Másnap reggel úgy keltem, mintha semmit sem aludtam volna. A szemeim majd le ragadtak, mialatt kivonszoltam magam a fürdőbe és akkor még a frissítő zuhany sem segített.
Amikor visszaértem a szobámba levágtam magam a szépítkezős asztalomhoz. A hajam olyan volt, mint egy szénaboglya. Tíz percig cibáltam a csomókat és utána gyorsan ki is vasaltam. Aznapra egy világoskék nadrágot vettem fel, angyalszárnyas felsővel és kényelmes bakanccsal.
Az ablakomból láttam, hogy be van borulva így egy szegecses vállú pulcsit is magamra vettem. Leindultam a konyhába, hogy egy kis kávét vegyek magamhoz, üzemanyag gyanánt. Ki gondolta volna, hogy az edény, amiben a fekete életmentőm szokott lenni teljesen üres. Nem volt már időm főzni, így műanyag ízű instant kávét ittam.
A suliban semmi izgalmas nem történt. Persze Adam mellett minden óra egy kínszenvedés volt. Ha nem a ceruzájával böködött, akkor az előttünk ülővel suttogott, hogy még véletlen se tudjak a tanárra figyelni.
Mr. Blake óráján páran bemutatták a szakítós számukat. Voltak nagyon jó produkciók, például egy Melissa nevű néger lány, aki a Dreamgirls-ből ismert And I'm telling you című számot énekelte. Fantasztikus volt az előadása. Hamisság nélkül ment fel a legmagasabb hangokig. Kitörő tapsvihar követte az előadását. Az osztályfőnököm az óra után megkérdezte, hogyan állunk Adammel, én meg kínosan közöltem vele, hogy nem jól.
Aztán végre elérkezett a délután és Aliceszel nekiálltunk kifesteni a szekrényünket. Elképesztő Alice mennyi festőcuccot hozott. Amikor ő már majdnem készen volt, nekem volt egy kis vázlatom. Tökéletesen látszódott, hogy ki a művész és ki nem. Végül az én szekrényem vörösbor színű hátteret kapott és egy "Belive" feliratot, pontosan olyan betűtípussal, mint az a medál, ami mindig a nyakamban lógott. Azt a medált még apukámtól kaptam, amikor első osztályba mentem.
Alice szekrényét bonyolult minták és alakzatok díszítették, sokféle színben. Elképesztő volt, akármennyit nézte az ember, mindig talált benne valami újat.
Belülről is otthonossá tettük áldozatainkat és már meg is beszéltük, hogy elmegyünk fagyizni, amikor eszembe jutott, hogy aznap is találkozóm van Adammel. Így elbúcsúztam a barátnőmtől és leültem az egyik padra a folyosón. Minden kihalt volt, ezért a szakítós témára szánt dalomat kezdtem el énekelni. Épp a szám végére értem, amikor eszembe jutott, hogy előző nap a suliban hagytam a gitáromat, mert új húr kellett rá és Keira elmondása alapján a zeneteremben hagyott hangszereket másnapra mindig megcsinálják. Így arra vettem az irányt.
A folyosók kihaltak voltak. Odaértem a teremhez már éppen nyúltam a kilincsért, amikor kicsapódott az ajtó és Mimi meg Adam jöttek ki rajta. Görnyedtek a röhögéstől és akkor sem tudták abbahagyni, amikor megláttak.
-Szia Zoey!- köszöntött Mimi.- Hagytunk benn neked egy kis meglepetést...
-Azt hiszem nem akarom látni a mocskos tetteitek helyszínét- mondtam és úgy döntöttem, hogy majd holnap hazaviszem a gitáromat. De aztán meggondoltam magam, mert az a gitár még apukámé volt és nagyon vigyáztam rá. Csak azért hagytam itt a suliban, mert Keira biztosított róla, hogy teljes biztonságban tartják.
-Mindjárt 3 óra van Zoey, a suli előtt várlak- szólt Adam, majd kiindult.
-Szegény Adam- mondta Mimi lebiggyesztett ajkakkal.- Veled kell töltenie a délutánjait. Eddig szerettem Mr. Blaket, de kezdenek kétségeim lenni- forgatta a szemeit.
-Hidd el, én sem szívesen töltöm egy taplóval a szabadidőm- válaszoltam és beléptem a terembe.
Ott volt a gitárom, ahol tegnap hagytam, szépen a tokjában. Elképesztő, hogy az ember mennyire tud ragaszkodni néhány tárgyhoz, egy ékszerhez vagy egy hangszerhez.
Lefektettem a tokot a tanári asztalra és szépen lassan nyitottam fel a fedelét. Még meg is álltam közben, vajon milyen meglepetésre gondolt Adam és Mimi?
De nem is igazán érdekelt, inkább távol akartam magam tartani tőlük. Felnyitottam a tok fedelét és nem is hittem el, amit láttam. A gitárom, vagyis apa gitárja nem csak, hogy el volt törve, de össze is volt firkálva olyan feliratokkal, amiket itt nem írnék le, mert nem tűrtek nyomdafestéket.
Hihetetlenül mérges lettem. Sírhatnékom támadt, de előbb meg kellett vernem azt a kettő idiótát. Amúgy is gondjaim voltak az indulataim kezelésével, de abban a helyzetben fülig piros fejjel rontottam ki a zeneterem ajtaján. Adam a bejárati ajtóban várt rám, Mimi pedig valószínűleg vele volt, hogy láthassa az arcom. Nos ezután megnézheti majd a sajátját egy csini kis monoklival együtt a szeme alatt.
-Mi a baj Zoey? Olyan mérgesnek tűnsz- kezdte Mimi gúnyos hangon, álszent arccal.
-Tényleg? Annak tűnök? Akkor jobbak a mentális képességeid, mint gondoltam...- szűrtem a fogai között. De nem beszélgetni mentem, hanem cselekedni. - MÉGIS MI A FASZT KÉPZELTÉL, AMIKOR EGYÁLTALÁN HOZZÁNYÚLTÁL A GITÁROMHOZ??? TÖNKRETETTED TELJESEN!- ordítottam teljes hangerővel.
-Nyugi már, az csak egy gitár, könnyen pótolható, akárcsak te!- mutatott rám a manikűrözött ujjával.
-IGEN? AKKOR MEGLÁTJUK, MELYIKÜNKET KELL HAMARABB PÓTOLNI, TE PÓTHAJAS, MŰSZŐKE RIBANC!- léptem hozzá közelebb.
-Ez most egy fenyegetés akart lenni? Mert csakhogy tudd, ez itt az én iskolám, az én szabályaimmal és senki sem fog neked hinni, ha be akarnál árulni- mosolygott gúnyosan.
-Lehet, hogy te azt hiszed, hogy ez az iskola a tiéd, de hatalmas koppanás lesz, ha rájössz, hogy a kinti világ teljesen más. Ott nem fog tudni apuci mindent elintézni neked- vettem lejjebb a hangerőt, hogy váratlanul érje az ütés. A tenyerem egyre jobban bizsergett és Adam valószínűleg érzékelni kezdte a veszélyt, mert úgy helyezkedett, hogy kettőnk közé tudjon állni.
-Nem érdekel a véleményed csitri- sziszegte Mimi.
-Engem meg nem érdekelnek a következmények- suttogtam úgy, hogy csak ő hallja, ütésre emeltem a kezem és Miminek ugrottam. Először a haját értem és még kíméletes voltam, hisz jól tudtam verekedni, valamire jó is volt a bátyám.
Mimi sem hagyta magát a sípcsontomba rúgott, én ökölbe szorítottam a kezem és az arcát vettem célba, amikor valaki megfogta hátulról a derekam és a kezem. Könnyek patakzottak a szememből, keservesen zokogtam és gyűlölködve néztem Mimit a könnyeimen keresztül, akit Adam tartott vissza.
Várjunk csak, akkor engem ki tartott? És ha Mimi Adammel jött ki a teremből, akkor ő is benne volt. Újabb hullámban tört rám a düh és ismét neki ugrottam volna a verekedésnek, ebben az esetben Adam ellen, de bárki is fogott csak nem engedett. Nem tudom hány percig tarthatott, mire valamennyire lenyugodtam és nem ficánkoltam. Akkor a férfi, aki tartott leültetett a lépcsőre és velem szembe fordult, hogy ne láthassam Mimiéket, ha egyáltalán ott voltak még.
-Zoey ez meg mi a fene volt?- kérdezte egy hang. De nem feleltem, mélységes gyászban voltam. Röhögjetek ki, hogy így kiborultam a gitár miatt, de apám után maradt nem sok emléktárgyam egyike volt. A kezeimbe temettem az arcom és próbáltam megállni, hogy ne sírjak tovább, de nem ment. A szemben lévő férfi a hátamat simogatta, vigasztalni próbált.
Kábé negyed óra után már nem rázkódott a vállam a sírástól, kitöröltem a könnyeket a szememből és felnéztem az engem ápolgató személyre. Mr. Blake volt az. Uhh de ciki. Az osztályfőnököm látta, ahogy nekiugrok Miminek. Remek, egy újabb büntetés, vagy esetleg több.
-Mi történt?- kérdezte ismét.
-Én csak...- nem is tudtam, hol kezdjem.- Mimi és Adam tönkretették a gitáromat, én meg...szóval... ezt történt- dadogtam.
-Egy gitár miatt?! Ezért veszélyeztetted a saját és Mimi testi épségét?
-Az a gitár jelentéssel bírt számomra- próbáltam magyarázkodni.
-Meg lehet javítani- vigasztalt.
-Eltörték a nyakát- vágtam közbe.- Nem lehet megjavítani, soha többé nem fog szólni. Olyan mintha többé nem beszélhetnék apával- mondtam, és kezdtek a könnyeim ismét potyogni.
-Apádé volt a gitár?- kérdezte meghökkenve Mr.Blake. Bólintottam és zsepit kezdtem keresni a zsebeimben. Az osztályfőnököm készségesen nyújtott egyet felém.
-Mr. Blake, ugye nem lenne baj, ha ma nem mennék el Adammel gyakorolni?-kérdeztem.
-Ezt Adammel kell megbeszélned- mondta, miközben felállt és megláttam, hogy Mimi a szemben lévő padkán ül, zokog és Adam ápolgatja, mintha baja esett volna.
-Először is- kezdte Mr.Blake- erről az esetről nem beszélünk soha többet senkinek, mert egyikőtök sem járna jól. Mimi, te megrongáltál egy személyes tárgyat.
-Nem én voltam!- vágott köbe Mimi.
-Akkor menjünk és nézzük meg a biztonsági kamera felvételeit- mondta Mr.Blake, de Mimi arckifejezéséből kitalálta, hogy nem kell.- Mindhárman három hétig, minden délután büntetésben vagytok, nem vehettek részt a hónap eseményein és beszélni akarok a szüleitekkel még ma este. Adam és Zoey nektek változatlanul gyakorolnotok kell, valamint Zoey részt vesz a színdarab díszletének összeállításában Adammel, Mimi pedig a festők és a kerámiások után takarít minden délután. nincs vita!- emelte fel az ujját a férfi, amikor Mimi megszólalt volna.- Holnap találkozunk- mondta, majd a parkoló felé indult.
-Ma délután nem lesz alkalmas a gyakorlás- mondtam Adamnek.
-Szerintem sem- válaszolt. Én köszönés nélkül álltam fel, mentem vissza a zeneterembe és vettem magamhoz a gitárom maradványait. A hátsó bejáraton távoztam és a metrón hazáig sírtam.
Otthon felrohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. A feliratokat szerencsére le tudtam szedni, de a gitár nyakát nem tudtam, hogyan hozzam rendbe. Csak ültem a szobám közepén, a hangszerem az ölemben feküdt és bámultam, mert nem tudtam mit tenni.
Anya még nem volt otthon, nem tudtam hol van, biztos valami kocsmában volt. Ha részegen jönne haza, nem tudná felhívni Mr.Blaket, szóval én hívtam fel őt és hagytam egy üzenetet, hogy anya nincs olyan állapotban, hogy beszéljen vele és hogy majd másnap reggel fogja felhívni.
Halk kopogást hallottam az ajtón és Jackson lépett be rajta, a hajszárítómmal a kezében. Először nem is hitt a szemének, mert pár percig csak bambult engem. Aztán odajött mellém, leült és átölelt. Természetesen ismét rám tört a sírás.
-Úgy nézel ki, mint egy panda- mondta viccesen. Könnyeim közt nevettem egy kicsit, majd felnéztem rá.- Mi történt?- kérdezte. Én csak az ölemben lévő maradványokra mutattam.- Ki tette?- Ő is dühös volt egy kicsit.
-Két osztálytársam. Azt hiszem nem vagyok az új suli népszerűségi listájának az élén.
-Kit érdekel a népszerűség? Szerintem téged már nem- mondta.
-Kérlek ne emlékeztess folyton az ezelőtti korszakomra. Így is eléggé szégyenlem.
-Muszáj, hogy emlékeztesselek, nem akarom, hogy visszaess.
-Haha- nevettem.-Az nem fog megtörténni!
-Amúgy jó az új suli?
-Nekem tetszik, otthon érzem ott magam. De hogy-hogy megkérdezted? Eddig nem úgy gondoltad, hogy tehetségtelen vagyok?
-Be kell vallanom valamit- mondta és a nyakát vakargatta. Ezt akkor csinálta, amikor izgult.- Féltékeny voltam rád.
-Tessék?- hüledeztem. Ő féltékeny rám? - Miért is?
-Féltékeny voltam, nem vagyok, mert én is felvételiztem oda, de nem sikerült. Téged pedig év közben vettek át, amikor keményebbek a vizsgák.
-Jajj ugyan már Jackson. Hallom amikor itthon dobolsz, én imádom- mosolyogtam.
-Ajjaj, asszem' ez egy olyan húg-báty pillanat- nevetett.
-Még a végén megszeretjük egymást- nevettem én is.
-Figyelj, hétvégén jön az az öcskös és most lesz a szülinapja, kéne neki valami ajándék.
-Nekem van is egy ötletem- mondtam.- De most végtelenül fáradt vagyok, szóval megköszönném, ha hagynál lefeküdni.
-Persze. De ugye tudod, hogy nincs meg arra a garancia, hogy holnap is elviseljük egymást- mondta, amikor már az ajtómban állt.
-Rajtam nem fog múlni- mondtam és komolyan is gondoltam. Örültem, hogy kezdtünk újra jóban lenni.
-Jó éjt!- köszönt el, miközben bezárta maga mögött az ajtót. Én még lemostam a sminkem, megjegyezném tényleg úgy néztem ki, mint egy panda, letusoltam és bedőltem az ágyamba, már tízkor. Bár nem sok mindent csináltam aznap, érzelmileg teljesen ki voltam merülve és másnap még be kellett mutatnom a szakítós dalomat, ismét találkoznom kellett Adammel, fenn kellett tartanom a jó viszonyt a bátyámmal és józanon kellett találnom az anyámat. Köszönöm annak, bárki is az, aki az életemet írta, rohadtul kibaszott velem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése