Aliceszel és Keiraval indultam ki a teremből. Egy csöppet sem burkoltan röhögtek a nyomoromon, azon, hogy Adammel kell töltenem a délutánom többi részét. Kiértünk a folyosóra, aminek a közepén egy padsor húzódott. Adam ott feküdt és az iPhone-ját bökötte őrülten, fel sem tűntünk neki. Fintorogva néztem rá, a barátnőim pedig görnyedtek a röhögéstől.
-Rohadtul vicces...-jegyeztem meg. Elsétáltunk a szekrényeinkhez, amik nem voltak messze a büntetéstől, milyen praktikus. Visszamentünk szenvedésem tárgyához, de az még mindig túl elfoglalt volt.
-Igazából foghatnám arra, hogy nem találkoztunk- pillantottam vágyakozva Keirára.
-Szerintem meg dobd meg valamivel és akkor észrevesz- mondta Keira és felém nyújtotta a félig üres turmixos poharát.
-Kérlek gyertek velünk ti is! Nem fogom kibírni ezzel- mutattam a padon fekvő fiúra fintorogva.
-Először nem is ez, hanem ő- kezdett bele Alice.- Másodszor pedig bírd ki az egy hónapot.
-Egy hónapot?! Egy örökkévalóság lesz. Még ha kedves lenne vagy legalább az esetem, de még csak az sem...- magyaráztam és felsóhajtottam.
-Kedves és valakinek az esete?- kérdezte Adam miközben kiszedte a fülesét.- Csak nem rólam van szó?- olyan féloldalas mosolyt villantott, amitől a legtöbb lány hanyatt vágta volna magát, a legtöbb...
-Hát pont nem- válaszoltam.
-Akkor hagyunk is titeket gerlicék, jó éneklést- mondta Keira és sarkon fordult.
-Én meg megbeszéltem Keiraval, hogy együtt tanulunk ma, holnap találkozunk és hozom a festékeket a szekrényekhez- mondta Alice, megölelt és a másik lány után eredt. A nevetésük még nagyon sokáig visszhangzott a folyosón.
-Nem is értem, hogy barátkozhatsz ilyen nyomikkal...- fakat ki Adam.
-Nem barátkozom veled és a barátaiddal- fordítottam ki a mondatát.
-A kis képzőművészre értettem- mutatott arra, amerre a barátnőim elhagyták a terepet. Megforgattam a szemem és az ajtó felé indultam.
-Hova menjünk?- kérdeztem, miközben kiléptünk az iskolából.
-Gyerünk hozzánk- mondta Adam kelletlenül. Én meg indultam is a metró felé.- Hova indulsz?- kérdezte értetlenül.
-Ömmm, akkor busszal megyünk?- érdeklődtem, de már a másik irányba is fordultam.
-Nem. A kocsimmal megyünk- kuncogott. Persze, hogy is gondoltam, hogy ez a srác valaha ült is metrón... De akkor esett le az állam, amikor egy fekete BMW villogott a távirányító megnyomása után. Kellett egy pár pillanat, mire felfogtam a látványt. Az a kocsi egy vagyont érhetett.
-Ez a te kocsid?- hüledeztem.
-Tetszik?- kérdezte felvágósan.- Lassan kapok újat, de még megteszi- vetette oda fél vállról, majd elindult a vezető oldal felé. Nagy nehezen én is mozgásra bírtam a lábaimat és beültem a bőrülésbe.- Azért ennyire nem kéne tátanod a szádat- jegyezte meg.
-Ez a kocsi csak... huhh- ámuldoztam. Gyönyörű volt belülről. Pénzpocsékolásnak tartottam, de ebbe igazán nem szólhattam bele. Kigördültünk a suli parkolójából.
-Lenyűgöztelek?- kérdezte.
-Hahaha- nevettem.- Nem te, hanem a kocsi, amúgy meg ennyire könnyen kaphatónak látszódom?
-Azt még később eldöntöm- elsuhantunk a Central park mellett és New York egyik gazdag negyede felé tartottunk. És én már tudtam, hogy egy vagyonba fog kerülni, mire onnan haza metrózok majd.- Ugye tudod, hogy a hangoddal a suli legmenőbb diákjai közé tartozhatnál?- kezdte Adam, egy kis szünet után.
-Nem vagyok olyan felszínes, mint a banda amiben mozogsz, nem a hírnév érdekel- feleltem.
-Ugyan már, mindenki hírnévre vágyik. Még a képzőművészek is- jegyezte meg.
-Elmondanád, hogy mi a bajod azokkal, akik nem a színpadon mozognak? Alice, a barátnőm egy mondatában több értelem van, mint mind abban, amit ma mondtál.
-A mi sulinkban a hatalom határoz meg mindent. Megszoksz vagy megszöksz- nézett felém lekicsinylően.
-Nem fogom feladni az elveimet, bocs ha ezzel a lelkedbe gázoltam- fintorogtam és keresztbe tettem a karjaimat.
-Mond, hogy amióta ide kerültél egyszer sem fordult meg a fejedben, hogy rám hajts!- mondta. Nem tudtam, hogy nevessek-e vagy sírjak, így csak felemeltem az egyik szemöldököm és nagyon lassan fordítottam felé a fejem.
-Te mit ettél? Romlott volt? Nincs az a pénz, amiért én rád másznék, főleg ezután a délelőtt után- válaszoltam.
Teljesen el voltam képedve, amikor begördültünk Adamék kocsifelhajtójára. Kiszálltam a kocsiból, felnéztem a házukra és a lélegzetem megint csak elakadt.
Hát ha azt mondom, hogy a ház óriási volt, akkor még nem voltam pontos. Csupa ablak, nap-sárga ház volt vagy négy emeletes. Tátottam a számat elég rendesen, mert mi sem voltunk szegények, de ez a ház, egy kész vagyon lehetett. Előtte kedves kiskert, aprócska aranyos virágokkal. A hatalmas kovácsoltvas kapu pedig ámulatba ejtő volt.
-Na most meg mit tátod szád?- kérdezte Adam.
-Te itt laksz?- kérdeztem és még mindig a szememmel faltam a látványt.
-Ja- monda szűkszavúan és megnyomott a slusszkulcsán egy gombot, amitől kinyílt a nagy kapu. Elindultunk befelé és a kert egyre szebb és szebb lett. Imádtam a természetet, de ez. Mintha egy mesébe csöppentem volna. Hátul medence volt, egy hatalmas fűzfa volt mellette. Volt még egy terasz, grillezővel, meg kinti bútorokkal. És volt még egy rózsa-lugas is, ami alatt egy szépen kidolgozott pad állt. Adam beterelt a házba.
A hátsó bejárat a hihetetlenül szép nappaliba vezetett. A sarok kanapé akkora volt, hogy vagy tíz ember elfért volna rajta. A márvány kandalló felett plazma tévé lógott. Balra volt még a konyha is, szuper felszerelt volt, az már biztos. Adam oda indult kinyitotta az akkora hűtőt, mint az én akasztós ruhásszekrényem és elővett két üveg kólát, majd elindult bentebb a házba. Volt még ott egy csomó zárt ajtó, mind gyönyörű sötét fából, valamint egy ebédlő, nagy ébenfa asztallal.
A lépcső az első bejárati ajtó felől nyílt. Széles volt, olyan mint a régi középkori filmekben. Miközben felfelé tartottunk megláttam a plafon közepén lógó, csillogó kristálycsillárt. Felértünk és szintén az egyen-ajtók köszöntöttek. Adam kinyitotta előttem az egyiket. Egy koncertteremben találtam magam. Hasonló volt a sulis próbateremhez. Tele volt hangszerekkel és voltak székek is, meg egy kisebb színpad.
-Van külön zenetermetek?- kérdeztem.
-Kettő is, de csak ezt használjuk- mondta, mintha ez magától értetődő lenne.- Befejezted a bámészkodást és kezdhetjük vagy várjak még tíz percet?
-Öhmm... bocsi- mondtam elpirulva. Tényleg nem túl kedves így megbambulni a másik lakhelyét.
-Elhiszem én, hogy szar dolog egy putriban élni...- kezdett bele lekezelően.
-Na ácsi! Ki mondta, hogy egy putriban lakok?! Szép a házatok nagyon, komolyan ámulatba ejtő, de nem otthonos, a miénk legalább az, ha nem is ekkora. És nem egy putri, csakhogy tisztázzuk- háborodtam fel. A dühkezelés és a türelem sem volt ott az erősségeim között.
-Azt gondoltam azért nem akartál oda menni.
-Miből gondolod, hogy nem akartam hozzánk menni?
-Hát nagyon kétségbe voltál esve, amikor kiderült, hogy valamelyikünknél kell megejteni ezeket a próbákat- felelte. Erre nem tudtam mit mondani. Inkább témát váltottam.
-Kezdjük is a beénekléssel. Látom van zongora, szóval ennyivel könnyebb lesz- hadartam. De nem is akármilyen zongora volt. Egy igazi versenyzongora. Hű, csodálatos volt. Leültem mögé és felhajtottam a tetejét, hogy feltáruljanak előttem a fekete fehér billentyűk. Végigfuttattam az ujjaimat a fényes felületükön. Gyengéden lenyomtam egyet és beleborzongtam abba, hogy milyen tiszta volt és hogy milyen elképesztően tökéletesen csengett a kiváló akusztikájú teremben.
-Oké, szóval adok hangokat, te meg leénekled, gondolom szoktál ilyet csinálni.
-Persze- felelte bizonytalanul.
-Nem szoktál így gyakorolni?- hüledeztem.
-Nem, anélkül is jó vagyok!- húzta ki magát. Megforgattam a szemem.
-Akkor már értem miért kell rád pocsékolnom a délutánjaimat- jegyeztem meg, de nem vártam meg a válaszát, le is nyomtam egy billentyűt. Először direkt könnyű hangot választottam neki, tudni akartam, milyen hangja is van egyáltalán vagy azt, hogy milyen magasra tud menni. Nos ha azt mondanám, hogy teljesen tiszta volt az összes lejátszott hang, akkor hazudnék. Általában egy kicsit félre csúszott a hangja. De nem volt reménytelen, sőt. Nagyon jó volt a hangja. Kellemes rekedtes, mély hang. Fél óra gyakorolgatás után ő máris unta. Nem volt túl kitartó típus.
-Hagyjuk már ezt az egészet- nyafogott.
-De még mindig hamis vagy!- méltatlankodtam.
-Mert te nem szoktál az lenni?
-Én már annyit gyakoroltam ezt az egészet, hogy csak ritkán- büszkélkedtem én is, ha már volt egy dolog, amiben kiemelkedően jó voltam. Persze ez annak is köszönhető volt, hogy nem egy hangszeren tudtam játszani.
-Jó akkor menj arrébb- mondta és lelökött a székről, miután leseggeltem a padlóra gyorsan felálltam.
-Most neked kell gyakorolni és nem nekem! Én ugyanezt otthon is meg szoktam csinálni. És ezt kell majd csinálnod neked is, ha elmentem miden este skáláznod kell még- adtam ki az utasítást. - És amúgy sem lökhetsz le egy lányt a földre.
-És mióta is mondod meg te, hogy én mit csináljak?!
-Azóta, hogy van egy alapvetően jó hangod, csak rohadt lusta vagy nem képzed és azóta is, hogy főszereplő lennél a suli darabban. De ha nem tudod ezeket a hangokat tisztán kiénekelni, akkor nem fog menni!-emeltem fel a hangomat. Elég dühös voltam. Lefogadom, hogy olyanok is elmentek a válogatásra, akik tízszer többet tettek volna érte.
-Unom már ezt- panaszolta.
-Komolyan mondom, mint egy lány! Akkor válasszunk valami dalt- egyeztem bele a pihenésbe.
-Ha muszáj...- húzta a száját. Egy hat éves érettebben viselkedett volna nála.
-Erre gondoltam- mondtam és felé csúsztattam a dossziémat a megfelelő oldalon kinyitva.
-Még életemben nem hallottam- fintorgott.
-Gondoltam- bólintottam. - Ez a cél, hogy ők ne ismerjék, elsőre ne borzasszuk el őket egy rossz feldolgozással.
-Miért nem énekelünk valami szerelmes duettet?- kérdezte, miközben a szemöldökét emelgette.
-Mert nem akarom elhányni magam a színpadon- mosolyogtam gúnyosan.- Holnapra tanuld meg a dallamát, itt hagyom neked a kottát. Holnaputánra pedig a szöveget is. Pénteken mutatjuk be az osztálynak, szóval légyszíves vedd a fáradtságot és készülj fel.
-Ha lesz hiba, az nem bennem lesz- nézett rám kihívóan.
-Akkor hibátlanok leszünk- bólintottam és viszonoztam a tekintetét.
-Miért nem választhatok én dalt?- érdeklődött.
-Mert én vagyok a tanár, ilyen egyszerű- ültem vissza mellé a zongorához. A következő egy órában szenvedtünk még egy kicsit a zongorával, meg belekezdtünk a dalunk gyakorlásába. Hatkor végeztünk. Lementünk a földszintre, ahol a tévé előtt három gyerek ült.
-Adam, neked már megint új csajod van?- kérdezte egy 14 év körüli, szőke kislány. Cuki rózsaszín ruha volt rajta.
-Közel sem-fintorgott Adam.
-Ki a lány?- kérdezte egy nagyon édes kisfiú, olyan 6 éves lehetett. Szőke csigás haja volt.
-Téged meg mit érdekel?- kérdezte a másik lány, akinek sötétbarna haja volt, fekete cuccokba volt öltözve és ki volt húzva a szeme. Olyan 14 éves lehetett. Dettó ugyanúgy nézett ki, mint a szőke kislány.
-Sziasztok, a nevem Zoey- integettem nekik mosolyogva.
-Ők itt a tesóim- kezdte Adam.- Max, Lily és Kelly.
-Nekem mennem kéne- mondtam halkan.
-Kikísérlek-mutatott Adam a bejáratra.
-Nem szükséges, amúgy is busszal megyek- mondtam és elkezdtem kikísérni magamat. De Adam csak utánam jött.
-Holnap délután is hozzánk jövünk?- kérdezte.
-Jó lenne, ha jöhetnénk ide- válaszoltam egy kis hezitálás után.
-Oké. Holnap is büntiben vagy?
-Nem, eddig nem. Háromkor a suli előtt?
-A kocsimat már ismered- kacsintott és bement a házba. Én meg nagy nehezen találtam egy buszmegállót. Volt vagy háromnegyed óra, amíg hazaértem. Ha sokáig fog ez menni, akkor a jegyre fogom elkölteni az összes zsebpénzemet. Anya már elaludt a tévé előtt. Betakartam, rendet tettem a bátyám után a konyhában. Elindítottam a locsolórendszert. Felmentem letusolni és csak utána mentem be a szobámba. A hajszárítómért nyúltam, de az nem volt a helyén. Amúgy is rohadtul elegem volt a napból, már csak ez kellett.
-Jackson! - kiáltottam idegesen. - Most azonnal húzzál ki a szobádból és add vissza a hajszárítóm!- ordítottam ki a szobámból. Nem érkezett válasz. Kimentem és elkezdtem verni az ajtaját, de csak fél kézzel, mert a másikkal a törölközőt tartottam magamon.- JACKSON! ADD VISSZA!
-Honnan veszed, hogy nálam van?!- mondta, amikor kinyitotta az ajtót.
-Onnan, hogy nincs a helyén és onnan, hogy mindig te nyúlod le! Bár nem tudom minek, a hajad így is borzalmas- fintorogtam.
-Így nem is fogom visszaadni!- gúnyolódott.
-Aha! Szóval tényleg nálad van! Add vissza, amíg szépen mondom!- fenyegettem.
-Mert különben mi lesz?? Megversz? Azt nagyon kétlem- mondta, miközben végignézte mind a 165 cm-em. Hát az ő 195 cm-e mellett ez jogos is volt. De tudjátok kicsi a bors, de erős.
-Kérlek! Fáradt vagyok már ehhez! Életem egyik legjobb napjából borzalmas lett! Csak add vissza- nyújtottam felé a tenyerem.
-Na mi az? Kiderült, hogy túl tehetségtelen vagy! Én már előre tudtam, apa is tudta- mondta gúnyosan. Nagyon jól emlékezett, hogy ez mennyire érzékeny pontom.
-AKKOR TARTSD MEG MAGADNAK AZT A ROHADT HAJSZÁRÍTÓT ÉS HÚZZ VISSZA A SÖTÉT LYUKADBA!- ordítottam könnybe lábadt szemekkel, hátat fordítottam neki és visszatrappoltam a szobámba. Becsaptam az ajtóm és lerogytam az ágyamra. Régen olyan jóban voltunk. Együtt nevettünk, viccelődtünk. Olyanok voltunk, mint a jó testvérek. De aztán én rossz irányba változtam, miattam meghalt apa és ő azóta sem bocsájtotta meg nekem.
Minden este szörnyű bűntudattal hunytam le a szemem, mert tudtam, hogy miattam ment tönkre a családunk. Ha én nem vagyok, akkor apa élne, anya nem lenne alkoholista, és a tesóimmal nem gyűlölnénk egymást.
Felvettem a pizsimet, kifésültem a hajamat és lefeküdtem. Órákig nem tudtam aludni. Forgolódtam és gondolkodtam. Nagyon hiányzott apa, meg az ő híres forró csokija, amitől mindig jót tudtam aludni. Lelkiismeret furdalásom volt, mert ha nem lettem volna olyan hülye, akkor ott lett volna és Jackson nem viselkedett volna seggfejként. Valahogy rendbe kellett hoznom ezt az egészet, de akármennyit gondolkodtam is ezen, soha nem jutott eszembe normális megoldás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése