazi vörös-szőnyeges pózba.- Autogramokat az öltözőmben- viccelődött.- Ti milyen szakra jötettek?
-Én énekre- válaszoltam.
-Én meg képzőművész, fotósra- mondta Alice. -Te pedig akkor színész vagy, ugye?
-Igen, az vagyok.- válaszolta Keira.-A másik két klón Lissa volt és Courtney. Lissa szintén színész, a másik pedig divattervező. A két fiú pedig Adam és Collin. Mindketten színészek.
-Honnan gondoltad, hogy érdekel minket ki, kicsoda?- kérdeztem.
-Ha nem érdekelt volna is elmondtam volna, mert ők állnak a gimi táplálkozási láncának a csúcsán. Vigyázzatok velük. A szüleik a legnagyobb támogatóink- nézett ránk jelentőségteljesen  Nem akartam mondani, hogy az én apukám is nagy támogató volt még akkor. A vagyona egy részét a sulira hagyta.
-Köszi, hogy felvilágosítottál- mosolyogtam.
-Milyen órátok lesz?- kérdezte.
-Nekem festészet- mondta Alice.- Miss Bradshow-val.
-Akkor végig a folyosón és balra- adta ki az utasítást Keira. Alice el is indult.
-Ének- mondtam.
-Akkor együtt lesz óránk- mosolygott.-Gyere - fogta meg a kezem. Beléptünk a terembe, aminek királykék ajtaja volt. Jobb oldalon félkörben voltak székek, lépcsőzetes padlón álltak, mint egy kórusteremben. Bal oldalon egy tanári asztal, szemben pedig hangszerek. Már csak az első sorban volt hely. Éljen. Keirával oda ültünk le, magam mellé dobtam a táskám és tettem a gitárom. Sajnos ez az órám együtt volt szőke-falva apraja nagyjával. Hallottam, ahogy összesúgnak mögöttem. De kit is érdekel?! Volt még egy pár ember a teremben. Egy csapat stréber, néhány magas, sportolónak kinéző fiú és pár tök átlagos fiatal. Ha jól számoltam 25-en voltunk. Belépett a tanár, aki férfi volt.
 Szakadt farmer, fehér póló és fekete bőrdzseki. Barna hajába már ősz szálak vegyültek. Látszódott, hogy az idők kezdetén, még egy igazi rocker volt.

Zoey szerelése

Alice szerelése

Keira szerelése

Prológus- A levél

Nagyon fáradtan keltem fel és az ébresztőmet is sikeren lelöktem az éjjeliszekrényemről. Miért én? Annyira nem volt kedvem suliba menni. Gyűlöltem az iskolámat. Nem szerettem, amit tanulok és az osztályom is irritált. 
Pedig olyan szépet álmodtam, megint apával. Már évek óta meghalt, de még mindig hiányzott, mindennap egyre jobban. Anya ordibált a földszintről. Már kezdtem megszokni a mindennapos vitákat. 
Nagy nehezen levánszorogtam az ultracuki macis mamuszomban. De anya nem morcos fejjel várt, sőt részeg sem volt, ez új volt számomra... Vagy még mindig álmodtam. Anya kezében egy nagy fehér boríték volt, amit hatalmas mosollyal nyújtott felém. Megdörgöltem a szemem és a borítékért nyúltam, leültem az asztalhoz és szépen lassan megfordítottam. Kingston Művészeti Iskola New York. Na ne, nem, nem, nem. Nem létezik, hogy ma kapjam meg az értesítőt. 
Ma tudom meg, hogy felvettek-e álmaim iskolájába. Már 10.-es voltam, csak pár hónapja döntöttem el, hogy át szeretnék iratkozni és a legjobb barátnőm Alice is velem tartott, ha felvettek minket. Én az zenei karra készültem, ő pedig a fotósra. Anya ült mellém és egy kávét  nyújtott felém. Régen nem kaptam tőle semmilyen anyai gesztust, így ez egy kicsit meglepett. Lassan felbontottam a borítékot. A szokásos szöveg állt ott. Köszönjük a jelentkezését, jól teljesített bla, bla, bla... De aztán ott volt a következő sor, amiben az állt: "Örömmel értesítjük, hogy önt felvettük az iskolánkba, zenei szakra."
-Váááá!!!-sikítva ugráltam, beleugrottam anya nyakába, felrohantam a lépcsőn és már fogtam is a telefonomat, hogy felhívjam Alicet. 
-Szia Zoey!- hallottam Alice álmos hangját, valószínű épp most keltettem fel.
-Ííííííí!! Felvetteeeeek!- ordibáltam a telefonba, miközben az ágyamon ugráltam. 
-Ahha, nagyon jó...- nem igazán fogta fel Alice, hogy mit mondtam.
-Alice, hahó, felvettek a Kingstone-ba!
-Mi? Tessék? Ma jött meg az értesítő?- hallottam, ahogy Alice lefelé rohan az emeletükről. Hallottam, ahogy köszön apukájának és ahogy valami papírféle tépődik Alice aprócska kezei között, aztán egy olyan hangos sikítást hallottam, hogy egész nap csengett a fülem...
-Engem is felvettek! Igeeen!-pár percig együtt örültünk. Aztán együtt olvastuk tovább a levelet, amiben egy telefonszám állt, amit fel kellett hívnunk a további egyeztetések előtt.
 Megbeszéltük, hogy Alice apukája fog beszélni az igazgatóval. Vidáman indult a napom. Jókedvűen öltöztem fel és indultam el a suliba. Gyorsan lezajlott a nap. Unalmas órák, még unalmasabbak hátán. Délután Alice-ék házában tanultunk és konkrétan letámadtuk az apukáját, amikor belépett az ajtón. 
-Sziasztok lányok! Gondolom arra vagytok kíváncsiak, hogy mit beszéltem az új igazgatótokkal. Azt mondta, hogy holnap már a Kingstone-ba menjetek reggel- mondta Mr. Conan.
-Komolyan? Nem is hiszem el!- hihetetlenül boldog voltam. Most is New Yorkban éltünk, bár az egyik külvárosi részben, de a Kingstone a Broadway-től csak pár lépésre volt, a valóságban és elvont értelemben is. És holnaptól oda megyek a legjobb barátnőmmel és hozzám hasonló emberekkel fogok tanulni, mindannyian egy álmot akarunk majd valóra váltani. Segíteni fogjuk egymást és senki sem fog különcnek számítani. 
Mostanra már tudom, hogy mennyire félre ismertem még akkor a művészeti sulik világát...