5. rész - Az első dal

Reggel megszólalt a telefonom és azt kívántam, bár ne tette volna. Minden reggel kínszenvedés volt számomra általában, de az az egyik legrosszabb volt az összes közül. Én be voltam lassulva, az idő meg mintha már csak azért is rágyorsított volna, hogy elkéssek. 
Amerikai zászlós felsőt és kék nacit vettem fel, az egyik piros tornacsukámmal, amit már rongyosra jártam.
Amikor leértem a földszintre, anya a konyhában volt és reggelit készített magának. Ja és józan volt, szóval a kezébe nyomtam a telefont:
-Tegnap volt egy kis, hogy is nevezzem, probléma a suliban és az osztályfőnököm megkért, hogy hívd fel- mondtam neki halkan.
-Mégis mi a fenét műveltél már megint- szólt ingerülten. Próbáltam nem rögtön felkapni a vizet.
-Majd Mr. Blake elmondja, én épp késében vagyok- próbáltam magam kimenteni és már indulni is akartam.
-Nem arra vagyok kíváncsi, hogy az új tanárod mit mond! Neked kell elmondanod, hogy mi a francot csináltál már megint!- nyúlt a karom után.
-Anya, hidd el ha lenne időm elmondanám, de így nem fogok beérni a suliba!- próbáltam lenyugtatni és kirántottam a karom a szorításából.
-Miért nem tegnap jutott ez eszedbe? Miért kell mindent az utolsó pillanatra hagyni?- méltatlankodott.
-Azért nem tegnap mondtam, mert részeg voltál, mint általában!- emeltem fel a hangom.
-Nem beszélhetsz így velem!- háborodott fel. Láttam rajta, hogy kezdi felkapni a vizet.
-Eddig valamiért nem igazán érdekelt, hogy mit teszek- mordultam rá.
-Na itt volt elég kisasszony! Most azonnal fejezd be!-
-Vagy különben?- hívtam ki magam ellen a sorsot.
-Különben nem állok jót magamért- vicsorította.
-Megint megütsz? Megint bántasz? Megszoktam már!- kiáltottam én is. Kezdtem nagyon dühös lenni.
-Hogy mondhatsz ilyet?!- hőkölt hátra.
-Csak az igazat mondom!- farkasszemet néztünk egymással. Nem hiszem, hogy sok kellett volna, hogy anyám nekem ugorjon. De szerencsémre a bátyám dübörgött le a lépcsőn. Rögtön megértette, hogy elég nagy a probléma, így közénk állt és engem az ajtó felé tolt.
-Itt az ideje, hogy én és Zoey iskolába menjünk. Szia anya!- köszönt és tolt a bejárat felé. Nem szólt hozzám egy szót sem, amikor kiértünk a házból, csak elindult a kocsija felé. Megnéztem mennyi az idő, a buszom épp akkor ment el. Remek! Tényleg! Az élet nagyon gyűlölt. Már épp felkészültem rá lelkiekben, hogy elkések, büntibe kerülök vagy ami még rosszabb gyalog kell mennem.
 De Jackson megállt mellettem a vén furgonjával és beinvitált. Ez nektek lehet, hogy nem lett volna nagy szám, de nekem hihetetlen volt. Amióta meg volt ez a kocsija, nem is nyúlhattam hozzá és sehova sem volt vele hajlandó elfuvarozni. Igaz, hogy feszült csendben töltöttük az utazást, de jobb volt, mint gyalog. De az utolsó 10 percben csak megszólalt:
-Milyen ajándékot találtál ki Mike-nak?- Tényleg, az öcsi ajándéka, majdnem el is felejtettem.
-Emlékszel apa karórájára?- kérdeztem. A hangom még kissé zaklatottnak tűnt.
-Igen, volt kettő ugyanolyan órája. Az egyik nálam van- mondta.
-Pontosan a másik meg nálam, de amúgy is férfi óra, Mike meg most lesz 14 és hát gondoltam, hogy megkaphatná azt, ami nálam van. Csak dobozt kell neki szerezni- feleltem mosolyogva. Mindig is szerettem ajándékozni, jó érzéssel töltött el.
-El sem hiszem, hogy neked ez eszedbe jutott. Én max egy tábla csokin gondolkodtam- nevetett Jackson.
-Ezen miért nem lepődök meg- nevettem én is. De meghallottam a csengőt és rögtön ki is pattantam a kocsiból.
-Eljöjjek érted délután?- kiáltott utánam a bátyám. Na hopp, ez a nap elég furcsán indult.
-Nem kell, még különórám is lesz- ordítottam, miközben integettem neki. A különórám Adammel lesz, nem hiszem, hogy Mr. Blake a tegnapi nap fényében elengedi azt. Vártam, mint zenekritikus a Rebecca Black klippremiert...
A nagyobbik gond az volt, hogy azt se tudtam milyen órám az első. Futás közben húztam ki az órarendem a táskámból. Irodalom, remek, az a tanár biztos időben benn van a teremben. Amikor végre a terem elé értem félve kukkantottam be az ablakon, de Mrs. Bethany nem volt benn. Gyorsan lehuppantam a helyemre, Adam mellé, és előkaptam a cuccom. Végszóra, mert a tanárnő abban a pillanatban lépett be a terembe.
Az óra egy szokványos irodalom volt, de utána ének következett és már alig vártam. Imádtam a dalt, amit megtanultam mára és alig vártam, hogy megmutathassam ismét, hogy mit is tudok. A kicsöngetéssel azonban a szorongás és a lámpaláz is megérkezett. Keira szegődött mellém, a két terem közötti távolságon. 
-Szia Zoey! Na melyik dalt dobtad össze?- kérdezte.
-Az titok- mosolyogtam.- A srác  Damian, akit bemutattál nekem - kezdtem. Keira bólintott, hogy tudja kiről beszélek.- Ő milyen szakra jár?
-Ő is színész- válaszolta.
-De akkor miért nem volt eddig énekórán?- érdeklődtem.
-Előszeretettel lógja el őket. De ma tuti meg fog jelenni!- kacsintott rám.
-Honnan tudod?
-Kíváncsi a friss húsra- vigyorgott rám, miközben belibbent a zeneterembe. Elfoglaltuk a helyünket, de ezúttal Damian is mellénk ült. Valami lényegtelen témáról fecsegtek Keirával. 
Mr. Blake pontosan csengetéskor lépett be, kócos hajjal és olyan félmosollyal, amitől legtöbb anyuka elolvadt volna.
-Ki hozott mára nekünk dalt? -kérdezte. Öten is dallal készültünk. Az egyik lány, aki a tipikusan stréber stílust képviselte, az egyik izmos srác,Adam, Mimi és én. Na akkor már tudtam is, hogy kiket kell kegyetlenül földbe tipornom és még köpnöm is rájuk egyet. Oké ez most rendkívül gonosz volt, de dúlt bennem a versenyszellem.
A stréber csaj, mint utóbb kiderült Emily, Adele-t énekelt. Szép hangja volt, de nem adta bele a személyiségét.
A focista fiú, Kyle, valamilyen rock számot énekelt. Abban a műfajban egyáltalán nem vagyok jártas, szóval még csak a szám címét sem tudom. Akkor következett Mimi.
 Neonrózsaszín miniruhában libbent ki a terem közepére. Valami Selena Gomez számot énekelt. Az előadásmódja hagyott némi kívánnivalót maga után. Az én részemről visszajött a reggeli, a fiúk nagy részéről meg egy-két nyálcseppet. Amúgy a hangok a helyükön voltak, ami egy Selena számnál nem is volt nagy küldetés.
Majd Adam következett, aki a Somebody that I used to know című számot énekelte. Na rá meg a lányok nyálaztak. Hova jutott ez a világ emberek? 
De azért megnyugodtam, hogy Keira velem együtt fintorgott. Azt viszont alá kellett írnom, hogy jól előadta a dalt és még a hangja is mindig a helyén volt.
És utána következtem én. Magabiztosan lépkedtem ki a többiek elé, de gyomrom úgy ugrált, mintha hullámvasúton ültem volna. Én Kelly Clarkson Cry című dalát választottam, de néhány helyen megváltoztattam a számot, hogy egyedi legyen. Amennyire féltem előtte, annyira élveztem közben. És a legjobb az volt, hogy a többiek megtapsoltak a produkcióm végén. Jó, mondjuk a többieket is, de az mellékes volt. 
Ének után táncóránk volt. Egy férfi és egy nő tartotta. A nevüket se erőm, sem kedvem nem volt megjegyezni. A félévet a balettal töltöttül. Hát a tánc nem volt az erősségem, de a balett még mindig jobb, mint a társas tánc, ahol magassarkút kell venni. Kiskoromban ugyan balettoztam, de nagyon sokat felejtettem, így egy kínszenvedés volt az óra. 
Az ebédszünetben már Alice is ránk talált. Egész végig az óráiról és a csoporttársairól fecsegett. De én szívesen hallgattam, hisz ő volt a legjobb barátnőm és annyira örültem, hogy megtalálta a helyét.
 Nem is akartam elrontani a kedvét az én kis depimmel, szóval csak figyeltem, mosolyogtam és hallgattam.
Majd túléltem egy matekot, jelezném, hogy éppen, de túléltem. Volt még másfél órám, mielőtt találkoznom kellett Adammel, szóval nekiindultam a városnak, hogy keressek valami szép dobozt az öcsém ajándékának. 
Alice is velem tartott, így a nagy dobozkereséséből ruhavásárlás és kávézás lesz. A tripla csokis kávémmal és az új cipőmmel a kezemben máris jobban éreztem magam és indultam, hogy szembenézzek a délutánnal.

4. rész - A gitár

Másnap reggel úgy keltem, mintha semmit sem aludtam volna. A szemeim majd le ragadtak, mialatt kivonszoltam magam a fürdőbe és akkor még a frissítő zuhany sem segített. 
Amikor visszaértem a szobámba levágtam magam a szépítkezős asztalomhoz. A hajam olyan volt, mint egy szénaboglya. Tíz percig cibáltam a csomókat és utána gyorsan ki is vasaltam. Aznapra egy világoskék nadrágot vettem fel, angyalszárnyas felsővel és kényelmes bakanccsal.
 Az ablakomból láttam, hogy be van borulva így egy szegecses vállú pulcsit is magamra vettem. Leindultam a konyhába, hogy egy kis kávét vegyek magamhoz, üzemanyag gyanánt. Ki gondolta volna, hogy az edény, amiben a fekete életmentőm szokott lenni teljesen üres. Nem volt már időm főzni, így műanyag ízű instant kávét ittam.
A suliban semmi izgalmas nem történt. Persze Adam mellett minden óra egy kínszenvedés volt. Ha nem a ceruzájával böködött, akkor az előttünk ülővel suttogott, hogy még véletlen se tudjak a tanárra figyelni.
Mr. Blake óráján páran bemutatták a szakítós számukat. Voltak nagyon jó produkciók, például egy Melissa nevű néger lány, aki a Dreamgirls-ből ismert And I'm telling you című számot énekelte. Fantasztikus volt az előadása. Hamisság nélkül ment fel a legmagasabb hangokig. Kitörő tapsvihar követte az előadását. Az osztályfőnököm az óra után megkérdezte, hogyan állunk Adammel, én meg kínosan közöltem vele, hogy nem jól. 
Aztán végre elérkezett a délután és Aliceszel nekiálltunk kifesteni a szekrényünket. Elképesztő Alice mennyi festőcuccot hozott. Amikor ő már majdnem készen volt, nekem volt egy kis vázlatom. Tökéletesen látszódott, hogy ki a művész és ki nem. Végül az én szekrényem vörösbor színű hátteret kapott és egy "Belive" feliratot, pontosan olyan betűtípussal, mint az a medál, ami mindig a nyakamban lógott. Azt a medált még apukámtól kaptam, amikor első osztályba mentem. 
Alice szekrényét bonyolult minták és alakzatok díszítették, sokféle színben. Elképesztő volt, akármennyit nézte az ember, mindig talált benne valami újat.
Belülről is otthonossá tettük áldozatainkat és már meg is beszéltük, hogy elmegyünk fagyizni, amikor eszembe jutott, hogy aznap is találkozóm van Adammel. Így elbúcsúztam a barátnőmtől és leültem az egyik padra a folyosón. Minden kihalt volt, ezért a szakítós témára szánt dalomat kezdtem el énekelni. Épp a szám végére értem, amikor eszembe jutott, hogy előző nap a suliban hagytam a gitáromat, mert új húr kellett rá és Keira elmondása alapján a zeneteremben hagyott hangszereket másnapra mindig megcsinálják. Így arra vettem az irányt.
A folyosók kihaltak voltak. Odaértem a teremhez már éppen nyúltam a kilincsért, amikor kicsapódott az ajtó és Mimi meg Adam jöttek ki rajta. Görnyedtek a röhögéstől és akkor sem tudták abbahagyni, amikor megláttak.
-Szia Zoey!- köszöntött Mimi.- Hagytunk benn neked egy kis meglepetést...
-Azt hiszem nem akarom látni a mocskos tetteitek helyszínét- mondtam és úgy döntöttem, hogy majd holnap hazaviszem a gitáromat. De aztán meggondoltam magam, mert az a gitár még apukámé volt és nagyon vigyáztam rá. Csak azért hagytam itt a suliban, mert Keira biztosított róla, hogy teljes biztonságban tartják.
-Mindjárt 3 óra van Zoey, a suli előtt várlak- szólt Adam, majd kiindult.
-Szegény Adam- mondta Mimi lebiggyesztett ajkakkal.- Veled kell töltenie a délutánjait.  Eddig szerettem Mr. Blaket, de kezdenek kétségeim lenni- forgatta a szemeit.
-Hidd el, én sem szívesen töltöm egy taplóval a szabadidőm- válaszoltam és beléptem a terembe.
Ott volt a gitárom, ahol tegnap hagytam, szépen a tokjában. Elképesztő, hogy az ember mennyire tud ragaszkodni néhány tárgyhoz, egy ékszerhez vagy egy hangszerhez.
 Lefektettem a tokot a tanári asztalra és szépen lassan nyitottam fel a fedelét. Még meg is álltam közben, vajon milyen meglepetésre gondolt Adam és Mimi? 
De nem is igazán érdekelt, inkább távol akartam magam tartani tőlük. Felnyitottam a tok fedelét és nem is hittem el, amit láttam. A gitárom, vagyis apa gitárja nem csak, hogy el volt törve, de össze is volt firkálva olyan feliratokkal, amiket itt nem írnék le, mert nem tűrtek nyomdafestéket.
Hihetetlenül mérges lettem. Sírhatnékom támadt, de előbb meg kellett vernem azt a kettő idiótát. Amúgy is gondjaim voltak az indulataim kezelésével, de abban a helyzetben fülig piros fejjel rontottam ki a zeneterem ajtaján. Adam a bejárati ajtóban várt rám, Mimi pedig valószínűleg vele volt, hogy láthassa az arcom. Nos ezután megnézheti majd a sajátját egy csini kis monoklival együtt a szeme alatt. 
-Mi a baj Zoey? Olyan mérgesnek tűnsz- kezdte Mimi gúnyos hangon, álszent arccal.
-Tényleg? Annak tűnök? Akkor jobbak a mentális képességeid, mint gondoltam...- szűrtem a fogai között. De nem beszélgetni mentem, hanem cselekedni. - MÉGIS MI A FASZT KÉPZELTÉL, AMIKOR EGYÁLTALÁN HOZZÁNYÚLTÁL A GITÁROMHOZ??? TÖNKRETETTED TELJESEN!- ordítottam teljes hangerővel.
-Nyugi már, az csak egy gitár, könnyen pótolható, akárcsak te!- mutatott rám a manikűrözött ujjával.
-IGEN? AKKOR MEGLÁTJUK, MELYIKÜNKET KELL HAMARABB PÓTOLNI, TE PÓTHAJAS, MŰSZŐKE RIBANC!- léptem hozzá közelebb.
-Ez most egy fenyegetés akart lenni? Mert csakhogy tudd, ez itt az én iskolám, az én szabályaimmal és senki sem fog neked hinni, ha be akarnál árulni- mosolygott gúnyosan.
-Lehet, hogy te azt hiszed, hogy ez az iskola a tiéd, de hatalmas koppanás lesz, ha rájössz, hogy a kinti világ teljesen más. Ott nem fog tudni apuci mindent elintézni neked- vettem lejjebb a hangerőt, hogy váratlanul érje az ütés. A tenyerem egyre jobban bizsergett és Adam valószínűleg érzékelni kezdte a veszélyt, mert úgy helyezkedett, hogy kettőnk közé tudjon állni.
-Nem érdekel a véleményed csitri- sziszegte Mimi.
-Engem meg nem érdekelnek a következmények- suttogtam úgy, hogy csak ő hallja, ütésre emeltem a kezem és Miminek ugrottam. Először a haját értem és még kíméletes voltam, hisz jól tudtam verekedni, valamire jó is volt a bátyám.
 Mimi sem hagyta magát a sípcsontomba rúgott, én ökölbe szorítottam a kezem és az arcát vettem célba, amikor valaki megfogta hátulról a derekam és a kezem. Könnyek patakzottak a szememből, keservesen zokogtam és gyűlölködve néztem Mimit a könnyeimen keresztül, akit Adam tartott vissza.
 Várjunk csak, akkor engem ki tartott? És ha Mimi Adammel jött ki a teremből, akkor ő is benne volt. Újabb hullámban tört rám a düh és ismét neki ugrottam volna a verekedésnek, ebben az esetben Adam ellen, de bárki is fogott csak nem engedett. Nem tudom hány percig tarthatott, mire valamennyire lenyugodtam és nem ficánkoltam. Akkor a férfi, aki tartott leültetett a lépcsőre és velem szembe fordult, hogy ne láthassam Mimiéket, ha egyáltalán ott voltak még.
-Zoey ez meg mi a fene volt?- kérdezte egy hang. De nem feleltem, mélységes gyászban voltam. Röhögjetek ki, hogy így kiborultam a gitár miatt, de apám után maradt nem sok emléktárgyam egyike volt. A kezeimbe temettem az arcom és próbáltam megállni, hogy ne sírjak tovább, de nem ment. A szemben lévő férfi a hátamat simogatta, vigasztalni próbált. 
Kábé negyed óra után már nem rázkódott a vállam a sírástól, kitöröltem a könnyeket a szememből és felnéztem az engem ápolgató személyre. Mr. Blake volt az. Uhh de ciki. Az osztályfőnököm látta, ahogy nekiugrok Miminek. Remek, egy újabb büntetés, vagy esetleg több.
-Mi történt?- kérdezte ismét.
-Én csak...- nem is tudtam, hol kezdjem.- Mimi és Adam tönkretették a gitáromat, én meg...szóval... ezt történt- dadogtam.
-Egy gitár miatt?! Ezért veszélyeztetted a saját és Mimi testi épségét?
-Az a gitár jelentéssel bírt számomra- próbáltam magyarázkodni.
-Meg lehet javítani- vigasztalt.
-Eltörték a nyakát- vágtam közbe.- Nem lehet megjavítani, soha többé nem fog szólni. Olyan mintha többé nem beszélhetnék apával- mondtam, és kezdtek a könnyeim ismét potyogni.
-Apádé volt a gitár?- kérdezte meghökkenve Mr.Blake. Bólintottam és zsepit kezdtem keresni a zsebeimben. Az osztályfőnököm készségesen nyújtott egyet felém. 
-Mr. Blake, ugye nem lenne baj, ha ma nem mennék el Adammel gyakorolni?-kérdeztem.
-Ezt Adammel kell megbeszélned- mondta, miközben felállt és megláttam, hogy Mimi a szemben lévő padkán ül, zokog és Adam ápolgatja, mintha baja esett volna.
-Először is- kezdte Mr.Blake- erről az esetről nem beszélünk soha többet senkinek, mert egyikőtök sem járna jól. Mimi, te megrongáltál egy személyes tárgyat.
-Nem én voltam!- vágott köbe Mimi.
-Akkor menjünk és nézzük meg a biztonsági kamera felvételeit- mondta Mr.Blake, de Mimi arckifejezéséből kitalálta, hogy nem kell.- Mindhárman három hétig, minden délután büntetésben vagytok, nem vehettek részt a hónap eseményein és beszélni akarok a szüleitekkel még ma este. Adam és Zoey nektek változatlanul gyakorolnotok kell, valamint Zoey részt vesz a színdarab díszletének összeállításában Adammel, Mimi pedig a festők és a kerámiások után takarít minden délután. nincs vita!- emelte fel az ujját a férfi, amikor Mimi megszólalt volna.- Holnap találkozunk- mondta, majd  a parkoló felé indult.
-Ma délután nem lesz alkalmas a gyakorlás- mondtam Adamnek.
-Szerintem sem- válaszolt. Én köszönés nélkül álltam fel, mentem vissza a zeneterembe és vettem magamhoz a gitárom maradványait. A hátsó bejáraton távoztam és a metrón hazáig sírtam. 
Otthon felrohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. A feliratokat szerencsére le tudtam szedni, de a gitár nyakát nem tudtam, hogyan hozzam rendbe. Csak ültem a szobám közepén, a hangszerem az ölemben feküdt és bámultam, mert nem tudtam mit tenni. 
Anya még nem volt otthon, nem tudtam hol van, biztos valami kocsmában volt. Ha részegen jönne haza, nem tudná felhívni Mr.Blaket, szóval én hívtam fel őt és hagytam egy üzenetet, hogy anya nincs olyan állapotban, hogy beszéljen vele és hogy majd másnap reggel fogja felhívni.
Halk kopogást hallottam az ajtón és Jackson lépett be rajta, a hajszárítómmal a kezében. Először nem is hitt a szemének, mert pár percig csak bambult engem. Aztán odajött mellém, leült és átölelt. Természetesen ismét rám tört a sírás.
-Úgy nézel ki, mint egy panda- mondta viccesen. Könnyeim közt nevettem egy kicsit, majd felnéztem rá.- Mi történt?- kérdezte. Én csak az ölemben lévő maradványokra mutattam.- Ki tette?- Ő is dühös volt egy kicsit.
-Két osztálytársam. Azt hiszem nem vagyok az új suli népszerűségi listájának az élén.
-Kit érdekel a népszerűség? Szerintem téged már nem- mondta.
-Kérlek ne emlékeztess folyton az ezelőtti korszakomra. Így is eléggé szégyenlem.
-Muszáj, hogy emlékeztesselek, nem akarom, hogy visszaess.
-Haha- nevettem.-Az nem fog megtörténni!
-Amúgy jó az új suli?
-Nekem tetszik, otthon érzem ott magam. De hogy-hogy megkérdezted? Eddig nem úgy gondoltad, hogy tehetségtelen vagyok?
-Be kell vallanom valamit- mondta és a nyakát vakargatta. Ezt akkor csinálta, amikor izgult.- Féltékeny voltam rád.
-Tessék?- hüledeztem. Ő féltékeny rám? - Miért is?
-Féltékeny voltam, nem vagyok, mert én is felvételiztem oda, de nem sikerült. Téged pedig év közben vettek át, amikor keményebbek a vizsgák.
-Jajj ugyan már Jackson. Hallom amikor itthon dobolsz, én imádom- mosolyogtam.
-Ajjaj, asszem' ez egy olyan húg-báty pillanat- nevetett.
-Még a végén megszeretjük egymást- nevettem én is.
-Figyelj, hétvégén jön az az öcskös és most lesz a szülinapja, kéne neki valami ajándék.
-Nekem van is egy ötletem- mondtam.- De most végtelenül fáradt vagyok, szóval megköszönném, ha hagynál lefeküdni.
-Persze. De ugye tudod, hogy nincs meg arra a garancia, hogy holnap is elviseljük egymást- mondta, amikor már az ajtómban állt.
-Rajtam nem fog múlni- mondtam és komolyan is gondoltam. Örültem, hogy kezdtünk újra jóban lenni.
-Jó éjt!- köszönt el, miközben bezárta maga mögött az ajtót. Én még lemostam a sminkem, megjegyezném tényleg úgy néztem ki, mint egy panda, letusoltam és bedőltem az ágyamba, már tízkor. Bár nem sok mindent csináltam aznap, érzelmileg teljesen ki voltam merülve és másnap még be kellett mutatnom a szakítós dalomat, ismét találkoznom kellett Adammel, fenn kellett tartanom a jó viszonyt a bátyámmal és józanon kellett találnom az anyámat. Köszönöm annak, bárki is az, aki az életemet írta, rohadtul kibaszott velem...

3. rész - Az első különóra

Aliceszel és Keiraval indultam ki a teremből. Egy csöppet sem burkoltan röhögtek a nyomoromon, azon, hogy Adammel kell töltenem a délutánom többi részét. Kiértünk a folyosóra, aminek a  közepén egy padsor húzódott. Adam ott feküdt és az iPhone-ját bökötte őrülten, fel sem tűntünk neki. Fintorogva néztem rá, a barátnőim pedig görnyedtek a röhögéstől.
-Rohadtul vicces...-jegyeztem meg. Elsétáltunk a szekrényeinkhez, amik nem voltak messze a büntetéstől, milyen praktikus. Visszamentünk szenvedésem tárgyához, de az még mindig túl elfoglalt volt.
-Igazából foghatnám arra, hogy nem találkoztunk- pillantottam vágyakozva Keirára.
-Szerintem meg dobd meg valamivel és akkor észrevesz- mondta Keira és felém nyújtotta a félig üres turmixos poharát.
-Kérlek gyertek velünk ti is! Nem fogom kibírni ezzel- mutattam a padon fekvő fiúra fintorogva.
-Először nem is ez, hanem ő- kezdett bele Alice.- Másodszor pedig bírd ki az egy hónapot.
-Egy hónapot?! Egy örökkévalóság lesz. Még ha kedves lenne vagy legalább az esetem, de még csak az sem...- magyaráztam és felsóhajtottam.
-Kedves és valakinek az esete?- kérdezte Adam miközben kiszedte a fülesét.- Csak nem rólam van szó?- olyan féloldalas mosolyt villantott, amitől a legtöbb lány hanyatt vágta volna magát, a legtöbb...
-Hát pont nem- válaszoltam.
-Akkor hagyunk is titeket gerlicék, jó éneklést- mondta Keira és sarkon fordult.
-Én meg megbeszéltem Keiraval, hogy együtt tanulunk ma, holnap találkozunk és hozom a festékeket a szekrényekhez- mondta Alice, megölelt és a másik lány után eredt. A nevetésük még nagyon sokáig visszhangzott a folyosón.
-Nem is értem, hogy barátkozhatsz ilyen nyomikkal...- fakat ki Adam.
-Nem barátkozom veled és a barátaiddal- fordítottam ki a mondatát.
-A kis képzőművészre értettem- mutatott arra, amerre a barátnőim elhagyták a terepet. Megforgattam a szemem és az ajtó felé indultam.
-Hova menjünk?- kérdeztem, miközben kiléptünk az iskolából.
-Gyerünk hozzánk- mondta Adam kelletlenül. Én meg indultam is a metró felé.- Hova indulsz?- kérdezte értetlenül.
-Ömmm, akkor busszal megyünk?- érdeklődtem, de már a másik irányba is fordultam.
-Nem. A kocsimmal megyünk- kuncogott. Persze, hogy is gondoltam, hogy ez a srác valaha ült is metrón... De akkor esett le az állam, amikor egy fekete BMW villogott a távirányító megnyomása után. Kellett egy pár pillanat, mire felfogtam a látványt. Az a kocsi egy vagyont érhetett.
-Ez a te kocsid?- hüledeztem.
-Tetszik?- kérdezte felvágósan.- Lassan kapok újat, de még megteszi- vetette oda fél vállról, majd elindult a vezető oldal felé. Nagy nehezen én is mozgásra bírtam a lábaimat és beültem a bőrülésbe.- Azért ennyire nem kéne tátanod a szádat- jegyezte meg.
-Ez a kocsi csak... huhh- ámuldoztam. Gyönyörű volt belülről. Pénzpocsékolásnak tartottam, de ebbe igazán nem szólhattam bele. Kigördültünk a suli parkolójából.
-Lenyűgöztelek?- kérdezte. 
-Hahaha- nevettem.- Nem te, hanem a kocsi, amúgy meg ennyire könnyen kaphatónak látszódom?
-Azt még később eldöntöm- elsuhantunk a Central park mellett és New York egyik gazdag negyede felé tartottunk. És én már tudtam, hogy egy vagyonba fog kerülni, mire onnan haza metrózok majd.- Ugye tudod, hogy a hangoddal a suli legmenőbb diákjai közé tartozhatnál?- kezdte Adam, egy kis szünet után.
-Nem vagyok olyan felszínes, mint a banda amiben mozogsz, nem a hírnév érdekel- feleltem.
-Ugyan már,  mindenki hírnévre vágyik. Még a képzőművészek is- jegyezte meg.
-Elmondanád, hogy mi a bajod azokkal, akik nem a színpadon mozognak? Alice, a barátnőm egy mondatában több értelem van, mint mind abban, amit ma mondtál.
-A mi sulinkban a hatalom határoz meg mindent. Megszoksz vagy megszöksz- nézett felém lekicsinylően.
-Nem fogom feladni az elveimet, bocs ha ezzel a lelkedbe gázoltam- fintorogtam és keresztbe tettem a karjaimat.
-Mond, hogy amióta ide kerültél egyszer sem fordult meg a fejedben, hogy rám hajts!- mondta. Nem tudtam, hogy nevessek-e vagy sírjak, így csak felemeltem az egyik szemöldököm és nagyon lassan fordítottam felé a fejem.
-Te mit ettél? Romlott volt? Nincs az a pénz, amiért én rád másznék, főleg ezután a délelőtt után- válaszoltam. 
Teljesen el voltam képedve, amikor begördültünk Adamék kocsifelhajtójára. Kiszálltam a kocsiból, felnéztem a házukra és a lélegzetem megint csak elakadt.
Hát ha azt mondom, hogy a ház óriási volt, akkor még nem voltam pontos. Csupa ablak, nap-sárga ház volt vagy négy emeletes. Tátottam a számat elég rendesen, mert mi sem voltunk szegények, de ez a ház, egy kész vagyon lehetett. Előtte kedves kiskert, aprócska aranyos virágokkal. A hatalmas kovácsoltvas kapu pedig ámulatba ejtő volt.
-Na most meg mit tátod szád?- kérdezte Adam.
-Te itt laksz?- kérdeztem és még mindig a szememmel faltam a látványt.
-Ja- monda szűkszavúan és megnyomott a slusszkulcsán egy gombot, amitől kinyílt a nagy kapu. Elindultunk befelé és a kert egyre szebb és szebb lett. Imádtam a természetet, de ez. Mintha egy mesébe csöppentem volna. Hátul medence volt, egy hatalmas fűzfa volt mellette. Volt még egy terasz, grillezővel, meg kinti bútorokkal. És volt még egy rózsa-lugas is, ami alatt egy szépen kidolgozott pad állt. Adam beterelt a házba. 
A hátsó bejárat a hihetetlenül szép nappaliba vezetett. A sarok kanapé akkora volt, hogy vagy tíz ember elfért volna rajta. A márvány kandalló felett plazma tévé lógott. Balra volt még a konyha is, szuper felszerelt volt, az már biztos. Adam oda indult kinyitotta az akkora hűtőt, mint az én akasztós ruhásszekrényem és elővett két üveg kólát, majd elindult bentebb a házba. Volt még ott egy csomó zárt ajtó, mind gyönyörű sötét fából, valamint egy ebédlő, nagy ébenfa asztallal. 
A lépcső az első bejárati ajtó felől nyílt. Széles volt, olyan mint a régi középkori filmekben. Miközben felfelé tartottunk megláttam a plafon közepén lógó, csillogó kristálycsillárt. Felértünk és szintén az egyen-ajtók köszöntöttek. Adam kinyitotta előttem az egyiket. Egy koncertteremben találtam magam. Hasonló volt a sulis próbateremhez. Tele volt hangszerekkel és voltak székek is, meg egy kisebb színpad.
-Van külön zenetermetek?- kérdeztem.
-Kettő is, de csak ezt használjuk- mondta, mintha ez magától értetődő lenne.- Befejezted a bámészkodást és kezdhetjük vagy várjak még tíz percet?
-Öhmm... bocsi- mondtam elpirulva. Tényleg nem túl kedves így megbambulni a másik lakhelyét.
-Elhiszem én, hogy szar dolog egy putriban élni...- kezdett bele lekezelően.
-Na ácsi! Ki mondta, hogy egy putriban lakok?! Szép a házatok nagyon, komolyan ámulatba ejtő, de nem otthonos, a miénk legalább az, ha nem is ekkora. És nem egy putri, csakhogy tisztázzuk- háborodtam fel. A dühkezelés és a türelem sem volt ott az erősségeim között.
-Azt gondoltam azért nem akartál oda menni.
-Miből gondolod, hogy nem akartam hozzánk menni?
-Hát nagyon kétségbe voltál esve, amikor kiderült, hogy valamelyikünknél kell megejteni ezeket a próbákat- felelte. Erre nem tudtam mit mondani. Inkább témát váltottam.
-Kezdjük is a beénekléssel. Látom van zongora, szóval ennyivel könnyebb lesz- hadartam. De nem is akármilyen zongora volt. Egy igazi versenyzongora. Hű, csodálatos volt. Leültem mögé és felhajtottam a tetejét, hogy feltáruljanak előttem a fekete fehér billentyűk. Végigfuttattam az ujjaimat a fényes felületükön. Gyengéden lenyomtam egyet és beleborzongtam abba, hogy milyen tiszta volt és hogy milyen elképesztően tökéletesen csengett a kiváló akusztikájú teremben.
-Oké, szóval adok hangokat, te meg leénekled, gondolom szoktál ilyet csinálni.
-Persze- felelte bizonytalanul.
-Nem szoktál így gyakorolni?- hüledeztem.
-Nem, anélkül is jó vagyok!- húzta ki magát. Megforgattam a szemem.
-Akkor már értem miért kell rád pocsékolnom a délutánjaimat- jegyeztem meg, de nem vártam meg a válaszát, le is nyomtam egy billentyűt. Először direkt könnyű hangot választottam neki, tudni akartam, milyen hangja is van egyáltalán vagy azt, hogy milyen magasra tud menni. Nos ha azt mondanám, hogy teljesen tiszta volt az összes lejátszott hang, akkor hazudnék. Általában egy kicsit félre csúszott  a hangja. De nem volt reménytelen, sőt. Nagyon jó volt a hangja. Kellemes rekedtes, mély hang. Fél óra gyakorolgatás után ő máris unta. Nem volt túl kitartó típus.
-Hagyjuk már ezt az egészet- nyafogott.
-De még mindig hamis vagy!- méltatlankodtam.
-Mert te nem szoktál az lenni?
-Én már annyit gyakoroltam ezt az egészet, hogy csak ritkán- büszkélkedtem én is, ha már volt egy dolog, amiben kiemelkedően jó voltam. Persze ez annak is köszönhető volt, hogy nem egy hangszeren tudtam játszani.
-Jó akkor menj arrébb- mondta és lelökött a székről, miután leseggeltem a padlóra gyorsan felálltam. 
-Most neked kell gyakorolni és nem nekem! Én ugyanezt otthon is meg szoktam csinálni. És ezt kell majd csinálnod neked is, ha elmentem miden este skáláznod kell még- adtam ki az utasítást. - És amúgy sem lökhetsz le egy lányt a földre.
-És mióta is mondod meg te, hogy én mit csináljak?!
-Azóta, hogy van egy alapvetően jó hangod, csak rohadt lusta vagy nem képzed és azóta is, hogy főszereplő lennél a suli darabban. De ha nem tudod ezeket a hangokat tisztán kiénekelni, akkor nem fog menni!-emeltem fel a hangomat. Elég dühös voltam. Lefogadom, hogy olyanok is elmentek a válogatásra, akik tízszer többet tettek volna érte.
-Unom már ezt- panaszolta.
-Komolyan mondom, mint egy lány! Akkor válasszunk valami dalt- egyeztem bele a pihenésbe.
-Ha muszáj...- húzta a száját. Egy hat éves érettebben viselkedett volna nála.
-Erre gondoltam- mondtam és felé csúsztattam a dossziémat a megfelelő oldalon kinyitva.
-Még életemben nem hallottam- fintorgott.
-Gondoltam- bólintottam. - Ez a cél, hogy ők ne ismerjék, elsőre ne borzasszuk el őket egy rossz feldolgozással.
-Miért nem énekelünk valami szerelmes duettet?- kérdezte, miközben a szemöldökét emelgette.
-Mert nem akarom elhányni magam a színpadon- mosolyogtam gúnyosan.- Holnapra tanuld meg a dallamát, itt hagyom neked a kottát. Holnaputánra pedig a szöveget is. Pénteken mutatjuk be az osztálynak, szóval légyszíves vedd a fáradtságot és készülj fel.
-Ha lesz hiba, az nem bennem lesz- nézett rám kihívóan.
-Akkor hibátlanok leszünk- bólintottam és viszonoztam a tekintetét.
-Miért nem választhatok én dalt?- érdeklődött.
-Mert én vagyok a tanár, ilyen egyszerű- ültem vissza mellé a zongorához. A következő egy órában szenvedtünk még egy kicsit a zongorával, meg belekezdtünk a dalunk gyakorlásába. Hatkor végeztünk. Lementünk a földszintre, ahol a tévé előtt három gyerek ült.
-Adam, neked már megint új csajod van?- kérdezte egy 14 év körüli, szőke kislány. Cuki rózsaszín ruha volt rajta.
-Közel sem-fintorgott Adam.
-Ki a lány?- kérdezte egy nagyon édes kisfiú, olyan 6 éves lehetett. Szőke csigás haja volt.
-Téged meg mit érdekel?- kérdezte a másik lány, akinek sötétbarna haja volt, fekete cuccokba volt öltözve és ki volt húzva a szeme. Olyan 14 éves lehetett. Dettó ugyanúgy nézett ki, mint a szőke kislány.
-Sziasztok, a nevem Zoey- integettem nekik mosolyogva.
-Ők itt a tesóim- kezdte Adam.- Max, Lily és Kelly.
-Nekem mennem kéne- mondtam halkan.
-Kikísérlek-mutatott Adam a bejáratra.
-Nem szükséges, amúgy is busszal megyek- mondtam és elkezdtem kikísérni magamat. De Adam csak utánam jött.
-Holnap délután is hozzánk jövünk?- kérdezte.
-Jó lenne, ha jöhetnénk ide- válaszoltam egy kis hezitálás után.
-Oké. Holnap is büntiben vagy?
-Nem, eddig nem. Háromkor a suli előtt?
-A kocsimat már ismered- kacsintott és bement a házba. Én meg nagy nehezen találtam egy buszmegállót. Volt vagy háromnegyed óra, amíg hazaértem. Ha sokáig fog ez menni, akkor a jegyre fogom elkölteni az összes zsebpénzemet. Anya már elaludt a tévé előtt. Betakartam, rendet tettem a bátyám után a konyhában. Elindítottam a locsolórendszert. Felmentem letusolni és csak utána mentem be a szobámba. A hajszárítómért nyúltam, de az nem volt a helyén. Amúgy is rohadtul elegem volt a napból, már csak ez kellett.
-Jackson! - kiáltottam idegesen. - Most azonnal húzzál ki a szobádból és add vissza a hajszárítóm!- ordítottam ki a szobámból. Nem érkezett válasz. Kimentem és elkezdtem verni az ajtaját, de csak fél kézzel, mert a másikkal a törölközőt tartottam magamon.- JACKSON! ADD VISSZA!
-Honnan veszed, hogy nálam van?!- mondta, amikor kinyitotta az ajtót.
-Onnan, hogy nincs a helyén és onnan, hogy mindig te nyúlod le! Bár nem tudom minek, a hajad így is borzalmas- fintorogtam.
-Így nem is fogom visszaadni!- gúnyolódott.
-Aha! Szóval tényleg nálad van! Add vissza, amíg szépen mondom!- fenyegettem.
-Mert különben mi lesz?? Megversz? Azt nagyon kétlem- mondta, miközben végignézte mind a 165 cm-em. Hát az ő 195 cm-e mellett ez jogos is volt. De tudjátok kicsi a bors, de erős.
-Kérlek! Fáradt vagyok már ehhez! Életem egyik legjobb napjából borzalmas lett! Csak add vissza- nyújtottam felé a tenyerem.
-Na mi az? Kiderült, hogy túl tehetségtelen vagy! Én már előre tudtam, apa is tudta- mondta gúnyosan. Nagyon jól emlékezett, hogy ez mennyire érzékeny pontom.
-AKKOR TARTSD MEG MAGADNAK AZT A ROHADT HAJSZÁRÍTÓT ÉS HÚZZ VISSZA A SÖTÉT LYUKADBA!- ordítottam könnybe lábadt szemekkel, hátat fordítottam neki és visszatrappoltam a szobámba. Becsaptam az ajtóm és lerogytam az ágyamra. Régen olyan jóban voltunk. Együtt nevettünk, viccelődtünk. Olyanok voltunk, mint a jó testvérek. De aztán én rossz irányba változtam, miattam meghalt apa és ő azóta sem bocsájtotta meg nekem. 
Minden este szörnyű bűntudattal hunytam le a szemem, mert tudtam, hogy miattam ment tönkre a családunk. Ha én nem vagyok, akkor apa élne, anya nem lenne alkoholista, és a tesóimmal nem gyűlölnénk egymást.
Felvettem a pizsimet, kifésültem  a hajamat és lefeküdtem. Órákig nem tudtam aludni. Forgolódtam és gondolkodtam. Nagyon hiányzott apa, meg az ő híres forró csokija, amitől mindig jót tudtam aludni. Lelkiismeret furdalásom volt, mert ha nem lettem volna olyan hülye, akkor ott lett volna és Jackson nem viselkedett volna seggfejként. Valahogy rendbe kellett hoznom ezt az egészet, de akármennyit gondolkodtam is ezen, soha nem jutott eszembe normális megoldás.