-Jó reggelt mindenkinek!- köszönt az énektanár hatalmas mosollyal. Egyenlőre nagyon szimpatikus volt, örültem, hogy nem egy begyepesedett musical-mániást kaptam. Nem mintha bajom lett volna a musicalekkel, csak az nem az én világom volt. És laza is volt. Már akkor látszódott, hogy azért tanít, mert szereti a gyerekeket, vagy mert szereti a zenét. Jó esetben mindkettőt.
-Jó reggelt Mr. Blake!- köszönt mindenki kórusban.
-Először is vegyük az eheti témát- kezdett bele és Keira máris mosolygott, mint egy nem normális.
-Szakítás- olvasta hangosan a tanár, miközben felírta a táblára.- A fiatalok legmeghatározóbb élményei és ezen a héten erről kell majd énekelnetek- miután bejezte a kis noteszába nézett.- Á, úgy látom új pacsirtát köszönthetünk a sorainkban- kiáltott fel. Istenem csak ne hívjon, add, hogy ne hívjon ki.- Gyere is ki és mondj magadról pár szót!- mondta, miközben rám nézett. Felálltam és kisétáltam a terem közepére. Nagyon nem akartam ezt és amikor újra szembefordultam a többiekkel először Keirára néztem segítségkérően. Időközben Mr. Blake leült mellé és lepacsizott(!) vele.
-Zoey Bluebird-nek hívnak, itt élek New Yorkban, ének szakra jelentkeztem...- dadogtam. Nagyon zavarban voltam. És ennek tetejében még Mimi képét is el kellett viselnem. Az az ördögi mosoly az arcán...
-Eddig hol boldogítottad a tanárokat?- kérdezte, annyira sértően, amennyire csak lehetett.
-Nem hiszem, hogy ismeritek azt a sulit- vágtam rá és nem is akartam nekik elmondani, hogy milyen suliba jártam eddig.
-Azért mond csak, hátha hallottunk már róla- mondta. Úgy mintha kedves akarna lenni, de nem akart...
-A Collins-ba...- válaszoltam halkan.
-A Collins-ba?!- kérdezte, mintha ez egy szentségtörés lett volna.- De hát az a legrosszabb suli New Yorkban- mondta. Ezt én is tudtam és nem voltam rá büszke, hogy addig ott tanultam.- És nem mellesleg, a sulijaink ősi ellenségek, ha nem tudnád...
-De képzeld el, hogy tudom...- tettem keresztbe a karjaimat.
-Biztos csak egy besúgó vagy!- mutatott rám.
-Ez nem színház drága! Itt nem mindenki áruló és nincsenek mindenkinek hátsó szándékai!- hitetlenkedtem.
-És mégis, hogy vettek fel ide? Nem hinném, hogy elég jó volt az átlagod...- gúnyolódott.
-Keményen megdolgoztam az elmélettel, a gyakorlat pedig simán ment- fújtattam.
-Most, hogy áttértünk a gyakorlatra- szólt közbe Mr. Blake- énekelnél nekünk. Csak azért, hogy felmérjem milyen szinten vagy a többiekhez képest. Hisz ez az osztály már több, mint egy éve tanul emelt szinten éneket.
-Most?- kérdeztem idegesen.
-Biztosan tudsz valamilyen dalt, ha más nem a Süss fel nap!-ot- mosolygott. Én meg elindultam a táskám felé és kivettem belőle az agyon matricázott dossziémat, amiben azok a dalok voltak, amiket tudtam és amiket épp akkor tanultam. Ábécé sorrendben és hangszeres kottával.
-Ez aztán a mennyiség- mondta a tanár, amikor végigpergette a lapokat az ujjai között.- Mindet tudod?
-A végén vannak, amiket csak most tanulok, a többit tudom- mondtam magabiztosan. Nem adhattam meg az örömöt Mimiéknek, hogy még egyszer bizonytalannak lássanak.
-Akkor legyen a Fighter- mondta Mr. Blake. Bólintottam. Ó igen, az egyik kedvenc dalom, az egyik kedvenc énekesnőmtől. Néhányaknak leesett az álla, hogy belementem. Ezt a dalt már évek óta tudtam. Kicsit beénekeltem, hogy tökéletes előadást tudjak nyújtani.
-Kérhetnék hozzá valakitől vokált?- kérdeztem.
-Persze, Keira menj!- intett az énektanárom. Kaptam egy mikrofont és a zenészek a hangszereikhez léptek. Élő zenével fogok énekelni? Érdekes lesz, még csak magamnak játszottam énekléshez. Bár kívülről magabiztosnak mutatkoztam, belülről rettegtem. Még sosem énekeltem 5 embernél többnek. És az az öt is a családom volt. Mondjuk kritikát akkor is kaptam rendesen. És elkezdtem a dalt. A hangom olyan volt, mintha összemixelted volna Christina Aguilerat és Kelly Clarksont. Persze a profitól, akkor még, nagyon nagyon messze voltam. Próbáltam tartani a szemkontaktust a közönségemmel. Sokan néztek elismerően, de Mimi és az udvartartása csak unott fejet vágott. Én meg már csak azért is az arcukba nyomtam az egész dalt. Életemben nem próbáltam még egy dalt sem annyira átadni, mint azt. Amikor végzetem pár másodpercig csend volt, aztán Mr. Blake tapsolni kezdett és a többiek is becsatlakoztak. Keira megölelt és a fülembe súgott:
-Oltári voltál, engem is meg kell tanítanod így énekelni- kacagott.
-Felőlem semmi akadálya- válaszoltam. Visszaültünk a helyünkre. Ezután már csak gyakoroltunk, közös dalokat, meg néhány hangszeres "felelt". Ami annyit tett, hogy rögtönözniük kellett valamit és ha jó volt, ha nem ötöst kaptak. Így szeretnék én is dolgozatokat írni, mondjuk matekból.
-Mindjárt kicsöngettek, de egy fontos dolog hátra van még- kezdett bele a tanár.- Adam, egy hónap múlva mutatjuk be a Nyomorultakat és te még mindig hamis vagy. Ez nem is lenne akkora probléma, ha nem lennél főszereplő- kezdte. Fél szemmel hátra lestem. Adam csak a szemét forgatta.- Ezért egy társat fogok kijelölni melléd, akivel minden délután gyakorolnod kell és minden héten be kell mutatnod egy dalt. Én fogok hozzá ugyan kikötéseket mondani, de ez mindig független lesz a heti témától- Mimi majd' leesett az emelvényről, úgy jelentkezett.- Nem te leszel az Mimi, mert abból nem éneklés lesz abban biztos vagyok- mondta a tanár irrónikusan. Még jobban imádtam.
Alapból ezt a heti témás dolgot is imádtam. Tök jó ötlet volt. Minden héten egy adott téma, amihez dalt kellett választani és el kellett énekelni. Gyorsan az órarendemre pillantottam. Irodalom órám lesz. Aztán a sarokban megláttam egy nevet. "Spencer Blake- osztályfőnök". Szóval ő az osztályfőnököm is, király.- Adam a tanulótársad nem más lesz, mint Zoey!- mondta. Ömm, mi??? Én? Miért én? Már nem is volt annyira szimpatikus..., vagyis akkor ezeket gondoltam.
-Tanár úr nem lehetne valaki más? Akárki más?- kérdezte Adam kétségbeesetten. Most már nem azért, de mivel érdemeltem ezt ki? Viszonylag szép voltam, kedves ha akartam. Ezt azért nem vártam.
-Köszi Ken- mondtam annyi gyűlölettel, amennyivel csak tudtam.
-Nincs vita- jelentette ki Mr. Blake és végszóra csöngettek ki. Még a csengő is király volt. A Pokerface-t játszotta.- Zoey, Adam ide!- mondta határozottan a tanár. Valószínű az én arcomon is látta, hogy inkább egy kád kígyóban mártóznék meg, minthogy Adammel kelljen töltenem a kötelezőnél is több időt.
-Tanár úr, egyedül is fel tudok készülni!- mondta Adam.
-Én nem hiszem, ezt hajtogatod nekem már egy hónapja. Eddig nem fejlődtél szinte semmit. És biztos vagyok benne, hogy Zoeynak is szüksége van új barátokra- mosolygott rám. Hát elég rendesen félre is nyeltem, majd egy kis fuldoklás után így szóltam:
-Igazából, ha ez rajtam múlik, akkor találtam már barátokat- próbáltam kimenteni magam.
-Minden délután találkoztok és valamelyikőtöknél gyakoroltok- jelentette ki Mr. Blake.
-Nem lehetne itt az iskolában?- kérdeztem. Nem akartam, hogy bárki is lássa az anyámat. Tudom, gonosz dolog én is undorodok magamtól, de akkor így gondoltam.
-Nem, mert itt felnőttoktatás van esténként. Mikor értek rá ma délután?- nézett ránk.
-Büntetésben vagyok négyig, onnantól ráérek- válaszoltam.
-Első nap és máris büntetés- füttyentett a tanár.
-Nekem is jó- sóhajtott Adam, majd kiindult a teremből.
-Négykor a bünti előtt várd!- kiáltott még utána az osztályfőnököm. Én is indultam volna.- Várj csak!
-Igen?- kérdeztem.
-Alexander Bluebird lánya vagy?- kérdezte halkan.
-Az lennék- válaszoltam halkan és máris a könnyeimmel küszködtem.
-Tudod, ő tanított meg gitározni, jó barátom volt még... régen. Sajnálom- mondta szomorúan. Mégis mit mondhattam volna? Hogy engem is ő tanított? Vagy, hogy én is sajnálom. Lehetetlen egy helyzet volt. Csak bólintottam és kimenekültem a teremből. Gyorsan megtöröltem a szemeimet. Elindultam a folyosón és szerencsére hamar megtaláltam Keirát. Alice-szel beszélgettek.
-Itt vannak a szekrényeink- mondta Alice egy hatalmas mosollyal. A főfolyosón álltunk. Semmitől sem voltunk túl messze. A mi szekrényeink a többi mellet elég szegényesen festettek, hiszen kívülről csupaszok voltak. Meg is beszéltük, hogy holnap délután kifestjük ezeket is. Behajítottam a könyveimet és rohantunk is irodalomra. Amikor beértünk a terembe mindenki állt, senki sem ült le.
-Miért nem ültek le eddig a többiek?- kérdeztem Keirát.
-A vén szipirtyó új ülésrendet hoz- válaszolta.
-Én is örvendek Miss Williams- mondta egy nő. Magas volt, ősz haját szoros kontyba rendezte. Kosztüm volt rajta.
-Én nem úgy értettem Mrs. Bethany- habogott Keira.
-Tudom én- válaszolta a tanárnő.- Mindenki csendesedjen el!- mondta, miközben a tábla felé tartott. Kicsit körbenéztem a teremben. Egy átlagos terem, ablakokkal, táblával.- Kiragasztom ide az ülésrendet, mindenki idejöhet megnézni, miután én fedezékbe menekültem- amint befejezte a mondandóját el is lépett a tábla elől. Jól is tette, mert tolongva csődült oda az egész osztály. Én nem siettem, Alicen és Keirán kívül senkit sem ismertem. Nyitott voltam az ismerkedésre. Néhányan egymás nyakába borulva örültek, hogy padtársak lehetnek, mások pedig szomorúan vették tudomásul, hogy ez nem az ő napjuk. Utolsók között léptem közelebb a papírhoz és bogarásztam ki a nevemet. Fal felőli padsor, utolsó előtti padja felé indultam. És a padtársam nem más volt, mint Adam. A francba! Nem tudok megszabadulni ettől a bunkótól...
De legalább Alice Keira mellé került. Lezuttyantam a székemre. Adam annyi helyet foglalt, hogy még a füzetemet sem tudtam rendesen a padra tenni... Verselemzés volt órán. Nagyon szerettem az irodalmat, mindig is ment, hiszen jól tudtam olvasni a sorok között. De akármennyire is próbáltam odafigyelni, nem fértem el a padtársamtól.
-Menj már egy kicsit arrébb, nem férek el!- suttogtam Adamnek.
-És az engem hol érdekel, hogy te nem férsz el?!- válaszolta.
-Megértem, hogy te és az indokolatlanul nagy egód, nem fértek el egy helyen...- kezdtem bele a mondandómba.
-Miss Bluebird és Mr. Evans, megkérdezhetem, hogy miről beszélgetnek?- kérdezte Mr. Bethany vészjósló hangon.
-Ömmm.... Mi csak a versről beszélgettünk tanárnő- próbáltam menteni a helyzetet.
-És melyik részéről, ha kérdezhetem?- gúnyos volt, gondolom imádott embereket szívatni. Ne értsetek félre, ha tanár lettem volna, én is ezt tettem volna.
-Éppen arról, hogy a költő milyen jól használja a költői eszközöket és ezzel milyen jól érzékelteti a hangulatát- rögtönöztem. Szerencsére a vers elején még figyeltem. Adam tátott szájjal nézett rám. Komolyan? Csak az alapján elkönyvelt hülyének, hogy milyen suliba jártam ezelőtt?
-Örülök, hogy ilyen témákat vitatnak meg az órámon, de legközelebb ezt velem is osszák meg- zárta le a témát a tanárnő és olvasta tovább a verset. Huhh ezt megúsztam. Nem akartam még több büntit. Nem mintha egész addig nem szoktam volna hozzá. A délutánjaimat gyakran töltöttem büntetésben.
Szívesen-írtam a füzetem szélére és mutattam meg Adamnek.
Nem tartozom neked köszönettel, igazából azt köszönném meg ha visszahúznál a régi putri iskoládba- írta ő is.
Elmondanád, hogy mégis mi a fene bajod van? Egy rossz szavam nem volt se hozzád, se a "barátnődhöz"...Azt sem tudja megmondani az ember, miért undorodik a bogaraktól, kígyóktól, mégis teszi...- éppen hangosan akartam elküldeni a fenébe, amikor kicsengettek és ő gyorsan kiment a teremből. Tátott szájjal meredtem a füzetemre.
Ezután ebédszünet következett. Keira, Alice és én egy asztalnál ebédeltünk. A sulibüfében egész jó kaják voltak és részletesen meghallgathattuk, hogy milyen volt Alice első rajzórája. Aztán kémia következett. Király volt a terem. Minden asztalnál ketten ülhettek és fel voltak szerelve egy csomó mindennel. Nem nagyon szerettem a kémiát, de a terem nagyon tetszett. Alice-szel leültünk egy olyan padhoz, ami Keira szerint mindig üres volt. Mögöttünk Keira és egy barátja ült.
-Ő itt Damien, az egyik legjobb haverom- mondta Keira. Damian sötétbarna, göndör hajú fiú volt. Mosolygott és ez nagyon jól állt neki. Kék szemeiből őszinteség sugárzott.-Damian, ők itt Alice és Zoey.
-Helló- integetett Damian, én meg rögtön tudtam, ez a srác meleg. Nem mintha zavart volna, semmi bajom nem volt velük, sőt néha ők jobb fejek voltak, mint mások.
Nem tudtunk beszélgetésbe bonyolódni, mert ekkor belépett az ajtón a kémiatanár. Középmagas, sötét hajú férfi, aki a harmincas évei közelében járhatott. Életem legjobb kémiaórája volt. A tanár sokat viccelődött és nem csak szárazon adta le az anyagot, hanem megpróbálta megértetni. És tudjátok mi volt a legdurvább, hogy meg is értettem.
Kémia után táncunk lett volna, de elmaradt, így a suli parkjában mulattuk az időt. Utána kettőtől beültünk a büntibe. A büntis tanár olyan seggfej volt, mint a világ összes többi iskolájában. Rajzolgattam, terveztem milyenre fogom kifesteni a szekrényemet. Aztán eljött a négy óra és találkoznom kellett Adammel. Meg fogom keseríteni az elkövetkezendő egy hónapját, az biztos.
-Jó reggelt Mr. Blake!- köszönt mindenki kórusban.
-Először is vegyük az eheti témát- kezdett bele és Keira máris mosolygott, mint egy nem normális.
-Szakítás- olvasta hangosan a tanár, miközben felírta a táblára.- A fiatalok legmeghatározóbb élményei és ezen a héten erről kell majd énekelnetek- miután bejezte a kis noteszába nézett.- Á, úgy látom új pacsirtát köszönthetünk a sorainkban- kiáltott fel. Istenem csak ne hívjon, add, hogy ne hívjon ki.- Gyere is ki és mondj magadról pár szót!- mondta, miközben rám nézett. Felálltam és kisétáltam a terem közepére. Nagyon nem akartam ezt és amikor újra szembefordultam a többiekkel először Keirára néztem segítségkérően. Időközben Mr. Blake leült mellé és lepacsizott(!) vele.
-Zoey Bluebird-nek hívnak, itt élek New Yorkban, ének szakra jelentkeztem...- dadogtam. Nagyon zavarban voltam. És ennek tetejében még Mimi képét is el kellett viselnem. Az az ördögi mosoly az arcán...
-Eddig hol boldogítottad a tanárokat?- kérdezte, annyira sértően, amennyire csak lehetett.
-Nem hiszem, hogy ismeritek azt a sulit- vágtam rá és nem is akartam nekik elmondani, hogy milyen suliba jártam eddig.
-Azért mond csak, hátha hallottunk már róla- mondta. Úgy mintha kedves akarna lenni, de nem akart...
-A Collins-ba...- válaszoltam halkan.
-A Collins-ba?!- kérdezte, mintha ez egy szentségtörés lett volna.- De hát az a legrosszabb suli New Yorkban- mondta. Ezt én is tudtam és nem voltam rá büszke, hogy addig ott tanultam.- És nem mellesleg, a sulijaink ősi ellenségek, ha nem tudnád...
-De képzeld el, hogy tudom...- tettem keresztbe a karjaimat.
-Biztos csak egy besúgó vagy!- mutatott rám.
-Ez nem színház drága! Itt nem mindenki áruló és nincsenek mindenkinek hátsó szándékai!- hitetlenkedtem.
-És mégis, hogy vettek fel ide? Nem hinném, hogy elég jó volt az átlagod...- gúnyolódott.
-Keményen megdolgoztam az elmélettel, a gyakorlat pedig simán ment- fújtattam.
-Most, hogy áttértünk a gyakorlatra- szólt közbe Mr. Blake- énekelnél nekünk. Csak azért, hogy felmérjem milyen szinten vagy a többiekhez képest. Hisz ez az osztály már több, mint egy éve tanul emelt szinten éneket.
-Most?- kérdeztem idegesen.
-Biztosan tudsz valamilyen dalt, ha más nem a Süss fel nap!-ot- mosolygott. Én meg elindultam a táskám felé és kivettem belőle az agyon matricázott dossziémat, amiben azok a dalok voltak, amiket tudtam és amiket épp akkor tanultam. Ábécé sorrendben és hangszeres kottával.
-Ez aztán a mennyiség- mondta a tanár, amikor végigpergette a lapokat az ujjai között.- Mindet tudod?
-A végén vannak, amiket csak most tanulok, a többit tudom- mondtam magabiztosan. Nem adhattam meg az örömöt Mimiéknek, hogy még egyszer bizonytalannak lássanak.
-Akkor legyen a Fighter- mondta Mr. Blake. Bólintottam. Ó igen, az egyik kedvenc dalom, az egyik kedvenc énekesnőmtől. Néhányaknak leesett az álla, hogy belementem. Ezt a dalt már évek óta tudtam. Kicsit beénekeltem, hogy tökéletes előadást tudjak nyújtani.
-Kérhetnék hozzá valakitől vokált?- kérdeztem.
-Persze, Keira menj!- intett az énektanárom. Kaptam egy mikrofont és a zenészek a hangszereikhez léptek. Élő zenével fogok énekelni? Érdekes lesz, még csak magamnak játszottam énekléshez. Bár kívülről magabiztosnak mutatkoztam, belülről rettegtem. Még sosem énekeltem 5 embernél többnek. És az az öt is a családom volt. Mondjuk kritikát akkor is kaptam rendesen. És elkezdtem a dalt. A hangom olyan volt, mintha összemixelted volna Christina Aguilerat és Kelly Clarksont. Persze a profitól, akkor még, nagyon nagyon messze voltam. Próbáltam tartani a szemkontaktust a közönségemmel. Sokan néztek elismerően, de Mimi és az udvartartása csak unott fejet vágott. Én meg már csak azért is az arcukba nyomtam az egész dalt. Életemben nem próbáltam még egy dalt sem annyira átadni, mint azt. Amikor végzetem pár másodpercig csend volt, aztán Mr. Blake tapsolni kezdett és a többiek is becsatlakoztak. Keira megölelt és a fülembe súgott:
-Oltári voltál, engem is meg kell tanítanod így énekelni- kacagott.
-Felőlem semmi akadálya- válaszoltam. Visszaültünk a helyünkre. Ezután már csak gyakoroltunk, közös dalokat, meg néhány hangszeres "felelt". Ami annyit tett, hogy rögtönözniük kellett valamit és ha jó volt, ha nem ötöst kaptak. Így szeretnék én is dolgozatokat írni, mondjuk matekból.
-Mindjárt kicsöngettek, de egy fontos dolog hátra van még- kezdett bele a tanár.- Adam, egy hónap múlva mutatjuk be a Nyomorultakat és te még mindig hamis vagy. Ez nem is lenne akkora probléma, ha nem lennél főszereplő- kezdte. Fél szemmel hátra lestem. Adam csak a szemét forgatta.- Ezért egy társat fogok kijelölni melléd, akivel minden délután gyakorolnod kell és minden héten be kell mutatnod egy dalt. Én fogok hozzá ugyan kikötéseket mondani, de ez mindig független lesz a heti témától- Mimi majd' leesett az emelvényről, úgy jelentkezett.- Nem te leszel az Mimi, mert abból nem éneklés lesz abban biztos vagyok- mondta a tanár irrónikusan. Még jobban imádtam.
Alapból ezt a heti témás dolgot is imádtam. Tök jó ötlet volt. Minden héten egy adott téma, amihez dalt kellett választani és el kellett énekelni. Gyorsan az órarendemre pillantottam. Irodalom órám lesz. Aztán a sarokban megláttam egy nevet. "Spencer Blake- osztályfőnök". Szóval ő az osztályfőnököm is, király.- Adam a tanulótársad nem más lesz, mint Zoey!- mondta. Ömm, mi??? Én? Miért én? Már nem is volt annyira szimpatikus..., vagyis akkor ezeket gondoltam.
-Tanár úr nem lehetne valaki más? Akárki más?- kérdezte Adam kétségbeesetten. Most már nem azért, de mivel érdemeltem ezt ki? Viszonylag szép voltam, kedves ha akartam. Ezt azért nem vártam.
-Köszi Ken- mondtam annyi gyűlölettel, amennyivel csak tudtam.
-Nincs vita- jelentette ki Mr. Blake és végszóra csöngettek ki. Még a csengő is király volt. A Pokerface-t játszotta.- Zoey, Adam ide!- mondta határozottan a tanár. Valószínű az én arcomon is látta, hogy inkább egy kád kígyóban mártóznék meg, minthogy Adammel kelljen töltenem a kötelezőnél is több időt.
-Tanár úr, egyedül is fel tudok készülni!- mondta Adam.
-Én nem hiszem, ezt hajtogatod nekem már egy hónapja. Eddig nem fejlődtél szinte semmit. És biztos vagyok benne, hogy Zoeynak is szüksége van új barátokra- mosolygott rám. Hát elég rendesen félre is nyeltem, majd egy kis fuldoklás után így szóltam:
-Igazából, ha ez rajtam múlik, akkor találtam már barátokat- próbáltam kimenteni magam.
-Minden délután találkoztok és valamelyikőtöknél gyakoroltok- jelentette ki Mr. Blake.
-Nem lehetne itt az iskolában?- kérdeztem. Nem akartam, hogy bárki is lássa az anyámat. Tudom, gonosz dolog én is undorodok magamtól, de akkor így gondoltam.
-Nem, mert itt felnőttoktatás van esténként. Mikor értek rá ma délután?- nézett ránk.
-Büntetésben vagyok négyig, onnantól ráérek- válaszoltam.
-Első nap és máris büntetés- füttyentett a tanár.
-Nekem is jó- sóhajtott Adam, majd kiindult a teremből.
-Négykor a bünti előtt várd!- kiáltott még utána az osztályfőnököm. Én is indultam volna.- Várj csak!
-Igen?- kérdeztem.
-Alexander Bluebird lánya vagy?- kérdezte halkan.
-Az lennék- válaszoltam halkan és máris a könnyeimmel küszködtem.
-Tudod, ő tanított meg gitározni, jó barátom volt még... régen. Sajnálom- mondta szomorúan. Mégis mit mondhattam volna? Hogy engem is ő tanított? Vagy, hogy én is sajnálom. Lehetetlen egy helyzet volt. Csak bólintottam és kimenekültem a teremből. Gyorsan megtöröltem a szemeimet. Elindultam a folyosón és szerencsére hamar megtaláltam Keirát. Alice-szel beszélgettek.
-Itt vannak a szekrényeink- mondta Alice egy hatalmas mosollyal. A főfolyosón álltunk. Semmitől sem voltunk túl messze. A mi szekrényeink a többi mellet elég szegényesen festettek, hiszen kívülről csupaszok voltak. Meg is beszéltük, hogy holnap délután kifestjük ezeket is. Behajítottam a könyveimet és rohantunk is irodalomra. Amikor beértünk a terembe mindenki állt, senki sem ült le.
-Miért nem ültek le eddig a többiek?- kérdeztem Keirát.
-A vén szipirtyó új ülésrendet hoz- válaszolta.
-Én is örvendek Miss Williams- mondta egy nő. Magas volt, ősz haját szoros kontyba rendezte. Kosztüm volt rajta.
-Én nem úgy értettem Mrs. Bethany- habogott Keira.
-Tudom én- válaszolta a tanárnő.- Mindenki csendesedjen el!- mondta, miközben a tábla felé tartott. Kicsit körbenéztem a teremben. Egy átlagos terem, ablakokkal, táblával.- Kiragasztom ide az ülésrendet, mindenki idejöhet megnézni, miután én fedezékbe menekültem- amint befejezte a mondandóját el is lépett a tábla elől. Jól is tette, mert tolongva csődült oda az egész osztály. Én nem siettem, Alicen és Keirán kívül senkit sem ismertem. Nyitott voltam az ismerkedésre. Néhányan egymás nyakába borulva örültek, hogy padtársak lehetnek, mások pedig szomorúan vették tudomásul, hogy ez nem az ő napjuk. Utolsók között léptem közelebb a papírhoz és bogarásztam ki a nevemet. Fal felőli padsor, utolsó előtti padja felé indultam. És a padtársam nem más volt, mint Adam. A francba! Nem tudok megszabadulni ettől a bunkótól...
De legalább Alice Keira mellé került. Lezuttyantam a székemre. Adam annyi helyet foglalt, hogy még a füzetemet sem tudtam rendesen a padra tenni... Verselemzés volt órán. Nagyon szerettem az irodalmat, mindig is ment, hiszen jól tudtam olvasni a sorok között. De akármennyire is próbáltam odafigyelni, nem fértem el a padtársamtól.
-Menj már egy kicsit arrébb, nem férek el!- suttogtam Adamnek.
-És az engem hol érdekel, hogy te nem férsz el?!- válaszolta.
-Megértem, hogy te és az indokolatlanul nagy egód, nem fértek el egy helyen...- kezdtem bele a mondandómba.
-Miss Bluebird és Mr. Evans, megkérdezhetem, hogy miről beszélgetnek?- kérdezte Mr. Bethany vészjósló hangon.
-Ömmm.... Mi csak a versről beszélgettünk tanárnő- próbáltam menteni a helyzetet.
-És melyik részéről, ha kérdezhetem?- gúnyos volt, gondolom imádott embereket szívatni. Ne értsetek félre, ha tanár lettem volna, én is ezt tettem volna.
-Éppen arról, hogy a költő milyen jól használja a költői eszközöket és ezzel milyen jól érzékelteti a hangulatát- rögtönöztem. Szerencsére a vers elején még figyeltem. Adam tátott szájjal nézett rám. Komolyan? Csak az alapján elkönyvelt hülyének, hogy milyen suliba jártam ezelőtt?
-Örülök, hogy ilyen témákat vitatnak meg az órámon, de legközelebb ezt velem is osszák meg- zárta le a témát a tanárnő és olvasta tovább a verset. Huhh ezt megúsztam. Nem akartam még több büntit. Nem mintha egész addig nem szoktam volna hozzá. A délutánjaimat gyakran töltöttem büntetésben.
Szívesen-írtam a füzetem szélére és mutattam meg Adamnek.
Nem tartozom neked köszönettel, igazából azt köszönném meg ha visszahúznál a régi putri iskoládba- írta ő is.
Elmondanád, hogy mégis mi a fene bajod van? Egy rossz szavam nem volt se hozzád, se a "barátnődhöz"...Azt sem tudja megmondani az ember, miért undorodik a bogaraktól, kígyóktól, mégis teszi...- éppen hangosan akartam elküldeni a fenébe, amikor kicsengettek és ő gyorsan kiment a teremből. Tátott szájjal meredtem a füzetemre.
Ezután ebédszünet következett. Keira, Alice és én egy asztalnál ebédeltünk. A sulibüfében egész jó kaják voltak és részletesen meghallgathattuk, hogy milyen volt Alice első rajzórája. Aztán kémia következett. Király volt a terem. Minden asztalnál ketten ülhettek és fel voltak szerelve egy csomó mindennel. Nem nagyon szerettem a kémiát, de a terem nagyon tetszett. Alice-szel leültünk egy olyan padhoz, ami Keira szerint mindig üres volt. Mögöttünk Keira és egy barátja ült.
-Ő itt Damien, az egyik legjobb haverom- mondta Keira. Damian sötétbarna, göndör hajú fiú volt. Mosolygott és ez nagyon jól állt neki. Kék szemeiből őszinteség sugárzott.-Damian, ők itt Alice és Zoey.
-Helló- integetett Damian, én meg rögtön tudtam, ez a srác meleg. Nem mintha zavart volna, semmi bajom nem volt velük, sőt néha ők jobb fejek voltak, mint mások.
Nem tudtunk beszélgetésbe bonyolódni, mert ekkor belépett az ajtón a kémiatanár. Középmagas, sötét hajú férfi, aki a harmincas évei közelében járhatott. Életem legjobb kémiaórája volt. A tanár sokat viccelődött és nem csak szárazon adta le az anyagot, hanem megpróbálta megértetni. És tudjátok mi volt a legdurvább, hogy meg is értettem.
Kémia után táncunk lett volna, de elmaradt, így a suli parkjában mulattuk az időt. Utána kettőtől beültünk a büntibe. A büntis tanár olyan seggfej volt, mint a világ összes többi iskolájában. Rajzolgattam, terveztem milyenre fogom kifesteni a szekrényemet. Aztán eljött a négy óra és találkoznom kellett Adammel. Meg fogom keseríteni az elkövetkezendő egy hónapját, az biztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése