Reggel megszólalt a telefonom és azt kívántam, bár ne tette volna. Minden reggel kínszenvedés volt számomra általában, de az az egyik legrosszabb volt az összes közül. Én be voltam lassulva, az idő meg mintha már csak azért is rágyorsított volna, hogy elkéssek.
Amerikai zászlós felsőt és kék nacit vettem fel, az egyik piros tornacsukámmal, amit már rongyosra jártam.
Amikor leértem a földszintre, anya a konyhában volt és reggelit készített magának. Ja és józan volt, szóval a kezébe nyomtam a telefont:
-Tegnap volt egy kis, hogy is nevezzem, probléma a suliban és az osztályfőnököm megkért, hogy hívd fel- mondtam neki halkan.
-Mégis mi a fenét műveltél már megint- szólt ingerülten. Próbáltam nem rögtön felkapni a vizet.
-Majd Mr. Blake elmondja, én épp késében vagyok- próbáltam magam kimenteni és már indulni is akartam.
-Nem arra vagyok kíváncsi, hogy az új tanárod mit mond! Neked kell elmondanod, hogy mi a francot csináltál már megint!- nyúlt a karom után.
-Anya, hidd el ha lenne időm elmondanám, de így nem fogok beérni a suliba!- próbáltam lenyugtatni és kirántottam a karom a szorításából.
-Miért nem tegnap jutott ez eszedbe? Miért kell mindent az utolsó pillanatra hagyni?- méltatlankodott.
-Azért nem tegnap mondtam, mert részeg voltál, mint általában!- emeltem fel a hangom.
-Nem beszélhetsz így velem!- háborodott fel. Láttam rajta, hogy kezdi felkapni a vizet.
-Eddig valamiért nem igazán érdekelt, hogy mit teszek- mordultam rá.
-Na itt volt elég kisasszony! Most azonnal fejezd be!-
-Vagy különben?- hívtam ki magam ellen a sorsot.
-Különben nem állok jót magamért- vicsorította.
-Megint megütsz? Megint bántasz? Megszoktam már!- kiáltottam én is. Kezdtem nagyon dühös lenni.
-Hogy mondhatsz ilyet?!- hőkölt hátra.
-Csak az igazat mondom!- farkasszemet néztünk egymással. Nem hiszem, hogy sok kellett volna, hogy anyám nekem ugorjon. De szerencsémre a bátyám dübörgött le a lépcsőn. Rögtön megértette, hogy elég nagy a probléma, így közénk állt és engem az ajtó felé tolt.
-Itt az ideje, hogy én és Zoey iskolába menjünk. Szia anya!- köszönt és tolt a bejárat felé. Nem szólt hozzám egy szót sem, amikor kiértünk a házból, csak elindult a kocsija felé. Megnéztem mennyi az idő, a buszom épp akkor ment el. Remek! Tényleg! Az élet nagyon gyűlölt. Már épp felkészültem rá lelkiekben, hogy elkések, büntibe kerülök vagy ami még rosszabb gyalog kell mennem.
De Jackson megállt mellettem a vén furgonjával és beinvitált. Ez nektek lehet, hogy nem lett volna nagy szám, de nekem hihetetlen volt. Amióta meg volt ez a kocsija, nem is nyúlhattam hozzá és sehova sem volt vele hajlandó elfuvarozni. Igaz, hogy feszült csendben töltöttük az utazást, de jobb volt, mint gyalog. De az utolsó 10 percben csak megszólalt:
-Milyen ajándékot találtál ki Mike-nak?- Tényleg, az öcsi ajándéka, majdnem el is felejtettem.
-Emlékszel apa karórájára?- kérdeztem. A hangom még kissé zaklatottnak tűnt.
-Igen, volt kettő ugyanolyan órája. Az egyik nálam van- mondta.
-Pontosan a másik meg nálam, de amúgy is férfi óra, Mike meg most lesz 14 és hát gondoltam, hogy megkaphatná azt, ami nálam van. Csak dobozt kell neki szerezni- feleltem mosolyogva. Mindig is szerettem ajándékozni, jó érzéssel töltött el.
-El sem hiszem, hogy neked ez eszedbe jutott. Én max egy tábla csokin gondolkodtam- nevetett Jackson.
-Ezen miért nem lepődök meg- nevettem én is. De meghallottam a csengőt és rögtön ki is pattantam a kocsiból.
-Eljöjjek érted délután?- kiáltott utánam a bátyám. Na hopp, ez a nap elég furcsán indult.
-Nem kell, még különórám is lesz- ordítottam, miközben integettem neki. A különórám Adammel lesz, nem hiszem, hogy Mr. Blake a tegnapi nap fényében elengedi azt. Vártam, mint zenekritikus a Rebecca Black klippremiert...
A nagyobbik gond az volt, hogy azt se tudtam milyen órám az első. Futás közben húztam ki az órarendem a táskámból. Irodalom, remek, az a tanár biztos időben benn van a teremben. Amikor végre a terem elé értem félve kukkantottam be az ablakon, de Mrs. Bethany nem volt benn. Gyorsan lehuppantam a helyemre, Adam mellé, és előkaptam a cuccom. Végszóra, mert a tanárnő abban a pillanatban lépett be a terembe.
Az óra egy szokványos irodalom volt, de utána ének következett és már alig vártam. Imádtam a dalt, amit megtanultam mára és alig vártam, hogy megmutathassam ismét, hogy mit is tudok. A kicsöngetéssel azonban a szorongás és a lámpaláz is megérkezett. Keira szegődött mellém, a két terem közötti távolságon.
-Szia Zoey! Na melyik dalt dobtad össze?- kérdezte.
-Az titok- mosolyogtam.- A srác Damian, akit bemutattál nekem - kezdtem. Keira bólintott, hogy tudja kiről beszélek.- Ő milyen szakra jár?
-Ő is színész- válaszolta.
-De akkor miért nem volt eddig énekórán?- érdeklődtem.
-Előszeretettel lógja el őket. De ma tuti meg fog jelenni!- kacsintott rám.
-Honnan tudod?
-Kíváncsi a friss húsra- vigyorgott rám, miközben belibbent a zeneterembe. Elfoglaltuk a helyünket, de ezúttal Damian is mellénk ült. Valami lényegtelen témáról fecsegtek Keirával.
Mr. Blake pontosan csengetéskor lépett be, kócos hajjal és olyan félmosollyal, amitől legtöbb anyuka elolvadt volna.
-Ki hozott mára nekünk dalt? -kérdezte. Öten is dallal készültünk. Az egyik lány, aki a tipikusan stréber stílust képviselte, az egyik izmos srác,Adam, Mimi és én. Na akkor már tudtam is, hogy kiket kell kegyetlenül földbe tipornom és még köpnöm is rájuk egyet. Oké ez most rendkívül gonosz volt, de dúlt bennem a versenyszellem.
A stréber csaj, mint utóbb kiderült Emily, Adele-t énekelt. Szép hangja volt, de nem adta bele a személyiségét.
A focista fiú, Kyle, valamilyen rock számot énekelt. Abban a műfajban egyáltalán nem vagyok jártas, szóval még csak a szám címét sem tudom. Akkor következett Mimi.
Neonrózsaszín miniruhában libbent ki a terem közepére. Valami Selena Gomez számot énekelt. Az előadásmódja hagyott némi kívánnivalót maga után. Az én részemről visszajött a reggeli, a fiúk nagy részéről meg egy-két nyálcseppet. Amúgy a hangok a helyükön voltak, ami egy Selena számnál nem is volt nagy küldetés.
Majd Adam következett, aki a Somebody that I used to know című számot énekelte. Na rá meg a lányok nyálaztak. Hova jutott ez a világ emberek?
De azért megnyugodtam, hogy Keira velem együtt fintorgott. Azt viszont alá kellett írnom, hogy jól előadta a dalt és még a hangja is mindig a helyén volt.
És utána következtem én. Magabiztosan lépkedtem ki a többiek elé, de gyomrom úgy ugrált, mintha hullámvasúton ültem volna. Én Kelly Clarkson Cry című dalát választottam, de néhány helyen megváltoztattam a számot, hogy egyedi legyen. Amennyire féltem előtte, annyira élveztem közben. És a legjobb az volt, hogy a többiek megtapsoltak a produkcióm végén. Jó, mondjuk a többieket is, de az mellékes volt.
Ének után táncóránk volt. Egy férfi és egy nő tartotta. A nevüket se erőm, sem kedvem nem volt megjegyezni. A félévet a balettal töltöttül. Hát a tánc nem volt az erősségem, de a balett még mindig jobb, mint a társas tánc, ahol magassarkút kell venni. Kiskoromban ugyan balettoztam, de nagyon sokat felejtettem, így egy kínszenvedés volt az óra.
Az ebédszünetben már Alice is ránk talált. Egész végig az óráiról és a csoporttársairól fecsegett. De én szívesen hallgattam, hisz ő volt a legjobb barátnőm és annyira örültem, hogy megtalálta a helyét.
Nem is akartam elrontani a kedvét az én kis depimmel, szóval csak figyeltem, mosolyogtam és hallgattam.
Majd túléltem egy matekot, jelezném, hogy éppen, de túléltem. Volt még másfél órám, mielőtt találkoznom kellett Adammel, szóval nekiindultam a városnak, hogy keressek valami szép dobozt az öcsém ajándékának.
Alice is velem tartott, így a nagy dobozkereséséből ruhavásárlás és kávézás lesz. A tripla csokis kávémmal és az új cipőmmel a kezemben máris jobban éreztem magam és indultam, hogy szembenézzek a délutánnal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése