A színházterem csodálatos volt. Félkör alakú hatalmas helység, fával borított falakkal. A színpad is nagy volt, már rajta álltak a festetlen díszletelemek. Elindultam lefelé a lépcsőn a hosszú széksorok között. Imádtam az illatot, ami belengte a termet. Keveredett a fa illata a bársonyéval, ami a székeket borította.
Olyan volt, mint egy igazi színház, simán el tudtam képzelni, ahogy tele van gyönyörű ruhába öltözött emberekkel.
Leértem a színpad elé és jobbra fordultam, hogy az oldalán lévő lépcsőn felmenjek. A művészeti tagozatos diákok sürögtek forogtak az elemek körül, mindenki tudta, hogy mi a dolga, így egy kicsit elveszettnek éreztem magam. De csak addig, amíg a festékes arcú Alice előttem nem termett.
-Szia! Pólót vagy kötényt ott találsz oldalt. Fogj egy ecsetet, egy barna festékes vödröt és menj hátra, kezd el festeni a fát- adta ki az utasítást, majd rohant is, hogy a többi újonnan érkezőnek segítsen.
Találtam magamnak egy pólót, ami már festékes volt, de jól eltakarta a ruháimat. A táskámat bedobtam a többi közé, majd a kalapomat is oda hajítottam. Fogtam egy ecsetet és a festékekhez léptem. Alice azt mondta fogjam a barnát, de volt ott vagy 5 féle barna festék. Remek, nem is én lettem volna. Kiválasztottam egy olyat, amit én egy fa festéséhez használtam volna és elindultam hátra.
A fán már dolgozott egy srác és tudtam, hogy ismerős valahonnan, de egyszerűen nem tudtam felidézni a nevét. A névmemóriám pocsék volt és az is maradt. Közelebb léptem és letettem a festéket.
-Szia, a nevem Zoey!- nyújtottam kezet. A fiú felém fordult és szintén kezet nyújtott.
-Collin- mosolygott. Akkor beugrott, hogy honnan olyan ismerős. Adam haverja volt.
-Áhh igen, te vagy Adam pincsikutyája- mormogtam.
-Na! Azért ez szíven ütött- kapott a bal oldalához, aztán nevetett.- De nem sértődök meg, mert szimpatikusnak tűnsz- mosolygott.
-Igen? Pedig azt hittem, hogy itt majdnem mindenki utál.
-Hát, az első ember vagy, aki beszólt Miminek rögtön az első napján, szóval főleg büszkék vagyunk rád- mondta, miközben ismét hozzáfogott a festéshez.
-Köszönöm köszönöm, autogramok az öltözőmben- vigyorogtam, hajoltam meg, majd én is nekiálltam dolgozni.- Ha nem bírod Mimit, akkor, hogy bírsz ki ennyit a közelében?
-Adam már ezer éve a barátom, ez csak egy hullámvölgy, legalábbis reménykedem- sóhajtott.
-Mióta vannak együtt?- kérdeztem.
-Kábé három éve. De nem egész három év, mert folyton vagy összevesznek vagy épp jóban vannak. Nagyon könnyen meg lehet tudni, mikor melyik állapotban vannak. Ha össze vannak veszve, akkor feltűnően nem néznek egymásra- nevetett.-Ja és akkor Mimi olyan fájdalmas arckifejezést ölt, hogy öröm nézni.- Pár percig csendben dolgoztunk, aztán eszembe jutott, hogy Adam nincs itt, hogy szenvedjen.
-Hol van Adam?
-Én jöttem helyette- monda halkan Collin.
-Tessék?!- háborodtam fel.- Neki is itt kéne bűnhődnie velem!
-Épp békülő randin van- morgott.
-Te jó Isten!- fogtam meg a fejem, majd a pillanatnyi szünet után újra munkába álltam. Negyed órával később arra lettem figyelmes, hogy Collin mellettem fulladozik a röhögéstől.-Most mi van?!- kérdeztem, és felemeltem az egyik szemöldökömet.
-Összefestékezted az egész arcod- mondta fulladozva a nevetéstől.
-Mi?!- kiáltottam fel és a telefonom után nyúltam. A képernyőn tökéletesen látszott, hogy teljesen barna a homlokom és az orrom. Én sem bírtam ki nevetés nélkül, de valahogy meg akartam bosszulni, hogy nevet rajtam, így fogtam a festékemet és végighúztam az arcán. Innentől vette kezdetét az a festékcsata kettőnk között, ami után még 3 hét büntetést kaptunk és ami után napokig súroltam a szivárványos farmeremet.
A büntetés végén elkísért a szekrényemhez. Akkor már nem voltunk festékesek, mert Alice adott valami büdös cuccot, ami rögtön lemosta. Együtt léptünk ki a suliból.
-Akkor hétfőn találkozunk?- kérdeztem.
-Arra gondoltam, hogy holnap is találkozhatnánk- mondta és közelebb lépett. Egy másodpercig haboztam és mérlegeltem magamban a dolgot. Collin vicces volt, kedves és nem mellesleg iszonyatosan jóképű is.
-Mire gondolsz?- kérdeztem mosolyogva.
-Elmehetnék valahova délután- kezdte. Nagyon cuki volt, ahogy szégyenlősen vakargatta a nyakát.
-Rendben, legyél nálunk négyre- vágtam rá, majd lefirkantottam egy cetlire a címemet.- És hova megyünk?- kérdeztem, miközben megindultunk lefelé a lépcsőn.
-Az legyen az én titkom- kacsintott.- Hazavigyelek?- kérdezte.
-Megköszönném- bólintottam és a kocsija felé indultunk. Én, mint az élő GPS elég jól funkcionáltam, így hamar hazaértem.
-Köszönöm a fuvart- mondtam és kiszálltam a kocsiból. Az ajtóból még visszaintegettem a fekete kocsiban ülő Collinnak, majd beléptem.
A házunkat finom illat lengte be. Anya biztosan megtalálta a sütő bekapcsológombját. Levettem a cipőmet és bentebb léptem.
-Hát veled meg mi történt?- kérdezte az öcsém, akin öltöny volt.
-Rajtad van öltöny- vetettem oda és felmentem a lépcsőn. A bátyám pont a szobájából jött ki, szintén öltönyben.- Oké én maradtam le valamiről?!- csattantam fel.
-Anya úgy döntött, hogy étterembe megyünk- mondta miközben megnézte magát a tükörben.- Veled meg mi történt?- kérdezte is.
-Festettem- morogtam.
-Akkor siess, mert 20 perc múlva indulunk.
-Tessék? De hát tiszta festék a hajam!
-Akkor siess, mert ez az öcsi nagy napja. Miatta kellett ezt a nevetséges göncöt felvennem- mondta. Ahogy jobban megnéztem észrevettem, hogy ez az öltönye, amit még a szalagavatójára kapott, így kicsit feszült már rajta.
Berontottam a fürdőbe, hajat mostam és villámgyorsan szárítottam meg. Felrántottam a szekrényem ajtajait, kidobáltam valami ruhát, gyors sminket dobtam fel és feltűztem a hajam. Ezután jött a nehezebbik része. Ha ők ennyire kiöltöztek, akkor nyilván nem mehettem tornacsukában, vagy bakancsban. Így a cipős szekrényem legmélyébe kellett nyúlnom, ahol a magassarkúim voltak.
Miközben készülődtem akarva akaratlanul is kellemetlen dolgok merültek fel bennem. Perpillanat repdestem a boldogságtól, mert Collin elhívott randizni, vagy mi, de tudtam, hogy a családi kaják, nem végződhetnek jól. Volt már, hogy sírva rohantam ki az étteremből vagy épp, hogy az öcsém "véletlenül" leöntött és ezek még a finomabbak voltak.
A legrosszabb az volt, amikor anya kiállhatatlan nővére is eljött, Anita néni. A kevés emberek egyike volt, akit meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. Szerintem akkor csak azért jött, hogy elmondhassa és kielemezhesse minden egyes problémámat és hibámat. Azt hiszem, hogy 30 percig bírtam egy 10 perces mosdószünettel.
Pontosan 20 perccel később már lefelé lépdeltem a lépcsőn. Tengerkék szoknya és fehér fűző volt rajtam egy szegecses övvel és egy gyönyörű fehér, platformos cipővel. Egy kis szegecses táskát vettem magamhoz, amibe a legfontosabb dolgaimat dobáltam.
-Wáo!- mondta Jackson.- Ezer éve nem láttalak lánynak öltözni- vigyorgott.
-Nagyon vicces vagy bátyus- böktem oldalba.
-Anyuék már a kocsiban várnak- mondta és engedett előre az ajtó felé. Anya évek óta először kiállt az autójával a garázsból. Gyönyörű fekete autója volt, alig pár éve volt meg neki, de nagyjából 10-szer használtuk.
Egy elég elegáns étterembe érkeztünk meg 30 perc feszült csendben töltött utazás után. Kis zenekar játszott a sarokban, mindenki halkan beszélgetett a szépen megterített asztalok felett. Az egyik sarokban ültünk le. A pincér hamar érkezett, fel is vette a rendelést.
Csupa semleges téma került szóba. Hogy milyen jó az öcsémnek, hogy milyen jól megy neki a suli és hogy amúgy is ő mennyire tökéletes. Majdnem elhánytam magam a sok ömlengéstől. Amikor nem bírtam tovább kimentem a mosdóba és írtam egy sms-t Alicenek.
Épp családi vacsin vagyok, de ha még egy magasztaló szó hangzik az öcsémről főbe lövöm magam... Holnap muszáj lesz megtartani a piszipartit. Hívd Keirát is, lesz mesélni valóm :D
Zoey
Visszatértem az asztalunkhoz. Anya épp ajándékot adott az öcsémnek. Alig tudtam tőle összekaparni az állam a padlóról. Egy hitelkártyát kapott. Egy hitelkártyát! Én meg már mióta ezért könyörögtem. Jóformán zsebpénzt se kaptam! Lenyeltem a megsemmisült büszkeségem és a táskámba nyúltam.
-Szóval, ezt a kis ajándékot tőlem és Jacksontól kapod- mosolyogtam.- Viseld egészséggel!- fejeztem be és felé nyújtottam a dobozt. Az öcsém lassan nyitotta ki, mintha félt volna, hogy mit fog benne találni. Amikor meglátta az órát nem tudtam megmondani, hogy örül-e vagy nem. Csak nézte, bambulta, aztán ránk nézett aztán vissza.
-Köszönöm- mondta és nyelt egy nagyot. De nem vette fel, csak betette a dobozt a kabátja zsebébe. Ez egy kicsit fájt. Az én kis emlékem apától egy nyaklánc volt,Belive felirattal, ami mindig a nyakamban lógott. A bátyám is folyton hordta a másik karórát. De nem tehettem semmit, nem erőltethettem fel a kezére. A további egy órában inkább kikapcsoltam az agyamat, valahogy úgy, mint matekórán. Se kép, se hang. Éhes se voltam igazán, csak turkáltam a kajámat. Végül 11 óra körül indultunk haza.
Amilyen jó volt a délutánom, annyira volt siralmas az estém. Melankolikus hangulatban néztem az elsuhanó New York-i fényeket. Nem szerettem az életemet. Nem bírtam elviselni, hogy anyu nem szeret, megértettem miért, de mégis gyűlöltem. Aztán ott volt az öcsém, aki ha volt olyan makacs, mint én akkor nem fog megbocsájtani. A bátyámmal épp jóban voltam, tehát ez az egy kis fénysugár felvidított. Ha vissza tudtam volna menni az időben, annyi mindenen változtattam volna. Nem lettem volna olyan, mint amilyen. Bármit megadtam volna, hogy helyrehozzam a hibáimat, bármit megadtam volna, hogy apa is ott ülhessen az autóban.
Elkezdett esni. Esőcseppek pöttyözték be az autó ablakát és csorogtak tovább. A fények színesre festették őket. Csak pár perc kellett hozzá, hogy az én arcomon is könnycseppek jelenjenek meg. Elszorult a torkom. Legszívesebben ordítottam volna. Szétvertem volna valamit. De nem tehettem és szétmarcangolt a tehetetlenségem. Csak egy gondolat járt a fejemben: Miért én vagyok ilyen szerencsétlen?
2013. április 1., hétfő
2013. március 29., péntek
7. rész - Az első duett
Sziasztok! :)
Ha valaki talán idetévedne, akkor közzétennék pár blogot.
Először is:
http://lifewithzaynmalik.blogspot.com Ezt a blogot egy nagyon kedves barátnőm írja :) http://kissofdeath1d.blogspot.com Őt pedig ketten szerkesztik :) Ha eleged van a szerelmes, csöpögős sztorikból, akkor tudom ajánlani :)
Aztán pedig:
http://
www.skyesandjonas.blogspot.hu
www.wewatchedamotionpictureinthesky.blogspot.hu
Ezeket pedig drága Katie barátnőm írja :) Tehetséges a lány, szóval hajrá! Ne habozz kattints! :)
Reggel a telefonom rezgése keltett fel. Lusta voltam kinyitni a szemem, de egyszer csak azt kezdtem el érezni, hogy nagyon kemény a párnám és hogy fázok. Nagyon nehezen emeltem fel a szemhéjaimat és meglepetten vettem észre, hogy az asztalomnál aludtam el éjjel.
Hát az, hogy sajgott a hátam, nem kifejezés. Becsuktam a dalszöveges füzetemet és a tükröm elé léptem. A füzetem spirálja nyomott hagyott az arcomon és bármilyen nyomorúságosnak is éreztem akkor az életemet, ezen mosolyognom kellett.
Az élet apró örömei sokat dobhatnak az ember napjain, ha veszi a fáradságot, hogy felfigyeljen rájuk. Így egy fokkal vidámabban vágtam bele abba a pénteki napba.
A fürdőszoba felé menet hallottam, hogy két tesóm is felébredt már és a szobájukban matatnak. Irigyeltem Mike-ot, neki ma nem volt iskola, itthon lehetett egész nap. Már majdnem meglepődtem, hogy fenn van, amikor eszembe jutott, hogy ő tipikus koránkelő, a mázlista.
A szobámba visszatérve bedobáltam a táskámba a könyveimet, sminkeltem és felöltöztem. Az egyik kedvenc nadrágomat vettem fel, ami szivárvány mintás volt egy fehér felsővel, fekete kalappal és egy fekete cipővel.
Magamhoz méltó hangzavarral trappoltam le a lépcsőn és meg sem álltam a konyháig, ahol a bátyám és anya kávéztak. A tegnapi veszekedésünk után próbáltam anya számára láthatatlan maradni, de tudtam, hogy úgysem úszom meg fejmosás nélkül.
-Jó reggelt, Zoey!- köszönt anya, a "vigyázz mindjárt haldokolni fogsz" hangjával.
-Sziasztok!- köszöntem ártatlanul, miközben a müzli dinóimat nyakon öntöttem tejjel.
-Beszéltem az osztályfőnököddel és biztosított róla, hogy nem a te hibád volt a verekedés, de azt mondta, hogy meg kellene tanulnod kezelned a dühödet- jelentette ki anya, mintha jó szülő lett volna.
-Értem- sóhajtottam és hallottam, ahogy Mike is lejön a lépcsőn.
-Ezért jövő szerdán először fogsz elmenni egy pszichológushoz...- kezdett bele anya.
-Tessék?!- háborodtam fel, már egy kicsit élesebben, mint kellett volna.- Nem küldhetsz pszichomókushoz!
-Kicsim, verekedtél az új iskoládban. Ami jobb, mint a régi és ráadásul még csak pár napja jársz oda- mondta anyám engesztelő hangon, de ismét felidegesítettem magam és kezdtem érezni hogy van valami ebben a dühkezelés dologban. A mérgelődésből viszont az öcsém röhögése zökkentett ki. Felemeltem az egyik szemöldökömet és rá néztem:
-Bocsi, csak olyan hihetetlen, hogy te már megint verekedtél- röhögött tovább.
-Nagyon vicces vagy öcskös, akkor azt hiszem elhúztam a suliba- mondtam dühösen és kiviharzottam a konyhából. Éppen a cipővevéssel küszködtem, amikor anya utánam kiabált:
-MA CSALÁDI VACSI VAN! 8-RA LEGYÉL ITTHON!- visszakiáltottam egy "oké"- féle választ és kiléptem az ajtón. Még rengeteg időm volt, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek addig a buszmegállóig, ahol Alice szokott felszállni. Pár perc várakozás után a legjobb barátnőm ki is lépett a házukból és egy hatalmas mosoly kíséretében ölelt meg.
-Olyan régen beszélgettünk egy nagyot- mondta és lebiggyesztette az ajkait.
-Hát ha a holnapi pizsiparti összejön, akkor meg is van oldva a probléma- válaszoltam.
-Baj lenne, ha Keira is jönne?- kérdezte a tőle megszokott félénk stílusban.
-Ugyan ne hülyéskedj már!- legyintettem, amikor begördült a busz. Az iskoláig lényegtelen témákról beszélgettünk, megdicsértem például az aznapi szettjét, a zöld ingét és a cuki muffinos pólóját.
Amikor beértünk a suliba, olyan volt, mintha egy rossz rémálomba kerültünk volna. Mindenhonnan Mimi arca mosolygott vissza ránk. Az ajtókról, a falakról, az ablakokról.
-Alice, ugye ez csak egy rossz álom?- kérdeztem a barátnőmet.
-Ez a valóság, a rút valóság- mormogta. Mindketten búskomorságba süllyedve álltunk.
-BÚ!- ugrott be elénk Keira.
-Mégis mi a fenét csinálsz?- kérdeztem pár másodperc múlva, amikor már kaptam levegőt a meglepetéstől. Közben végignéztem rajta. A tengerzöld pólója istenien mutatott a fekete hajához és kiemelte a szemét.
-Azt hittem infarktust kapok!- méltatlankodott Alice.
-Nyugi, az már akkor meg lett volna, amikor megláttad ezt- mutatott körbe a folyosón Keira.
-Mégis mi történt a sulival?- kérdeztem, és haladás közben nyelvet öltöttem Mimi képmására.
-Minden évben ez van- fintorgott Keira.- 2 hét múlva lesz a félévi bál és Mimi jelentkezett a királynői címre. Már tavaly is ő lett a királynő. Sőt tavaly előtt is.
-De két éve még csak általános iskolába járt- mondta Alice.
-A nyolcadikosok is nevezhetnek, ha van kísérőjük- magyarázta Keira. - Tudjátok ezen kívül nagyon jó szokott lenni. Mindenki nagyestélyiben, a fiúk öltönyben. Ja és álarcosbál szokott lenni. Senki sem tudja, hogy épp kivel táncol vagy kivel smárol. Például az utóbbi én sem tudom- kacsintott a barátnőnk.
-Nem vagyok kíváncsi a részletekre- szóltam közbe gyorsan. És már következett is volna Keira hosszadalmas leírása, amikor becsöngettek. Bevonszoltuk magunkat matekra. Lehuppantam Adam mellé.
-'reggelt!- köszöntem.
-Szia!- vetette oda félvállról és hátraadta a füzetet amiből a matekházit másolta.
-Megtanultad a dalt?- kérdeztem idegesen. De bejött a tanár és csak fél szemmel láttam, mintha bólintott volna.
Bármennyire is jó volt az iskola, a matek itt is ugyanolyan borzalmas volt, mint a többi iskolában. Már vagy 15 perce ment az óra, amikor Mimi libbent be a terembe.
-Elnézést tanár úr, de az igazgató Zoeyval szeretne beszélni- mondta nyájasan és rám nézett. Ekkor a mosolya vicsorgássá változott.
-Persze, menjenek csak- mondta a tanár szórakozottan, majd visszafordult az imádott egyenletei felé.
Vajon mit mondott Mimi az igazgatónak? Nagy bajban vagyok? De a folyosó végén pont az ellentétes irányba fordultunk.
-Hova megyünk?- kérdeztem ijedten.
-Nyugi csak egy kicsit dumcsizunk- mondta Mimi. Nos ha nem lett volna túl élénk a fantáziám, akkor nem ijedtem volna meg annyira. De sajnos el tudtam képzelni, ahogy Mimi elvisz egy sikátorba és a körömreszelőjével megkínoz. Végül a suliudvaron álltunk meg.
-Szóval két dologról szeretnék veled beszélni- kezdte.- Először is, Zoey tehetséges vagy- mondta ezt úgy, mintha baj lett volna.- Tehetségesebb a legtöbb jöttmentnél ebben a suliban. Jó a hangod, van stílusod, hangszeren is tudsz játszani. De, és ez a lényeg, ennek az iskolának én vagyok a királynője és nem hagyom, hogy elvedd tőlem. Szóval húzd meg magad és minden rendben lesz- mosolygott és lépett hozzám közelebb. Épp bele akartam szólni a mondandójába, de folytatta.- Másodszor, nem tudom mik folynak azokon a bizonyos különórákon Adammel, de ő az én pasim, és ha csak egy aprócska kis szikrát is látok köztetek, nem csak a te életedet teszem nyomorúságossá, hanem a kis barátnődét is- mondta résnyire szűkült szemekkel.
-Na ide figyelj szivi, mert csak egyszer mondom el. Adam egyáltalán nem érdekel. Szerintem nagyképű, bunkó és pont megérdemel téged, bármilyen alacsony szintet is ütsz meg. Aztán meg tudom, hogy van tehetségem, de azért jöttem ebbe az iskolába, hogy ezt kibontakoztassam, viszont én nem színésznek készülök, hanem énekesnek, tehát nem hiszem, hogy az énekórán túl bármikor is össze fogunk akadni- feleltem, sarkon fordultam és visszamentem matekórára. Amikor becsuktam magam után az udvar ajtaját még látta, ahogy Mimi szájtátva bámulja a hűlt helyemet. Ha addig nem is akartam vele versenybe szállni, akkor kihívta maga ellen a sorsot.
A második óra ének volt. Izgultam, de nem magam miatt, hanem amiatt a tökfilkó Adam miatt, aki egész szünetben nem tűnt fel. Becsöngetéskor a bementem a terembe és leültem a szokásos helyemre Keira mellé. Néhány pillanat múlva Damian is csatlakozott. Adam az egyik haverjával lépett be a terembe. A srác alacsonyabb volt, mint ő. Sötét haja volt és kék szemei, valamint csak és kizárólag feketét ruha volt rajta.
Nem sokkal utánuk Mr. Blake viharzott be a terembe:
-Sziasztok srácok! Kezdjük Zoeyval és Adammel aztán folytatjuk a többiekkel és az óra végén pedig jön a pénteki meglepetés. Vettem egy nagy levegőt és felálltam, Adammel egyszerre. Mimi adott neki egy olyan nyelves csókot, hogy majdnem belepirultam. Adam azt mondta, hogy nem is járnak.
A dalunknak a We the kings és Demi Lovato duettjét választottam, mert a fiú részét nem találtam túlságosan nehéznek. A dalt ő kezdte én csak az első refrén után kapcsolódtam be.
Hát nem voltunk összhangban, ez biztos volt. Érződött és hallatszódott a duetten, hogy a való életben nagyon nem bírjuk egymást elviselni. Amikor leültünk a helyünkre Mr. Blake nem mondott véleményt, csak ment tovább az óra.
-Mi a pénteki meglepetés?- súgtam oda Keirának.
-Mindig más- felelte.
Az óra utolsó 10 percében derült fény a meglepetésre:
-Szóval a mostani meglepetés az, hogy a félévi bálra nem hív az iskola idén zenekart, a diákok fogják a műsort szolgáltatni. Tehát jövő hétvégéig kérem mindenkitől a dalát és az irodámban lehet meglátogatni a bemutatással. Még ugyan van 5 perc, de mehettek következő órára. Zoey, Adam marad!- fejezte be a mondandóját és ült le az íróasztala mögé.
-Mi a baj tanár úr?- kérdezte Adam halálos nyugalommal.
-A gond az, Adam, hogy a dalotok nem volt jó.
-Mondtam hogy ne egy ilyen hülye dalt válassz- mordult rám Adam.
-Nem a dalválasztással nem volt gond- szólt közbe Mr. Blake.- Sőt még a hangok is egészen a helyükön voltak. De egyszer sem néztetek egymásra a dal alatt, tartottátok a távolságot, nem hittem el, hogy ti ezt tényleg akarjátok. Jövő hétre jobb legyen- adta ki az utasítást és az ajtó felé mutatott.
-Délután találkozunk a színházteremben- mondta Adam és elment. Ezután voltak még óráim, de egyiken sem történt semmi említésre méltó. Táncon a középmezőnyben teljesítettem, ami nekem tökéletes volt. Utolsó óra után rábíztam Alice-re az öcsém ajándékához a dobozválasztást én meg megkerestem a színháztermet és felkészültem lelkiekben a díszletkészítésre.
Ha valaki talán idetévedne, akkor közzétennék pár blogot.
Először is:
http://lifewithzaynmalik.blogspot.com Ezt a blogot egy nagyon kedves barátnőm írja :) http://kissofdeath1d.blogspot.com Őt pedig ketten szerkesztik :) Ha eleged van a szerelmes, csöpögős sztorikból, akkor tudom ajánlani :)
Aztán pedig:
http://
www.skyesandjonas.blogspot.hu
www.wewatchedamotionpictureinthesky.blogspot.hu
Ezeket pedig drága Katie barátnőm írja :) Tehetséges a lány, szóval hajrá! Ne habozz kattints! :)
Reggel a telefonom rezgése keltett fel. Lusta voltam kinyitni a szemem, de egyszer csak azt kezdtem el érezni, hogy nagyon kemény a párnám és hogy fázok. Nagyon nehezen emeltem fel a szemhéjaimat és meglepetten vettem észre, hogy az asztalomnál aludtam el éjjel.
Hát az, hogy sajgott a hátam, nem kifejezés. Becsuktam a dalszöveges füzetemet és a tükröm elé léptem. A füzetem spirálja nyomott hagyott az arcomon és bármilyen nyomorúságosnak is éreztem akkor az életemet, ezen mosolyognom kellett.
Az élet apró örömei sokat dobhatnak az ember napjain, ha veszi a fáradságot, hogy felfigyeljen rájuk. Így egy fokkal vidámabban vágtam bele abba a pénteki napba.
A fürdőszoba felé menet hallottam, hogy két tesóm is felébredt már és a szobájukban matatnak. Irigyeltem Mike-ot, neki ma nem volt iskola, itthon lehetett egész nap. Már majdnem meglepődtem, hogy fenn van, amikor eszembe jutott, hogy ő tipikus koránkelő, a mázlista.
A szobámba visszatérve bedobáltam a táskámba a könyveimet, sminkeltem és felöltöztem. Az egyik kedvenc nadrágomat vettem fel, ami szivárvány mintás volt egy fehér felsővel, fekete kalappal és egy fekete cipővel.
Magamhoz méltó hangzavarral trappoltam le a lépcsőn és meg sem álltam a konyháig, ahol a bátyám és anya kávéztak. A tegnapi veszekedésünk után próbáltam anya számára láthatatlan maradni, de tudtam, hogy úgysem úszom meg fejmosás nélkül.
-Jó reggelt, Zoey!- köszönt anya, a "vigyázz mindjárt haldokolni fogsz" hangjával.
-Sziasztok!- köszöntem ártatlanul, miközben a müzli dinóimat nyakon öntöttem tejjel.
-Beszéltem az osztályfőnököddel és biztosított róla, hogy nem a te hibád volt a verekedés, de azt mondta, hogy meg kellene tanulnod kezelned a dühödet- jelentette ki anya, mintha jó szülő lett volna.
-Értem- sóhajtottam és hallottam, ahogy Mike is lejön a lépcsőn.
-Ezért jövő szerdán először fogsz elmenni egy pszichológushoz...- kezdett bele anya.
-Tessék?!- háborodtam fel, már egy kicsit élesebben, mint kellett volna.- Nem küldhetsz pszichomókushoz!
-Kicsim, verekedtél az új iskoládban. Ami jobb, mint a régi és ráadásul még csak pár napja jársz oda- mondta anyám engesztelő hangon, de ismét felidegesítettem magam és kezdtem érezni hogy van valami ebben a dühkezelés dologban. A mérgelődésből viszont az öcsém röhögése zökkentett ki. Felemeltem az egyik szemöldökömet és rá néztem:
-Bocsi, csak olyan hihetetlen, hogy te már megint verekedtél- röhögött tovább.
-Nagyon vicces vagy öcskös, akkor azt hiszem elhúztam a suliba- mondtam dühösen és kiviharzottam a konyhából. Éppen a cipővevéssel küszködtem, amikor anya utánam kiabált:
-MA CSALÁDI VACSI VAN! 8-RA LEGYÉL ITTHON!- visszakiáltottam egy "oké"- féle választ és kiléptem az ajtón. Még rengeteg időm volt, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek addig a buszmegállóig, ahol Alice szokott felszállni. Pár perc várakozás után a legjobb barátnőm ki is lépett a házukból és egy hatalmas mosoly kíséretében ölelt meg.
-Olyan régen beszélgettünk egy nagyot- mondta és lebiggyesztette az ajkait.
-Hát ha a holnapi pizsiparti összejön, akkor meg is van oldva a probléma- válaszoltam.
-Baj lenne, ha Keira is jönne?- kérdezte a tőle megszokott félénk stílusban.
-Ugyan ne hülyéskedj már!- legyintettem, amikor begördült a busz. Az iskoláig lényegtelen témákról beszélgettünk, megdicsértem például az aznapi szettjét, a zöld ingét és a cuki muffinos pólóját.
Amikor beértünk a suliba, olyan volt, mintha egy rossz rémálomba kerültünk volna. Mindenhonnan Mimi arca mosolygott vissza ránk. Az ajtókról, a falakról, az ablakokról.
-Alice, ugye ez csak egy rossz álom?- kérdeztem a barátnőmet.
-Ez a valóság, a rút valóság- mormogta. Mindketten búskomorságba süllyedve álltunk.
-BÚ!- ugrott be elénk Keira.
-Mégis mi a fenét csinálsz?- kérdeztem pár másodperc múlva, amikor már kaptam levegőt a meglepetéstől. Közben végignéztem rajta. A tengerzöld pólója istenien mutatott a fekete hajához és kiemelte a szemét.
-Azt hittem infarktust kapok!- méltatlankodott Alice.
-Nyugi, az már akkor meg lett volna, amikor megláttad ezt- mutatott körbe a folyosón Keira.
-Mégis mi történt a sulival?- kérdeztem, és haladás közben nyelvet öltöttem Mimi képmására.
-Minden évben ez van- fintorgott Keira.- 2 hét múlva lesz a félévi bál és Mimi jelentkezett a királynői címre. Már tavaly is ő lett a királynő. Sőt tavaly előtt is.
-De két éve még csak általános iskolába járt- mondta Alice.
-A nyolcadikosok is nevezhetnek, ha van kísérőjük- magyarázta Keira. - Tudjátok ezen kívül nagyon jó szokott lenni. Mindenki nagyestélyiben, a fiúk öltönyben. Ja és álarcosbál szokott lenni. Senki sem tudja, hogy épp kivel táncol vagy kivel smárol. Például az utóbbi én sem tudom- kacsintott a barátnőnk.
-Nem vagyok kíváncsi a részletekre- szóltam közbe gyorsan. És már következett is volna Keira hosszadalmas leírása, amikor becsöngettek. Bevonszoltuk magunkat matekra. Lehuppantam Adam mellé.
-'reggelt!- köszöntem.
-Szia!- vetette oda félvállról és hátraadta a füzetet amiből a matekházit másolta.
-Megtanultad a dalt?- kérdeztem idegesen. De bejött a tanár és csak fél szemmel láttam, mintha bólintott volna.
Bármennyire is jó volt az iskola, a matek itt is ugyanolyan borzalmas volt, mint a többi iskolában. Már vagy 15 perce ment az óra, amikor Mimi libbent be a terembe.
-Elnézést tanár úr, de az igazgató Zoeyval szeretne beszélni- mondta nyájasan és rám nézett. Ekkor a mosolya vicsorgássá változott.
-Persze, menjenek csak- mondta a tanár szórakozottan, majd visszafordult az imádott egyenletei felé.
Vajon mit mondott Mimi az igazgatónak? Nagy bajban vagyok? De a folyosó végén pont az ellentétes irányba fordultunk.
-Hova megyünk?- kérdeztem ijedten.
-Nyugi csak egy kicsit dumcsizunk- mondta Mimi. Nos ha nem lett volna túl élénk a fantáziám, akkor nem ijedtem volna meg annyira. De sajnos el tudtam képzelni, ahogy Mimi elvisz egy sikátorba és a körömreszelőjével megkínoz. Végül a suliudvaron álltunk meg.
-Szóval két dologról szeretnék veled beszélni- kezdte.- Először is, Zoey tehetséges vagy- mondta ezt úgy, mintha baj lett volna.- Tehetségesebb a legtöbb jöttmentnél ebben a suliban. Jó a hangod, van stílusod, hangszeren is tudsz játszani. De, és ez a lényeg, ennek az iskolának én vagyok a királynője és nem hagyom, hogy elvedd tőlem. Szóval húzd meg magad és minden rendben lesz- mosolygott és lépett hozzám közelebb. Épp bele akartam szólni a mondandójába, de folytatta.- Másodszor, nem tudom mik folynak azokon a bizonyos különórákon Adammel, de ő az én pasim, és ha csak egy aprócska kis szikrát is látok köztetek, nem csak a te életedet teszem nyomorúságossá, hanem a kis barátnődét is- mondta résnyire szűkült szemekkel.
-Na ide figyelj szivi, mert csak egyszer mondom el. Adam egyáltalán nem érdekel. Szerintem nagyképű, bunkó és pont megérdemel téged, bármilyen alacsony szintet is ütsz meg. Aztán meg tudom, hogy van tehetségem, de azért jöttem ebbe az iskolába, hogy ezt kibontakoztassam, viszont én nem színésznek készülök, hanem énekesnek, tehát nem hiszem, hogy az énekórán túl bármikor is össze fogunk akadni- feleltem, sarkon fordultam és visszamentem matekórára. Amikor becsuktam magam után az udvar ajtaját még látta, ahogy Mimi szájtátva bámulja a hűlt helyemet. Ha addig nem is akartam vele versenybe szállni, akkor kihívta maga ellen a sorsot.
A második óra ének volt. Izgultam, de nem magam miatt, hanem amiatt a tökfilkó Adam miatt, aki egész szünetben nem tűnt fel. Becsöngetéskor a bementem a terembe és leültem a szokásos helyemre Keira mellé. Néhány pillanat múlva Damian is csatlakozott. Adam az egyik haverjával lépett be a terembe. A srác alacsonyabb volt, mint ő. Sötét haja volt és kék szemei, valamint csak és kizárólag feketét ruha volt rajta.
Nem sokkal utánuk Mr. Blake viharzott be a terembe:
-Sziasztok srácok! Kezdjük Zoeyval és Adammel aztán folytatjuk a többiekkel és az óra végén pedig jön a pénteki meglepetés. Vettem egy nagy levegőt és felálltam, Adammel egyszerre. Mimi adott neki egy olyan nyelves csókot, hogy majdnem belepirultam. Adam azt mondta, hogy nem is járnak.
A dalunknak a We the kings és Demi Lovato duettjét választottam, mert a fiú részét nem találtam túlságosan nehéznek. A dalt ő kezdte én csak az első refrén után kapcsolódtam be.
Hát nem voltunk összhangban, ez biztos volt. Érződött és hallatszódott a duetten, hogy a való életben nagyon nem bírjuk egymást elviselni. Amikor leültünk a helyünkre Mr. Blake nem mondott véleményt, csak ment tovább az óra.
-Mi a pénteki meglepetés?- súgtam oda Keirának.
-Mindig más- felelte.
Az óra utolsó 10 percében derült fény a meglepetésre:
-Szóval a mostani meglepetés az, hogy a félévi bálra nem hív az iskola idén zenekart, a diákok fogják a műsort szolgáltatni. Tehát jövő hétvégéig kérem mindenkitől a dalát és az irodámban lehet meglátogatni a bemutatással. Még ugyan van 5 perc, de mehettek következő órára. Zoey, Adam marad!- fejezte be a mondandóját és ült le az íróasztala mögé.
-Mi a baj tanár úr?- kérdezte Adam halálos nyugalommal.
-A gond az, Adam, hogy a dalotok nem volt jó.
-Mondtam hogy ne egy ilyen hülye dalt válassz- mordult rám Adam.
-Nem a dalválasztással nem volt gond- szólt közbe Mr. Blake.- Sőt még a hangok is egészen a helyükön voltak. De egyszer sem néztetek egymásra a dal alatt, tartottátok a távolságot, nem hittem el, hogy ti ezt tényleg akarjátok. Jövő hétre jobb legyen- adta ki az utasítást és az ajtó felé mutatott.
-Délután találkozunk a színházteremben- mondta Adam és elment. Ezután voltak még óráim, de egyiken sem történt semmi említésre méltó. Táncon a középmezőnyben teljesítettem, ami nekem tökéletes volt. Utolsó óra után rábíztam Alice-re az öcsém ajándékához a dobozválasztást én meg megkerestem a színháztermet és felkészültem lelkiekben a díszletkészítésre.
2013. március 24., vasárnap
6. rész - "Csak a te hibád..."
A suli előtt álltam és a telefonomat babráltam. Szegényke már eléggé le volt strapálva, meg hát nem is volt egy fiatal darab. Hangosan már nem csörgött és a négyes gomb nem mindig működött rajta. Adam három óra után pár perccel gördült be a suli elé, a csili-vili autójával.
Megkocogtattam az üveget, mire lehúzta az ablakot:
-Mi van? Nem szállsz be?- kérdezte flegmán.
-Még büntetésre kell mennünk- emlékeztettem.
-Ja igen az. Anya beszélt Mr.Blakekel. Csak a színdarab után kell letöltenünk, a díszletet pedig csak pénteken kezdik- mondta. Nem volt más választásom. Átvonszoltam magam a kocsi túloldalára és behuppantam Adam mellé.
-Akkor induljunk- sóhajtottam.
-Miért szedted ki azt a szemétből?- kérdezte, miközben a telefonomat nézte.
-Most megbántottad Cassandra érzéseit- kezdtem. Cassandra a telefonom volt. Igen, tudom gyerekes dolog elnevezni a tárgyainkat.
-Te elnevezted azt az őskövületet?- nevetett rajtam.-Színes egyáltalán a képernyője?
-Igen és képzeld még fényképező is van rajta- mondtam sértődötten. -Izgulsz már a színdarab miatt?- kérdeztem pár perc feszült csend után.
-Nem, nem igazán. Úgyis király leszek, Mimi is az lesz, a többiek meg nem érdekelnek- mondta.
-Neked aztán van önbizalmad- mormogtam.
-Egyedül ez a díszlettervezés az, ami aggaszt. Keveredni délután azokkal a lúzerekkel...
-Miért lennének lúzerek?- kérdeztem.
-Mert nem előadóművészek. Hányszor kell még ezt elmondanom neked?-kérdezte lekezelően.
-Bocs, a logikátlan dolgokat nem tudom megjegyezni... Amúgy beszéltél már akár egyikükkel is? Ugyanolyanok, mint mi.
-Na azért ez túlzás. Van köztünk különbség. Mi, egyeseket kivéve, menők vagyunk- mondta úgy, hogy az "egyesek" szó alatt nagyon engem nézett.
-Ahh bocsi, hogy én nem vagyok bunkó- kezdtem bele, de közben begördültünk Adamék kocsifelhajtójára. Bementünk a házba, amin a teljes csend uralkodott. Első állomásunk a konyha volt. Adam a kezembe dobott egy csokit, ő meg egy sörrel a kezében indult el a próbaterem felé.
Lehuppant az egyik fotelbe, én inkább rögtön a zongora mögé ültem. A gyönyörű versenyzongorájukat még csak másodszorra láttam, de teljesen beleszerettem. Nem csak, hogy remekül festett, de istenien is szólt. Szépen lassan kivettem a kottákat a táskámból és szétterítettem őket a zongora tetején.
-Először a közös dalunkat vegyük át párszor, utána meg jöhet a színdarab első 2 száma- adtam ki az utasítást.- Megtanultál mindent?
-Hát a mindent azért túlzás- jött közelebb, miközben a fejét vakargatta.- Ne már?! Csak 2 napom volt rá!- mentegetőzött, amikor csúnyán néztem rá.
-Ne csináld már! Holnap be kell mutatnunk egy dalt. Mond, hogy azt megtanultad!
-Az elejét tudom- mondta úgy, mintha ez teljesítmény lenne.
-Gratula. Nagyon ügyes vagy tényleg- mondtam ironikusan. Felálltam és odamentem hozzá.- Ha holnapra nem tudod, akkor személyesen heréllek ki! -masszíroztam kicsit az orrnyergemet és visszaültem billentyűkhöz.
-Kezded már?!- méltatlankodott Adam.
-Először be kell énekelnünk- mondtam és belekezdtem. Hát nem csinálta velem, de nem is tudom mit vártam. A saját dalunkat jó párszor átvettük, az eleje tényleg ment neki és megígérte, hogy holnapra menni fog neki az egész. Mondjuk ő ég be, ha nem tudja a szöveget, nem én.
-Akkor most jön az igazán fontos dolog, a színdarabom- mondta kidüllesztett mellel.
-Á igen. Fő a szerénység- mondtam. Adam úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. 2 dalt sikerült átvennünk, ami teljesítmény ahhoz képest, hogy minden második percben engem kritizált. Pedig én nem is énekeltem!
Végül fél nyolckor hagyhattam el a házat. Furcsa volt, hogy még akkor sem volt senki otthon. Adamenek voltak tesói, nem igaz, hogy ők sem értek még haza addig. Mindegy, nem is volt az én dolgom.
Hazafelé semmi érdekes nem történt, azon kívül, hogy elég furcsán néztek rám, amikor a központban táncra perdültem, annyira belefeledkeztem a zenébe. Egy elpirulás után felugrottam a buszra, ahol a buszsofőr megtapsolt. Remek, így kezdem a pályafutásom.
Amikor hazaértem, az volt először a furcsa, hogy sült csirke illata érződött. Nem hittem, hogy a bátyám állt neki főzőcskézni és reméltem is. Anya már régen nem állt a tűzhely elé, én meg nem voltam otthon, hogy belekezdjek.
Hát anya akciójára tippeltem, de csak különleges alkalom lehetett az oka mindennek.
Gondolataimba merülve indultam be a házba, amikor elestem valamiben. Szitkozódva néztem vissza és akkor láttam meg. Bőröndök álltak a bejárati ajtó előtt. Az első gondolatom az volt, hogy anya kiköltöztet a reggeli vitánk után. De nem az én bőröndjeim voltak, amiket Alice kipingált. Ezek az öcsém bőröndjei voltak.
-Na ne...- szólaltam meg hangosan. Az öcsém már csütörtökön itthon volt a péntek helyett. És holnap lesz a születésnapja és én nem vettem dobozt az órának. De ezen gyorsan túljutottam, felugrottam és a konyhába rohantam. Ott volt az öcsém, teljes életnagyságban.
Már nagyon régen nem láttam. Általában csak 3 hónaponta jött haza, Washingtonban tanult valami elit iskolában. A tanulmányi eredménye miatt. Nos, gondolom nem árulok el nagy titkot, amikor azt mondom, hogy se én se a bátyám nem voltunk a suliban valami nagy lángeszek.
Épp zenét hallgatott és írt valamit, mert nem vette észre se azt, hogy elestem, sem azt, hogy hangosan gondolkodtam. A profilja nagyon hasonlított apuéhoz. Persze Mike még csak most fogja tölteni a 14-et. De valamiért külsőre nagyon apura emlékeztetett. A sötétbarna örökké kócos haja, a barna szemei, meg hogy nyáron kiszeplősödött. Már 2 hónapja nem láttam, amikor elutazott az iskolájába. Október vége volt, de az öcsém 2 hónap alatt sokkal többet nőtt, mint én az utóbbi 2 évben.
De belsőre teljesen más volt. Mike túlságosan is racionális és logikus volt. Nem az érzelmei vezették, hanem az esze. És ez durva egy olyan fiútól, aki még csak most lesz 14.
Én sosem tudtam eligazodni rajta.
Még mindig nem vette észre, hogy ott vagyok így a háta mögé léptem és hátulról megöleltem. Hirtelen megijedt, kiszedte a füleseket és ellökött magától. Azt hiszem nem bírja ha hátulról lepik meg.
-Zoey! Te meg mi a fenét csinálsz?- kérdezte mérgesen.
-Ömm, megölelem a öcsémet- nevettem. Valamiért semmi sem tudta elvenni a jó kedvemet.
-Remek- sóhajtott és becsukta a füzetét, majd a lépcső felé indult.
-Nem tudod hol van anya meg Jackson?- kérdeztem.
-Elmentek valami kajáért, mert Jackson odaégette, amit neked kellett volna megsütni- válaszolta kelletlenül.
-Miért nekem?
-Honnan tudjam. Anya mondta, hogy megkért rá reggel- felelt, miközben visszafordult felém.
-Ez nem is igaz!- mondtam mérgesen.- Egész délután egy fiúnak tartottam zeneórát.
-Szóval eddig tartott a nagy megjavulásod- jegyezte meg.
-Mi?! Jajj, ne már! Akkor sem jönnék össze azzal a fafejű bunkóval, ha fizetnének érte. Csak az osztályfőnök bízta rám.
-Nem érdekelnek a kifogásaid- mondta. Kezdtem egy kicsit dühös lenni, de visszafogtam magam és témát váltottam.
-Milyen a suli?- kérdeztem, miközben ledobtam a táskámat.
-Tudod nem hiszem, hogy ez téged igazán érdekel.
-Mi? Miért?
-Hát nem arról vagy híres, hogy bejársz az iskolába- mondta lenézően. Utáltam, amikor ilyen lekezelően beszélt velem.
-Az régen volt. Ma már bejárok az órákra és nem szándékozok pótvizsgázni sem- feleltem sértődötten.
-Persze...
-Figyelj Mike. Tudom, hogy mérges vagy rám, már több, mint 2 éve. És megértem, hogy miért. De nem tudnál legalább normálisan viselkedni velem? Amikor én kedves vagyok, akkor nem kérem, hogy te is az legyél, csak ne bunkózz, kérlek.
-Azt lesheted! Aznap megfogadtam, hogy pokollá teszem az életed, amíg csak tudom. Bocsi nővérkém,- mondta gúnyosan- de nem fog menni.
-Ne már Mike! Nem akarok folyton veszekedni veled! Legalább azt a pár napot bírjuk ki egymás mellett, amíg itthon vagy- próbáltam menteni a helyzetet.
-Gyűlölök itthon lenni. Gyűlölöm, mert olyan bénák vagytok mind a hárman!
-Hogy mondhatsz ilyet? Nem is vagyunk bénák! Nem vagyunk egy szokványos család, de nem vagyunk bénák!
-Ugyan már, kivel akarod ezt elhitetni! Anya alkoholista, te és Jackson meg veszett ügyek vagytok. Azt hiszed befuthatsz a zenével. Ébredj már fel Zoey! Még ha van is hozzá tehetséged, nem fogsz tudni befutni! Csak használod el a pénzt, ami még megmaradt!
-Kérlek ne mond ezt- fogtam magam halkabbra.
-Miattad halt meg apa! Csak a te hibád és senki másé! Ha nem lettél volna akkora ribanc, akkor még mindig élne!- ordibálta, majd felment a szobájába. Én csak álltam a konyhában, ökölbe szorított kezekkel. Nem lehet igaz, ez csak egy rossz álom volt. Mindjárt felkelek és minden rendbe jön.
De ez a kívánságom nem történt meg. Nagy nehezen felvonszoltam magam a szobámba. Bekapcsoltam a laptopomat és felnéztem a netre. Nagyjából 5 perce lehettem fenn, amikor felvillant a kis üzenetjelző:
'Szia!
Na milyen volt Adammel a gyakorlás?'- Alice volt az. Mennyire hiányoztak a beszélgetéseink. Hétvégén lehet megkérem, hogy aludjon nálunk, úgyis hiányoltam már a pizsibulikat.
'Szia! Ha hiszed ha nem, a napom jobb pillanatai közé tartozott. Hazaért az öcsém és összevesztünk...'- válaszoltam.
'Uhh te szegény! A szokásos?'- kérdezte.
'Igen a szokásos... csak szorozd meg a kamaszodással...
Nincs kedved a hétvégén egy pizsipartihoz?'- kérdeztem én is. Szükségem volt egy jó nagy adagra Alice gyógyító erejéből.
'Már hogy ne lenne? Mit szólnál hozzá, ha Keirát is elhívnánk?'
'Oké, akkor holnap megbeszéljük, én meg elteszem magam holnapra. sziaa'-köszöntem el és léptem ki. Tudom csúnya szokás, de sosem várom ki, míg a másik is elköszön, mert akkor még csomó téma jönne fel. Még csak kilenc óra körül járt és mivel a hasam elkezdett korogni leszaladtam a konyhába kajáért. Anya és Jackson pont akkor értek haza.
-Szia húgi- intett a bátyám. Én is visszaintettem. Jackson lerakta a kaját a konyhaasztalra. Kis műanyag ételesek voltak és én le is csaptam egy nekem szimpatikusra.
-Hé kislányom! Várd meg, amíg asztalhoz ülünk!- mordult rám anya. Nagyot sóhajtottam és az ínycsiklandozó csirkemellre néztem.
-Anya szerintem ebből ma már nem lesz családi kaja, szóval majd holnapra főzök valamit itthon Zoeyval- mondta a bátyám.
Anyát hamar meg tudta győzni, így felvittem a szobámba a kaját, megettem, megfürödtem és leültem az ágyam szélére.
Felvettem az egyik gitáromat és pengetni kezdtem. Nem egy konkrét dallamot játszottam, csak úgy elvoltam. Imádtam ezt csinálni. Egyszer csak durva kopogás hallatszódott az ajtómon.
-Zoey hagyd már abba a nyenyerét, tanulni próbálok!- kiáltotta át az ajtón Mike.
Tanulni? Este 10-kor? Ezzel a gyerekkel valami hatalmas probléma van. Erről jutott eszembe, hogy nekem is lett volna házim. 5 perc alatt eldöntöttem, hogy a matek nem érdekel, táncra lusta vagyok gyakorolni, az irodalom meg amúgy is menni fog. Általában így ment ez nálam.
Végül a dalszöveg írás mellett döntöttem, amúgy is rossz napjaim voltak és ilyenkor ment a legjobban. Elég sokáig dolgoztam a dalon, mert sorra hallottam, ahogy anya, Mike majd végül Jackson is nyugovóra tér.
De hiába feküdtem be az ágyba, nem tudtam aludni, folyton apával kapcsolatos gondolataim voltak vagy azzal az estével kapcsolatban, amikor meghalt. Januárban lesz 3 éve, hogy meghalt. Csak tovább és tovább kerestem a rímeket és próbáltam kiírni magamból a fájdalmat.
Megkocogtattam az üveget, mire lehúzta az ablakot:
-Mi van? Nem szállsz be?- kérdezte flegmán.
-Még büntetésre kell mennünk- emlékeztettem.
-Ja igen az. Anya beszélt Mr.Blakekel. Csak a színdarab után kell letöltenünk, a díszletet pedig csak pénteken kezdik- mondta. Nem volt más választásom. Átvonszoltam magam a kocsi túloldalára és behuppantam Adam mellé.
-Akkor induljunk- sóhajtottam.
-Miért szedted ki azt a szemétből?- kérdezte, miközben a telefonomat nézte.
-Most megbántottad Cassandra érzéseit- kezdtem. Cassandra a telefonom volt. Igen, tudom gyerekes dolog elnevezni a tárgyainkat.
-Te elnevezted azt az őskövületet?- nevetett rajtam.-Színes egyáltalán a képernyője?
-Igen és képzeld még fényképező is van rajta- mondtam sértődötten. -Izgulsz már a színdarab miatt?- kérdeztem pár perc feszült csend után.
-Nem, nem igazán. Úgyis király leszek, Mimi is az lesz, a többiek meg nem érdekelnek- mondta.
-Neked aztán van önbizalmad- mormogtam.
-Egyedül ez a díszlettervezés az, ami aggaszt. Keveredni délután azokkal a lúzerekkel...
-Miért lennének lúzerek?- kérdeztem.
-Mert nem előadóművészek. Hányszor kell még ezt elmondanom neked?-kérdezte lekezelően.
-Bocs, a logikátlan dolgokat nem tudom megjegyezni... Amúgy beszéltél már akár egyikükkel is? Ugyanolyanok, mint mi.
-Na azért ez túlzás. Van köztünk különbség. Mi, egyeseket kivéve, menők vagyunk- mondta úgy, hogy az "egyesek" szó alatt nagyon engem nézett.
-Ahh bocsi, hogy én nem vagyok bunkó- kezdtem bele, de közben begördültünk Adamék kocsifelhajtójára. Bementünk a házba, amin a teljes csend uralkodott. Első állomásunk a konyha volt. Adam a kezembe dobott egy csokit, ő meg egy sörrel a kezében indult el a próbaterem felé.
Lehuppant az egyik fotelbe, én inkább rögtön a zongora mögé ültem. A gyönyörű versenyzongorájukat még csak másodszorra láttam, de teljesen beleszerettem. Nem csak, hogy remekül festett, de istenien is szólt. Szépen lassan kivettem a kottákat a táskámból és szétterítettem őket a zongora tetején.
-Először a közös dalunkat vegyük át párszor, utána meg jöhet a színdarab első 2 száma- adtam ki az utasítást.- Megtanultál mindent?
-Hát a mindent azért túlzás- jött közelebb, miközben a fejét vakargatta.- Ne már?! Csak 2 napom volt rá!- mentegetőzött, amikor csúnyán néztem rá.
-Ne csináld már! Holnap be kell mutatnunk egy dalt. Mond, hogy azt megtanultad!
-Az elejét tudom- mondta úgy, mintha ez teljesítmény lenne.
-Gratula. Nagyon ügyes vagy tényleg- mondtam ironikusan. Felálltam és odamentem hozzá.- Ha holnapra nem tudod, akkor személyesen heréllek ki! -masszíroztam kicsit az orrnyergemet és visszaültem billentyűkhöz.
-Kezded már?!- méltatlankodott Adam.
-Először be kell énekelnünk- mondtam és belekezdtem. Hát nem csinálta velem, de nem is tudom mit vártam. A saját dalunkat jó párszor átvettük, az eleje tényleg ment neki és megígérte, hogy holnapra menni fog neki az egész. Mondjuk ő ég be, ha nem tudja a szöveget, nem én.
-Akkor most jön az igazán fontos dolog, a színdarabom- mondta kidüllesztett mellel.
-Á igen. Fő a szerénység- mondtam. Adam úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. 2 dalt sikerült átvennünk, ami teljesítmény ahhoz képest, hogy minden második percben engem kritizált. Pedig én nem is énekeltem!
Végül fél nyolckor hagyhattam el a házat. Furcsa volt, hogy még akkor sem volt senki otthon. Adamenek voltak tesói, nem igaz, hogy ők sem értek még haza addig. Mindegy, nem is volt az én dolgom.
Hazafelé semmi érdekes nem történt, azon kívül, hogy elég furcsán néztek rám, amikor a központban táncra perdültem, annyira belefeledkeztem a zenébe. Egy elpirulás után felugrottam a buszra, ahol a buszsofőr megtapsolt. Remek, így kezdem a pályafutásom.
Amikor hazaértem, az volt először a furcsa, hogy sült csirke illata érződött. Nem hittem, hogy a bátyám állt neki főzőcskézni és reméltem is. Anya már régen nem állt a tűzhely elé, én meg nem voltam otthon, hogy belekezdjek.
Hát anya akciójára tippeltem, de csak különleges alkalom lehetett az oka mindennek.
Gondolataimba merülve indultam be a házba, amikor elestem valamiben. Szitkozódva néztem vissza és akkor láttam meg. Bőröndök álltak a bejárati ajtó előtt. Az első gondolatom az volt, hogy anya kiköltöztet a reggeli vitánk után. De nem az én bőröndjeim voltak, amiket Alice kipingált. Ezek az öcsém bőröndjei voltak.
-Na ne...- szólaltam meg hangosan. Az öcsém már csütörtökön itthon volt a péntek helyett. És holnap lesz a születésnapja és én nem vettem dobozt az órának. De ezen gyorsan túljutottam, felugrottam és a konyhába rohantam. Ott volt az öcsém, teljes életnagyságban.
Már nagyon régen nem láttam. Általában csak 3 hónaponta jött haza, Washingtonban tanult valami elit iskolában. A tanulmányi eredménye miatt. Nos, gondolom nem árulok el nagy titkot, amikor azt mondom, hogy se én se a bátyám nem voltunk a suliban valami nagy lángeszek.
Épp zenét hallgatott és írt valamit, mert nem vette észre se azt, hogy elestem, sem azt, hogy hangosan gondolkodtam. A profilja nagyon hasonlított apuéhoz. Persze Mike még csak most fogja tölteni a 14-et. De valamiért külsőre nagyon apura emlékeztetett. A sötétbarna örökké kócos haja, a barna szemei, meg hogy nyáron kiszeplősödött. Már 2 hónapja nem láttam, amikor elutazott az iskolájába. Október vége volt, de az öcsém 2 hónap alatt sokkal többet nőtt, mint én az utóbbi 2 évben.
De belsőre teljesen más volt. Mike túlságosan is racionális és logikus volt. Nem az érzelmei vezették, hanem az esze. És ez durva egy olyan fiútól, aki még csak most lesz 14.
Én sosem tudtam eligazodni rajta.
Még mindig nem vette észre, hogy ott vagyok így a háta mögé léptem és hátulról megöleltem. Hirtelen megijedt, kiszedte a füleseket és ellökött magától. Azt hiszem nem bírja ha hátulról lepik meg.
-Zoey! Te meg mi a fenét csinálsz?- kérdezte mérgesen.
-Ömm, megölelem a öcsémet- nevettem. Valamiért semmi sem tudta elvenni a jó kedvemet.
-Remek- sóhajtott és becsukta a füzetét, majd a lépcső felé indult.
-Nem tudod hol van anya meg Jackson?- kérdeztem.
-Elmentek valami kajáért, mert Jackson odaégette, amit neked kellett volna megsütni- válaszolta kelletlenül.
-Miért nekem?
-Honnan tudjam. Anya mondta, hogy megkért rá reggel- felelt, miközben visszafordult felém.
-Ez nem is igaz!- mondtam mérgesen.- Egész délután egy fiúnak tartottam zeneórát.
-Szóval eddig tartott a nagy megjavulásod- jegyezte meg.
-Mi?! Jajj, ne már! Akkor sem jönnék össze azzal a fafejű bunkóval, ha fizetnének érte. Csak az osztályfőnök bízta rám.
-Nem érdekelnek a kifogásaid- mondta. Kezdtem egy kicsit dühös lenni, de visszafogtam magam és témát váltottam.
-Milyen a suli?- kérdeztem, miközben ledobtam a táskámat.
-Tudod nem hiszem, hogy ez téged igazán érdekel.
-Mi? Miért?
-Hát nem arról vagy híres, hogy bejársz az iskolába- mondta lenézően. Utáltam, amikor ilyen lekezelően beszélt velem.
-Az régen volt. Ma már bejárok az órákra és nem szándékozok pótvizsgázni sem- feleltem sértődötten.
-Persze...
-Figyelj Mike. Tudom, hogy mérges vagy rám, már több, mint 2 éve. És megértem, hogy miért. De nem tudnál legalább normálisan viselkedni velem? Amikor én kedves vagyok, akkor nem kérem, hogy te is az legyél, csak ne bunkózz, kérlek.
-Azt lesheted! Aznap megfogadtam, hogy pokollá teszem az életed, amíg csak tudom. Bocsi nővérkém,- mondta gúnyosan- de nem fog menni.
-Ne már Mike! Nem akarok folyton veszekedni veled! Legalább azt a pár napot bírjuk ki egymás mellett, amíg itthon vagy- próbáltam menteni a helyzetet.
-Gyűlölök itthon lenni. Gyűlölöm, mert olyan bénák vagytok mind a hárman!
-Hogy mondhatsz ilyet? Nem is vagyunk bénák! Nem vagyunk egy szokványos család, de nem vagyunk bénák!
-Ugyan már, kivel akarod ezt elhitetni! Anya alkoholista, te és Jackson meg veszett ügyek vagytok. Azt hiszed befuthatsz a zenével. Ébredj már fel Zoey! Még ha van is hozzá tehetséged, nem fogsz tudni befutni! Csak használod el a pénzt, ami még megmaradt!
-Kérlek ne mond ezt- fogtam magam halkabbra.
-Miattad halt meg apa! Csak a te hibád és senki másé! Ha nem lettél volna akkora ribanc, akkor még mindig élne!- ordibálta, majd felment a szobájába. Én csak álltam a konyhában, ökölbe szorított kezekkel. Nem lehet igaz, ez csak egy rossz álom volt. Mindjárt felkelek és minden rendbe jön.
De ez a kívánságom nem történt meg. Nagy nehezen felvonszoltam magam a szobámba. Bekapcsoltam a laptopomat és felnéztem a netre. Nagyjából 5 perce lehettem fenn, amikor felvillant a kis üzenetjelző:
'Szia!
Na milyen volt Adammel a gyakorlás?'- Alice volt az. Mennyire hiányoztak a beszélgetéseink. Hétvégén lehet megkérem, hogy aludjon nálunk, úgyis hiányoltam már a pizsibulikat.
'Szia! Ha hiszed ha nem, a napom jobb pillanatai közé tartozott. Hazaért az öcsém és összevesztünk...'- válaszoltam.
'Uhh te szegény! A szokásos?'- kérdezte.
'Igen a szokásos... csak szorozd meg a kamaszodással...
Nincs kedved a hétvégén egy pizsipartihoz?'- kérdeztem én is. Szükségem volt egy jó nagy adagra Alice gyógyító erejéből.
'Már hogy ne lenne? Mit szólnál hozzá, ha Keirát is elhívnánk?'
'Oké, akkor holnap megbeszéljük, én meg elteszem magam holnapra. sziaa'-köszöntem el és léptem ki. Tudom csúnya szokás, de sosem várom ki, míg a másik is elköszön, mert akkor még csomó téma jönne fel. Még csak kilenc óra körül járt és mivel a hasam elkezdett korogni leszaladtam a konyhába kajáért. Anya és Jackson pont akkor értek haza.
-Szia húgi- intett a bátyám. Én is visszaintettem. Jackson lerakta a kaját a konyhaasztalra. Kis műanyag ételesek voltak és én le is csaptam egy nekem szimpatikusra.
-Hé kislányom! Várd meg, amíg asztalhoz ülünk!- mordult rám anya. Nagyot sóhajtottam és az ínycsiklandozó csirkemellre néztem.
-Anya szerintem ebből ma már nem lesz családi kaja, szóval majd holnapra főzök valamit itthon Zoeyval- mondta a bátyám.
Anyát hamar meg tudta győzni, így felvittem a szobámba a kaját, megettem, megfürödtem és leültem az ágyam szélére.
Felvettem az egyik gitáromat és pengetni kezdtem. Nem egy konkrét dallamot játszottam, csak úgy elvoltam. Imádtam ezt csinálni. Egyszer csak durva kopogás hallatszódott az ajtómon.
-Zoey hagyd már abba a nyenyerét, tanulni próbálok!- kiáltotta át az ajtón Mike.
Tanulni? Este 10-kor? Ezzel a gyerekkel valami hatalmas probléma van. Erről jutott eszembe, hogy nekem is lett volna házim. 5 perc alatt eldöntöttem, hogy a matek nem érdekel, táncra lusta vagyok gyakorolni, az irodalom meg amúgy is menni fog. Általában így ment ez nálam.
Végül a dalszöveg írás mellett döntöttem, amúgy is rossz napjaim voltak és ilyenkor ment a legjobban. Elég sokáig dolgoztam a dalon, mert sorra hallottam, ahogy anya, Mike majd végül Jackson is nyugovóra tér.
De hiába feküdtem be az ágyba, nem tudtam aludni, folyton apával kapcsolatos gondolataim voltak vagy azzal az estével kapcsolatban, amikor meghalt. Januárban lesz 3 éve, hogy meghalt. Csak tovább és tovább kerestem a rímeket és próbáltam kiírni magamból a fájdalmat.
2013. február 17., vasárnap
5. rész - Az első dal
Reggel megszólalt a telefonom és azt kívántam, bár ne tette volna. Minden reggel kínszenvedés volt számomra általában, de az az egyik legrosszabb volt az összes közül. Én be voltam lassulva, az idő meg mintha már csak azért is rágyorsított volna, hogy elkéssek.
Amerikai zászlós felsőt és kék nacit vettem fel, az egyik piros tornacsukámmal, amit már rongyosra jártam.
Amikor leértem a földszintre, anya a konyhában volt és reggelit készített magának. Ja és józan volt, szóval a kezébe nyomtam a telefont:
-Tegnap volt egy kis, hogy is nevezzem, probléma a suliban és az osztályfőnököm megkért, hogy hívd fel- mondtam neki halkan.
-Mégis mi a fenét műveltél már megint- szólt ingerülten. Próbáltam nem rögtön felkapni a vizet.
-Majd Mr. Blake elmondja, én épp késében vagyok- próbáltam magam kimenteni és már indulni is akartam.
-Nem arra vagyok kíváncsi, hogy az új tanárod mit mond! Neked kell elmondanod, hogy mi a francot csináltál már megint!- nyúlt a karom után.
-Anya, hidd el ha lenne időm elmondanám, de így nem fogok beérni a suliba!- próbáltam lenyugtatni és kirántottam a karom a szorításából.
-Miért nem tegnap jutott ez eszedbe? Miért kell mindent az utolsó pillanatra hagyni?- méltatlankodott.
-Azért nem tegnap mondtam, mert részeg voltál, mint általában!- emeltem fel a hangom.
-Nem beszélhetsz így velem!- háborodott fel. Láttam rajta, hogy kezdi felkapni a vizet.
-Eddig valamiért nem igazán érdekelt, hogy mit teszek- mordultam rá.
-Na itt volt elég kisasszony! Most azonnal fejezd be!-
-Vagy különben?- hívtam ki magam ellen a sorsot.
-Különben nem állok jót magamért- vicsorította.
-Megint megütsz? Megint bántasz? Megszoktam már!- kiáltottam én is. Kezdtem nagyon dühös lenni.
-Hogy mondhatsz ilyet?!- hőkölt hátra.
-Csak az igazat mondom!- farkasszemet néztünk egymással. Nem hiszem, hogy sok kellett volna, hogy anyám nekem ugorjon. De szerencsémre a bátyám dübörgött le a lépcsőn. Rögtön megértette, hogy elég nagy a probléma, így közénk állt és engem az ajtó felé tolt.
-Itt az ideje, hogy én és Zoey iskolába menjünk. Szia anya!- köszönt és tolt a bejárat felé. Nem szólt hozzám egy szót sem, amikor kiértünk a házból, csak elindult a kocsija felé. Megnéztem mennyi az idő, a buszom épp akkor ment el. Remek! Tényleg! Az élet nagyon gyűlölt. Már épp felkészültem rá lelkiekben, hogy elkések, büntibe kerülök vagy ami még rosszabb gyalog kell mennem.
De Jackson megállt mellettem a vén furgonjával és beinvitált. Ez nektek lehet, hogy nem lett volna nagy szám, de nekem hihetetlen volt. Amióta meg volt ez a kocsija, nem is nyúlhattam hozzá és sehova sem volt vele hajlandó elfuvarozni. Igaz, hogy feszült csendben töltöttük az utazást, de jobb volt, mint gyalog. De az utolsó 10 percben csak megszólalt:
-Milyen ajándékot találtál ki Mike-nak?- Tényleg, az öcsi ajándéka, majdnem el is felejtettem.
-Emlékszel apa karórájára?- kérdeztem. A hangom még kissé zaklatottnak tűnt.
-Igen, volt kettő ugyanolyan órája. Az egyik nálam van- mondta.
-Pontosan a másik meg nálam, de amúgy is férfi óra, Mike meg most lesz 14 és hát gondoltam, hogy megkaphatná azt, ami nálam van. Csak dobozt kell neki szerezni- feleltem mosolyogva. Mindig is szerettem ajándékozni, jó érzéssel töltött el.
-El sem hiszem, hogy neked ez eszedbe jutott. Én max egy tábla csokin gondolkodtam- nevetett Jackson.
-Ezen miért nem lepődök meg- nevettem én is. De meghallottam a csengőt és rögtön ki is pattantam a kocsiból.
-Eljöjjek érted délután?- kiáltott utánam a bátyám. Na hopp, ez a nap elég furcsán indult.
-Nem kell, még különórám is lesz- ordítottam, miközben integettem neki. A különórám Adammel lesz, nem hiszem, hogy Mr. Blake a tegnapi nap fényében elengedi azt. Vártam, mint zenekritikus a Rebecca Black klippremiert...
A nagyobbik gond az volt, hogy azt se tudtam milyen órám az első. Futás közben húztam ki az órarendem a táskámból. Irodalom, remek, az a tanár biztos időben benn van a teremben. Amikor végre a terem elé értem félve kukkantottam be az ablakon, de Mrs. Bethany nem volt benn. Gyorsan lehuppantam a helyemre, Adam mellé, és előkaptam a cuccom. Végszóra, mert a tanárnő abban a pillanatban lépett be a terembe.
Az óra egy szokványos irodalom volt, de utána ének következett és már alig vártam. Imádtam a dalt, amit megtanultam mára és alig vártam, hogy megmutathassam ismét, hogy mit is tudok. A kicsöngetéssel azonban a szorongás és a lámpaláz is megérkezett. Keira szegődött mellém, a két terem közötti távolságon.
-Szia Zoey! Na melyik dalt dobtad össze?- kérdezte.
-Az titok- mosolyogtam.- A srác Damian, akit bemutattál nekem - kezdtem. Keira bólintott, hogy tudja kiről beszélek.- Ő milyen szakra jár?
-Ő is színész- válaszolta.
-De akkor miért nem volt eddig énekórán?- érdeklődtem.
-Előszeretettel lógja el őket. De ma tuti meg fog jelenni!- kacsintott rám.
-Honnan tudod?
-Kíváncsi a friss húsra- vigyorgott rám, miközben belibbent a zeneterembe. Elfoglaltuk a helyünket, de ezúttal Damian is mellénk ült. Valami lényegtelen témáról fecsegtek Keirával.
Mr. Blake pontosan csengetéskor lépett be, kócos hajjal és olyan félmosollyal, amitől legtöbb anyuka elolvadt volna.
-Ki hozott mára nekünk dalt? -kérdezte. Öten is dallal készültünk. Az egyik lány, aki a tipikusan stréber stílust képviselte, az egyik izmos srác,Adam, Mimi és én. Na akkor már tudtam is, hogy kiket kell kegyetlenül földbe tipornom és még köpnöm is rájuk egyet. Oké ez most rendkívül gonosz volt, de dúlt bennem a versenyszellem.
A stréber csaj, mint utóbb kiderült Emily, Adele-t énekelt. Szép hangja volt, de nem adta bele a személyiségét.
A focista fiú, Kyle, valamilyen rock számot énekelt. Abban a műfajban egyáltalán nem vagyok jártas, szóval még csak a szám címét sem tudom. Akkor következett Mimi.
Neonrózsaszín miniruhában libbent ki a terem közepére. Valami Selena Gomez számot énekelt. Az előadásmódja hagyott némi kívánnivalót maga után. Az én részemről visszajött a reggeli, a fiúk nagy részéről meg egy-két nyálcseppet. Amúgy a hangok a helyükön voltak, ami egy Selena számnál nem is volt nagy küldetés.
Majd Adam következett, aki a Somebody that I used to know című számot énekelte. Na rá meg a lányok nyálaztak. Hova jutott ez a világ emberek?
De azért megnyugodtam, hogy Keira velem együtt fintorgott. Azt viszont alá kellett írnom, hogy jól előadta a dalt és még a hangja is mindig a helyén volt.
És utána következtem én. Magabiztosan lépkedtem ki a többiek elé, de gyomrom úgy ugrált, mintha hullámvasúton ültem volna. Én Kelly Clarkson Cry című dalát választottam, de néhány helyen megváltoztattam a számot, hogy egyedi legyen. Amennyire féltem előtte, annyira élveztem közben. És a legjobb az volt, hogy a többiek megtapsoltak a produkcióm végén. Jó, mondjuk a többieket is, de az mellékes volt.
Ének után táncóránk volt. Egy férfi és egy nő tartotta. A nevüket se erőm, sem kedvem nem volt megjegyezni. A félévet a balettal töltöttül. Hát a tánc nem volt az erősségem, de a balett még mindig jobb, mint a társas tánc, ahol magassarkút kell venni. Kiskoromban ugyan balettoztam, de nagyon sokat felejtettem, így egy kínszenvedés volt az óra.
Az ebédszünetben már Alice is ránk talált. Egész végig az óráiról és a csoporttársairól fecsegett. De én szívesen hallgattam, hisz ő volt a legjobb barátnőm és annyira örültem, hogy megtalálta a helyét.
Nem is akartam elrontani a kedvét az én kis depimmel, szóval csak figyeltem, mosolyogtam és hallgattam.
Majd túléltem egy matekot, jelezném, hogy éppen, de túléltem. Volt még másfél órám, mielőtt találkoznom kellett Adammel, szóval nekiindultam a városnak, hogy keressek valami szép dobozt az öcsém ajándékának.
Alice is velem tartott, így a nagy dobozkereséséből ruhavásárlás és kávézás lesz. A tripla csokis kávémmal és az új cipőmmel a kezemben máris jobban éreztem magam és indultam, hogy szembenézzek a délutánnal.
Amerikai zászlós felsőt és kék nacit vettem fel, az egyik piros tornacsukámmal, amit már rongyosra jártam.
Amikor leértem a földszintre, anya a konyhában volt és reggelit készített magának. Ja és józan volt, szóval a kezébe nyomtam a telefont:
-Tegnap volt egy kis, hogy is nevezzem, probléma a suliban és az osztályfőnököm megkért, hogy hívd fel- mondtam neki halkan.
-Mégis mi a fenét műveltél már megint- szólt ingerülten. Próbáltam nem rögtön felkapni a vizet.
-Majd Mr. Blake elmondja, én épp késében vagyok- próbáltam magam kimenteni és már indulni is akartam.
-Nem arra vagyok kíváncsi, hogy az új tanárod mit mond! Neked kell elmondanod, hogy mi a francot csináltál már megint!- nyúlt a karom után.
-Anya, hidd el ha lenne időm elmondanám, de így nem fogok beérni a suliba!- próbáltam lenyugtatni és kirántottam a karom a szorításából.
-Miért nem tegnap jutott ez eszedbe? Miért kell mindent az utolsó pillanatra hagyni?- méltatlankodott.
-Azért nem tegnap mondtam, mert részeg voltál, mint általában!- emeltem fel a hangom.
-Nem beszélhetsz így velem!- háborodott fel. Láttam rajta, hogy kezdi felkapni a vizet.
-Eddig valamiért nem igazán érdekelt, hogy mit teszek- mordultam rá.
-Na itt volt elég kisasszony! Most azonnal fejezd be!-
-Vagy különben?- hívtam ki magam ellen a sorsot.
-Különben nem állok jót magamért- vicsorította.
-Megint megütsz? Megint bántasz? Megszoktam már!- kiáltottam én is. Kezdtem nagyon dühös lenni.
-Hogy mondhatsz ilyet?!- hőkölt hátra.
-Csak az igazat mondom!- farkasszemet néztünk egymással. Nem hiszem, hogy sok kellett volna, hogy anyám nekem ugorjon. De szerencsémre a bátyám dübörgött le a lépcsőn. Rögtön megértette, hogy elég nagy a probléma, így közénk állt és engem az ajtó felé tolt.
-Itt az ideje, hogy én és Zoey iskolába menjünk. Szia anya!- köszönt és tolt a bejárat felé. Nem szólt hozzám egy szót sem, amikor kiértünk a házból, csak elindult a kocsija felé. Megnéztem mennyi az idő, a buszom épp akkor ment el. Remek! Tényleg! Az élet nagyon gyűlölt. Már épp felkészültem rá lelkiekben, hogy elkések, büntibe kerülök vagy ami még rosszabb gyalog kell mennem.
De Jackson megállt mellettem a vén furgonjával és beinvitált. Ez nektek lehet, hogy nem lett volna nagy szám, de nekem hihetetlen volt. Amióta meg volt ez a kocsija, nem is nyúlhattam hozzá és sehova sem volt vele hajlandó elfuvarozni. Igaz, hogy feszült csendben töltöttük az utazást, de jobb volt, mint gyalog. De az utolsó 10 percben csak megszólalt:
-Milyen ajándékot találtál ki Mike-nak?- Tényleg, az öcsi ajándéka, majdnem el is felejtettem.
-Emlékszel apa karórájára?- kérdeztem. A hangom még kissé zaklatottnak tűnt.
-Igen, volt kettő ugyanolyan órája. Az egyik nálam van- mondta.
-Pontosan a másik meg nálam, de amúgy is férfi óra, Mike meg most lesz 14 és hát gondoltam, hogy megkaphatná azt, ami nálam van. Csak dobozt kell neki szerezni- feleltem mosolyogva. Mindig is szerettem ajándékozni, jó érzéssel töltött el.
-El sem hiszem, hogy neked ez eszedbe jutott. Én max egy tábla csokin gondolkodtam- nevetett Jackson.
-Ezen miért nem lepődök meg- nevettem én is. De meghallottam a csengőt és rögtön ki is pattantam a kocsiból.
-Eljöjjek érted délután?- kiáltott utánam a bátyám. Na hopp, ez a nap elég furcsán indult.
-Nem kell, még különórám is lesz- ordítottam, miközben integettem neki. A különórám Adammel lesz, nem hiszem, hogy Mr. Blake a tegnapi nap fényében elengedi azt. Vártam, mint zenekritikus a Rebecca Black klippremiert...
A nagyobbik gond az volt, hogy azt se tudtam milyen órám az első. Futás közben húztam ki az órarendem a táskámból. Irodalom, remek, az a tanár biztos időben benn van a teremben. Amikor végre a terem elé értem félve kukkantottam be az ablakon, de Mrs. Bethany nem volt benn. Gyorsan lehuppantam a helyemre, Adam mellé, és előkaptam a cuccom. Végszóra, mert a tanárnő abban a pillanatban lépett be a terembe.
Az óra egy szokványos irodalom volt, de utána ének következett és már alig vártam. Imádtam a dalt, amit megtanultam mára és alig vártam, hogy megmutathassam ismét, hogy mit is tudok. A kicsöngetéssel azonban a szorongás és a lámpaláz is megérkezett. Keira szegődött mellém, a két terem közötti távolságon.
-Szia Zoey! Na melyik dalt dobtad össze?- kérdezte.
-Az titok- mosolyogtam.- A srác Damian, akit bemutattál nekem - kezdtem. Keira bólintott, hogy tudja kiről beszélek.- Ő milyen szakra jár?
-Ő is színész- válaszolta.
-De akkor miért nem volt eddig énekórán?- érdeklődtem.
-Előszeretettel lógja el őket. De ma tuti meg fog jelenni!- kacsintott rám.
-Honnan tudod?
-Kíváncsi a friss húsra- vigyorgott rám, miközben belibbent a zeneterembe. Elfoglaltuk a helyünket, de ezúttal Damian is mellénk ült. Valami lényegtelen témáról fecsegtek Keirával.
Mr. Blake pontosan csengetéskor lépett be, kócos hajjal és olyan félmosollyal, amitől legtöbb anyuka elolvadt volna.
-Ki hozott mára nekünk dalt? -kérdezte. Öten is dallal készültünk. Az egyik lány, aki a tipikusan stréber stílust képviselte, az egyik izmos srác,Adam, Mimi és én. Na akkor már tudtam is, hogy kiket kell kegyetlenül földbe tipornom és még köpnöm is rájuk egyet. Oké ez most rendkívül gonosz volt, de dúlt bennem a versenyszellem.
A stréber csaj, mint utóbb kiderült Emily, Adele-t énekelt. Szép hangja volt, de nem adta bele a személyiségét.
A focista fiú, Kyle, valamilyen rock számot énekelt. Abban a műfajban egyáltalán nem vagyok jártas, szóval még csak a szám címét sem tudom. Akkor következett Mimi.
Neonrózsaszín miniruhában libbent ki a terem közepére. Valami Selena Gomez számot énekelt. Az előadásmódja hagyott némi kívánnivalót maga után. Az én részemről visszajött a reggeli, a fiúk nagy részéről meg egy-két nyálcseppet. Amúgy a hangok a helyükön voltak, ami egy Selena számnál nem is volt nagy küldetés.
Majd Adam következett, aki a Somebody that I used to know című számot énekelte. Na rá meg a lányok nyálaztak. Hova jutott ez a világ emberek?
De azért megnyugodtam, hogy Keira velem együtt fintorgott. Azt viszont alá kellett írnom, hogy jól előadta a dalt és még a hangja is mindig a helyén volt.
És utána következtem én. Magabiztosan lépkedtem ki a többiek elé, de gyomrom úgy ugrált, mintha hullámvasúton ültem volna. Én Kelly Clarkson Cry című dalát választottam, de néhány helyen megváltoztattam a számot, hogy egyedi legyen. Amennyire féltem előtte, annyira élveztem közben. És a legjobb az volt, hogy a többiek megtapsoltak a produkcióm végén. Jó, mondjuk a többieket is, de az mellékes volt.
Ének után táncóránk volt. Egy férfi és egy nő tartotta. A nevüket se erőm, sem kedvem nem volt megjegyezni. A félévet a balettal töltöttül. Hát a tánc nem volt az erősségem, de a balett még mindig jobb, mint a társas tánc, ahol magassarkút kell venni. Kiskoromban ugyan balettoztam, de nagyon sokat felejtettem, így egy kínszenvedés volt az óra.
Az ebédszünetben már Alice is ránk talált. Egész végig az óráiról és a csoporttársairól fecsegett. De én szívesen hallgattam, hisz ő volt a legjobb barátnőm és annyira örültem, hogy megtalálta a helyét.
Nem is akartam elrontani a kedvét az én kis depimmel, szóval csak figyeltem, mosolyogtam és hallgattam.
Majd túléltem egy matekot, jelezném, hogy éppen, de túléltem. Volt még másfél órám, mielőtt találkoznom kellett Adammel, szóval nekiindultam a városnak, hogy keressek valami szép dobozt az öcsém ajándékának.
Alice is velem tartott, így a nagy dobozkereséséből ruhavásárlás és kávézás lesz. A tripla csokis kávémmal és az új cipőmmel a kezemben máris jobban éreztem magam és indultam, hogy szembenézzek a délutánnal.
2013. február 10., vasárnap
4. rész - A gitár
Másnap reggel úgy keltem, mintha semmit sem aludtam volna. A szemeim majd le ragadtak, mialatt kivonszoltam magam a fürdőbe és akkor még a frissítő zuhany sem segített.
Amikor visszaértem a szobámba levágtam magam a szépítkezős asztalomhoz. A hajam olyan volt, mint egy szénaboglya. Tíz percig cibáltam a csomókat és utána gyorsan ki is vasaltam. Aznapra egy világoskék nadrágot vettem fel, angyalszárnyas felsővel és kényelmes bakanccsal.
Az ablakomból láttam, hogy be van borulva így egy szegecses vállú pulcsit is magamra vettem. Leindultam a konyhába, hogy egy kis kávét vegyek magamhoz, üzemanyag gyanánt. Ki gondolta volna, hogy az edény, amiben a fekete életmentőm szokott lenni teljesen üres. Nem volt már időm főzni, így műanyag ízű instant kávét ittam.
A suliban semmi izgalmas nem történt. Persze Adam mellett minden óra egy kínszenvedés volt. Ha nem a ceruzájával böködött, akkor az előttünk ülővel suttogott, hogy még véletlen se tudjak a tanárra figyelni.
Mr. Blake óráján páran bemutatták a szakítós számukat. Voltak nagyon jó produkciók, például egy Melissa nevű néger lány, aki a Dreamgirls-ből ismert And I'm telling you című számot énekelte. Fantasztikus volt az előadása. Hamisság nélkül ment fel a legmagasabb hangokig. Kitörő tapsvihar követte az előadását. Az osztályfőnököm az óra után megkérdezte, hogyan állunk Adammel, én meg kínosan közöltem vele, hogy nem jól.
Aztán végre elérkezett a délután és Aliceszel nekiálltunk kifesteni a szekrényünket. Elképesztő Alice mennyi festőcuccot hozott. Amikor ő már majdnem készen volt, nekem volt egy kis vázlatom. Tökéletesen látszódott, hogy ki a művész és ki nem. Végül az én szekrényem vörösbor színű hátteret kapott és egy "Belive" feliratot, pontosan olyan betűtípussal, mint az a medál, ami mindig a nyakamban lógott. Azt a medált még apukámtól kaptam, amikor első osztályba mentem.
Alice szekrényét bonyolult minták és alakzatok díszítették, sokféle színben. Elképesztő volt, akármennyit nézte az ember, mindig talált benne valami újat.
Belülről is otthonossá tettük áldozatainkat és már meg is beszéltük, hogy elmegyünk fagyizni, amikor eszembe jutott, hogy aznap is találkozóm van Adammel. Így elbúcsúztam a barátnőmtől és leültem az egyik padra a folyosón. Minden kihalt volt, ezért a szakítós témára szánt dalomat kezdtem el énekelni. Épp a szám végére értem, amikor eszembe jutott, hogy előző nap a suliban hagytam a gitáromat, mert új húr kellett rá és Keira elmondása alapján a zeneteremben hagyott hangszereket másnapra mindig megcsinálják. Így arra vettem az irányt.
A folyosók kihaltak voltak. Odaértem a teremhez már éppen nyúltam a kilincsért, amikor kicsapódott az ajtó és Mimi meg Adam jöttek ki rajta. Görnyedtek a röhögéstől és akkor sem tudták abbahagyni, amikor megláttak.
-Szia Zoey!- köszöntött Mimi.- Hagytunk benn neked egy kis meglepetést...
-Azt hiszem nem akarom látni a mocskos tetteitek helyszínét- mondtam és úgy döntöttem, hogy majd holnap hazaviszem a gitáromat. De aztán meggondoltam magam, mert az a gitár még apukámé volt és nagyon vigyáztam rá. Csak azért hagytam itt a suliban, mert Keira biztosított róla, hogy teljes biztonságban tartják.
-Mindjárt 3 óra van Zoey, a suli előtt várlak- szólt Adam, majd kiindult.
-Szegény Adam- mondta Mimi lebiggyesztett ajkakkal.- Veled kell töltenie a délutánjait. Eddig szerettem Mr. Blaket, de kezdenek kétségeim lenni- forgatta a szemeit.
-Hidd el, én sem szívesen töltöm egy taplóval a szabadidőm- válaszoltam és beléptem a terembe.
Ott volt a gitárom, ahol tegnap hagytam, szépen a tokjában. Elképesztő, hogy az ember mennyire tud ragaszkodni néhány tárgyhoz, egy ékszerhez vagy egy hangszerhez.
Lefektettem a tokot a tanári asztalra és szépen lassan nyitottam fel a fedelét. Még meg is álltam közben, vajon milyen meglepetésre gondolt Adam és Mimi?
De nem is igazán érdekelt, inkább távol akartam magam tartani tőlük. Felnyitottam a tok fedelét és nem is hittem el, amit láttam. A gitárom, vagyis apa gitárja nem csak, hogy el volt törve, de össze is volt firkálva olyan feliratokkal, amiket itt nem írnék le, mert nem tűrtek nyomdafestéket.
Hihetetlenül mérges lettem. Sírhatnékom támadt, de előbb meg kellett vernem azt a kettő idiótát. Amúgy is gondjaim voltak az indulataim kezelésével, de abban a helyzetben fülig piros fejjel rontottam ki a zeneterem ajtaján. Adam a bejárati ajtóban várt rám, Mimi pedig valószínűleg vele volt, hogy láthassa az arcom. Nos ezután megnézheti majd a sajátját egy csini kis monoklival együtt a szeme alatt.
-Mi a baj Zoey? Olyan mérgesnek tűnsz- kezdte Mimi gúnyos hangon, álszent arccal.
-Tényleg? Annak tűnök? Akkor jobbak a mentális képességeid, mint gondoltam...- szűrtem a fogai között. De nem beszélgetni mentem, hanem cselekedni. - MÉGIS MI A FASZT KÉPZELTÉL, AMIKOR EGYÁLTALÁN HOZZÁNYÚLTÁL A GITÁROMHOZ??? TÖNKRETETTED TELJESEN!- ordítottam teljes hangerővel.
-Nyugi már, az csak egy gitár, könnyen pótolható, akárcsak te!- mutatott rám a manikűrözött ujjával.
-IGEN? AKKOR MEGLÁTJUK, MELYIKÜNKET KELL HAMARABB PÓTOLNI, TE PÓTHAJAS, MŰSZŐKE RIBANC!- léptem hozzá közelebb.
-Ez most egy fenyegetés akart lenni? Mert csakhogy tudd, ez itt az én iskolám, az én szabályaimmal és senki sem fog neked hinni, ha be akarnál árulni- mosolygott gúnyosan.
-Lehet, hogy te azt hiszed, hogy ez az iskola a tiéd, de hatalmas koppanás lesz, ha rájössz, hogy a kinti világ teljesen más. Ott nem fog tudni apuci mindent elintézni neked- vettem lejjebb a hangerőt, hogy váratlanul érje az ütés. A tenyerem egyre jobban bizsergett és Adam valószínűleg érzékelni kezdte a veszélyt, mert úgy helyezkedett, hogy kettőnk közé tudjon állni.
-Nem érdekel a véleményed csitri- sziszegte Mimi.
-Engem meg nem érdekelnek a következmények- suttogtam úgy, hogy csak ő hallja, ütésre emeltem a kezem és Miminek ugrottam. Először a haját értem és még kíméletes voltam, hisz jól tudtam verekedni, valamire jó is volt a bátyám.
Mimi sem hagyta magát a sípcsontomba rúgott, én ökölbe szorítottam a kezem és az arcát vettem célba, amikor valaki megfogta hátulról a derekam és a kezem. Könnyek patakzottak a szememből, keservesen zokogtam és gyűlölködve néztem Mimit a könnyeimen keresztül, akit Adam tartott vissza.
Várjunk csak, akkor engem ki tartott? És ha Mimi Adammel jött ki a teremből, akkor ő is benne volt. Újabb hullámban tört rám a düh és ismét neki ugrottam volna a verekedésnek, ebben az esetben Adam ellen, de bárki is fogott csak nem engedett. Nem tudom hány percig tarthatott, mire valamennyire lenyugodtam és nem ficánkoltam. Akkor a férfi, aki tartott leültetett a lépcsőre és velem szembe fordult, hogy ne láthassam Mimiéket, ha egyáltalán ott voltak még.
-Zoey ez meg mi a fene volt?- kérdezte egy hang. De nem feleltem, mélységes gyászban voltam. Röhögjetek ki, hogy így kiborultam a gitár miatt, de apám után maradt nem sok emléktárgyam egyike volt. A kezeimbe temettem az arcom és próbáltam megállni, hogy ne sírjak tovább, de nem ment. A szemben lévő férfi a hátamat simogatta, vigasztalni próbált.
Kábé negyed óra után már nem rázkódott a vállam a sírástól, kitöröltem a könnyeket a szememből és felnéztem az engem ápolgató személyre. Mr. Blake volt az. Uhh de ciki. Az osztályfőnököm látta, ahogy nekiugrok Miminek. Remek, egy újabb büntetés, vagy esetleg több.
-Mi történt?- kérdezte ismét.
-Én csak...- nem is tudtam, hol kezdjem.- Mimi és Adam tönkretették a gitáromat, én meg...szóval... ezt történt- dadogtam.
-Egy gitár miatt?! Ezért veszélyeztetted a saját és Mimi testi épségét?
-Az a gitár jelentéssel bírt számomra- próbáltam magyarázkodni.
-Meg lehet javítani- vigasztalt.
-Eltörték a nyakát- vágtam közbe.- Nem lehet megjavítani, soha többé nem fog szólni. Olyan mintha többé nem beszélhetnék apával- mondtam, és kezdtek a könnyeim ismét potyogni.
-Apádé volt a gitár?- kérdezte meghökkenve Mr.Blake. Bólintottam és zsepit kezdtem keresni a zsebeimben. Az osztályfőnököm készségesen nyújtott egyet felém.
-Mr. Blake, ugye nem lenne baj, ha ma nem mennék el Adammel gyakorolni?-kérdeztem.
-Ezt Adammel kell megbeszélned- mondta, miközben felállt és megláttam, hogy Mimi a szemben lévő padkán ül, zokog és Adam ápolgatja, mintha baja esett volna.
-Először is- kezdte Mr.Blake- erről az esetről nem beszélünk soha többet senkinek, mert egyikőtök sem járna jól. Mimi, te megrongáltál egy személyes tárgyat.
-Nem én voltam!- vágott köbe Mimi.
-Akkor menjünk és nézzük meg a biztonsági kamera felvételeit- mondta Mr.Blake, de Mimi arckifejezéséből kitalálta, hogy nem kell.- Mindhárman három hétig, minden délután büntetésben vagytok, nem vehettek részt a hónap eseményein és beszélni akarok a szüleitekkel még ma este. Adam és Zoey nektek változatlanul gyakorolnotok kell, valamint Zoey részt vesz a színdarab díszletének összeállításában Adammel, Mimi pedig a festők és a kerámiások után takarít minden délután. nincs vita!- emelte fel az ujját a férfi, amikor Mimi megszólalt volna.- Holnap találkozunk- mondta, majd a parkoló felé indult.
-Ma délután nem lesz alkalmas a gyakorlás- mondtam Adamnek.
-Szerintem sem- válaszolt. Én köszönés nélkül álltam fel, mentem vissza a zeneterembe és vettem magamhoz a gitárom maradványait. A hátsó bejáraton távoztam és a metrón hazáig sírtam.
Otthon felrohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. A feliratokat szerencsére le tudtam szedni, de a gitár nyakát nem tudtam, hogyan hozzam rendbe. Csak ültem a szobám közepén, a hangszerem az ölemben feküdt és bámultam, mert nem tudtam mit tenni.
Anya még nem volt otthon, nem tudtam hol van, biztos valami kocsmában volt. Ha részegen jönne haza, nem tudná felhívni Mr.Blaket, szóval én hívtam fel őt és hagytam egy üzenetet, hogy anya nincs olyan állapotban, hogy beszéljen vele és hogy majd másnap reggel fogja felhívni.
Halk kopogást hallottam az ajtón és Jackson lépett be rajta, a hajszárítómmal a kezében. Először nem is hitt a szemének, mert pár percig csak bambult engem. Aztán odajött mellém, leült és átölelt. Természetesen ismét rám tört a sírás.
-Úgy nézel ki, mint egy panda- mondta viccesen. Könnyeim közt nevettem egy kicsit, majd felnéztem rá.- Mi történt?- kérdezte. Én csak az ölemben lévő maradványokra mutattam.- Ki tette?- Ő is dühös volt egy kicsit.
-Két osztálytársam. Azt hiszem nem vagyok az új suli népszerűségi listájának az élén.
-Kit érdekel a népszerűség? Szerintem téged már nem- mondta.
-Kérlek ne emlékeztess folyton az ezelőtti korszakomra. Így is eléggé szégyenlem.
-Muszáj, hogy emlékeztesselek, nem akarom, hogy visszaess.
-Haha- nevettem.-Az nem fog megtörténni!
-Amúgy jó az új suli?
-Nekem tetszik, otthon érzem ott magam. De hogy-hogy megkérdezted? Eddig nem úgy gondoltad, hogy tehetségtelen vagyok?
-Be kell vallanom valamit- mondta és a nyakát vakargatta. Ezt akkor csinálta, amikor izgult.- Féltékeny voltam rád.
-Tessék?- hüledeztem. Ő féltékeny rám? - Miért is?
-Féltékeny voltam, nem vagyok, mert én is felvételiztem oda, de nem sikerült. Téged pedig év közben vettek át, amikor keményebbek a vizsgák.
-Jajj ugyan már Jackson. Hallom amikor itthon dobolsz, én imádom- mosolyogtam.
-Ajjaj, asszem' ez egy olyan húg-báty pillanat- nevetett.
-Még a végén megszeretjük egymást- nevettem én is.
-Figyelj, hétvégén jön az az öcskös és most lesz a szülinapja, kéne neki valami ajándék.
-Nekem van is egy ötletem- mondtam.- De most végtelenül fáradt vagyok, szóval megköszönném, ha hagynál lefeküdni.
-Persze. De ugye tudod, hogy nincs meg arra a garancia, hogy holnap is elviseljük egymást- mondta, amikor már az ajtómban állt.
-Rajtam nem fog múlni- mondtam és komolyan is gondoltam. Örültem, hogy kezdtünk újra jóban lenni.
-Jó éjt!- köszönt el, miközben bezárta maga mögött az ajtót. Én még lemostam a sminkem, megjegyezném tényleg úgy néztem ki, mint egy panda, letusoltam és bedőltem az ágyamba, már tízkor. Bár nem sok mindent csináltam aznap, érzelmileg teljesen ki voltam merülve és másnap még be kellett mutatnom a szakítós dalomat, ismét találkoznom kellett Adammel, fenn kellett tartanom a jó viszonyt a bátyámmal és józanon kellett találnom az anyámat. Köszönöm annak, bárki is az, aki az életemet írta, rohadtul kibaszott velem...
Amikor visszaértem a szobámba levágtam magam a szépítkezős asztalomhoz. A hajam olyan volt, mint egy szénaboglya. Tíz percig cibáltam a csomókat és utána gyorsan ki is vasaltam. Aznapra egy világoskék nadrágot vettem fel, angyalszárnyas felsővel és kényelmes bakanccsal.
Az ablakomból láttam, hogy be van borulva így egy szegecses vállú pulcsit is magamra vettem. Leindultam a konyhába, hogy egy kis kávét vegyek magamhoz, üzemanyag gyanánt. Ki gondolta volna, hogy az edény, amiben a fekete életmentőm szokott lenni teljesen üres. Nem volt már időm főzni, így műanyag ízű instant kávét ittam.
A suliban semmi izgalmas nem történt. Persze Adam mellett minden óra egy kínszenvedés volt. Ha nem a ceruzájával böködött, akkor az előttünk ülővel suttogott, hogy még véletlen se tudjak a tanárra figyelni.
Mr. Blake óráján páran bemutatták a szakítós számukat. Voltak nagyon jó produkciók, például egy Melissa nevű néger lány, aki a Dreamgirls-ből ismert And I'm telling you című számot énekelte. Fantasztikus volt az előadása. Hamisság nélkül ment fel a legmagasabb hangokig. Kitörő tapsvihar követte az előadását. Az osztályfőnököm az óra után megkérdezte, hogyan állunk Adammel, én meg kínosan közöltem vele, hogy nem jól.
Aztán végre elérkezett a délután és Aliceszel nekiálltunk kifesteni a szekrényünket. Elképesztő Alice mennyi festőcuccot hozott. Amikor ő már majdnem készen volt, nekem volt egy kis vázlatom. Tökéletesen látszódott, hogy ki a művész és ki nem. Végül az én szekrényem vörösbor színű hátteret kapott és egy "Belive" feliratot, pontosan olyan betűtípussal, mint az a medál, ami mindig a nyakamban lógott. Azt a medált még apukámtól kaptam, amikor első osztályba mentem.
Alice szekrényét bonyolult minták és alakzatok díszítették, sokféle színben. Elképesztő volt, akármennyit nézte az ember, mindig talált benne valami újat.
Belülről is otthonossá tettük áldozatainkat és már meg is beszéltük, hogy elmegyünk fagyizni, amikor eszembe jutott, hogy aznap is találkozóm van Adammel. Így elbúcsúztam a barátnőmtől és leültem az egyik padra a folyosón. Minden kihalt volt, ezért a szakítós témára szánt dalomat kezdtem el énekelni. Épp a szám végére értem, amikor eszembe jutott, hogy előző nap a suliban hagytam a gitáromat, mert új húr kellett rá és Keira elmondása alapján a zeneteremben hagyott hangszereket másnapra mindig megcsinálják. Így arra vettem az irányt.
A folyosók kihaltak voltak. Odaértem a teremhez már éppen nyúltam a kilincsért, amikor kicsapódott az ajtó és Mimi meg Adam jöttek ki rajta. Görnyedtek a röhögéstől és akkor sem tudták abbahagyni, amikor megláttak.
-Szia Zoey!- köszöntött Mimi.- Hagytunk benn neked egy kis meglepetést...
-Azt hiszem nem akarom látni a mocskos tetteitek helyszínét- mondtam és úgy döntöttem, hogy majd holnap hazaviszem a gitáromat. De aztán meggondoltam magam, mert az a gitár még apukámé volt és nagyon vigyáztam rá. Csak azért hagytam itt a suliban, mert Keira biztosított róla, hogy teljes biztonságban tartják.
-Mindjárt 3 óra van Zoey, a suli előtt várlak- szólt Adam, majd kiindult.
-Szegény Adam- mondta Mimi lebiggyesztett ajkakkal.- Veled kell töltenie a délutánjait. Eddig szerettem Mr. Blaket, de kezdenek kétségeim lenni- forgatta a szemeit.
-Hidd el, én sem szívesen töltöm egy taplóval a szabadidőm- válaszoltam és beléptem a terembe.
Ott volt a gitárom, ahol tegnap hagytam, szépen a tokjában. Elképesztő, hogy az ember mennyire tud ragaszkodni néhány tárgyhoz, egy ékszerhez vagy egy hangszerhez.
Lefektettem a tokot a tanári asztalra és szépen lassan nyitottam fel a fedelét. Még meg is álltam közben, vajon milyen meglepetésre gondolt Adam és Mimi?
De nem is igazán érdekelt, inkább távol akartam magam tartani tőlük. Felnyitottam a tok fedelét és nem is hittem el, amit láttam. A gitárom, vagyis apa gitárja nem csak, hogy el volt törve, de össze is volt firkálva olyan feliratokkal, amiket itt nem írnék le, mert nem tűrtek nyomdafestéket.
Hihetetlenül mérges lettem. Sírhatnékom támadt, de előbb meg kellett vernem azt a kettő idiótát. Amúgy is gondjaim voltak az indulataim kezelésével, de abban a helyzetben fülig piros fejjel rontottam ki a zeneterem ajtaján. Adam a bejárati ajtóban várt rám, Mimi pedig valószínűleg vele volt, hogy láthassa az arcom. Nos ezután megnézheti majd a sajátját egy csini kis monoklival együtt a szeme alatt.
-Mi a baj Zoey? Olyan mérgesnek tűnsz- kezdte Mimi gúnyos hangon, álszent arccal.
-Tényleg? Annak tűnök? Akkor jobbak a mentális képességeid, mint gondoltam...- szűrtem a fogai között. De nem beszélgetni mentem, hanem cselekedni. - MÉGIS MI A FASZT KÉPZELTÉL, AMIKOR EGYÁLTALÁN HOZZÁNYÚLTÁL A GITÁROMHOZ??? TÖNKRETETTED TELJESEN!- ordítottam teljes hangerővel.
-Nyugi már, az csak egy gitár, könnyen pótolható, akárcsak te!- mutatott rám a manikűrözött ujjával.
-IGEN? AKKOR MEGLÁTJUK, MELYIKÜNKET KELL HAMARABB PÓTOLNI, TE PÓTHAJAS, MŰSZŐKE RIBANC!- léptem hozzá közelebb.
-Ez most egy fenyegetés akart lenni? Mert csakhogy tudd, ez itt az én iskolám, az én szabályaimmal és senki sem fog neked hinni, ha be akarnál árulni- mosolygott gúnyosan.
-Lehet, hogy te azt hiszed, hogy ez az iskola a tiéd, de hatalmas koppanás lesz, ha rájössz, hogy a kinti világ teljesen más. Ott nem fog tudni apuci mindent elintézni neked- vettem lejjebb a hangerőt, hogy váratlanul érje az ütés. A tenyerem egyre jobban bizsergett és Adam valószínűleg érzékelni kezdte a veszélyt, mert úgy helyezkedett, hogy kettőnk közé tudjon állni.
-Nem érdekel a véleményed csitri- sziszegte Mimi.
-Engem meg nem érdekelnek a következmények- suttogtam úgy, hogy csak ő hallja, ütésre emeltem a kezem és Miminek ugrottam. Először a haját értem és még kíméletes voltam, hisz jól tudtam verekedni, valamire jó is volt a bátyám.
Mimi sem hagyta magát a sípcsontomba rúgott, én ökölbe szorítottam a kezem és az arcát vettem célba, amikor valaki megfogta hátulról a derekam és a kezem. Könnyek patakzottak a szememből, keservesen zokogtam és gyűlölködve néztem Mimit a könnyeimen keresztül, akit Adam tartott vissza.
Várjunk csak, akkor engem ki tartott? És ha Mimi Adammel jött ki a teremből, akkor ő is benne volt. Újabb hullámban tört rám a düh és ismét neki ugrottam volna a verekedésnek, ebben az esetben Adam ellen, de bárki is fogott csak nem engedett. Nem tudom hány percig tarthatott, mire valamennyire lenyugodtam és nem ficánkoltam. Akkor a férfi, aki tartott leültetett a lépcsőre és velem szembe fordult, hogy ne láthassam Mimiéket, ha egyáltalán ott voltak még.
-Zoey ez meg mi a fene volt?- kérdezte egy hang. De nem feleltem, mélységes gyászban voltam. Röhögjetek ki, hogy így kiborultam a gitár miatt, de apám után maradt nem sok emléktárgyam egyike volt. A kezeimbe temettem az arcom és próbáltam megállni, hogy ne sírjak tovább, de nem ment. A szemben lévő férfi a hátamat simogatta, vigasztalni próbált.
Kábé negyed óra után már nem rázkódott a vállam a sírástól, kitöröltem a könnyeket a szememből és felnéztem az engem ápolgató személyre. Mr. Blake volt az. Uhh de ciki. Az osztályfőnököm látta, ahogy nekiugrok Miminek. Remek, egy újabb büntetés, vagy esetleg több.
-Mi történt?- kérdezte ismét.
-Én csak...- nem is tudtam, hol kezdjem.- Mimi és Adam tönkretették a gitáromat, én meg...szóval... ezt történt- dadogtam.
-Egy gitár miatt?! Ezért veszélyeztetted a saját és Mimi testi épségét?
-Az a gitár jelentéssel bírt számomra- próbáltam magyarázkodni.
-Meg lehet javítani- vigasztalt.
-Eltörték a nyakát- vágtam közbe.- Nem lehet megjavítani, soha többé nem fog szólni. Olyan mintha többé nem beszélhetnék apával- mondtam, és kezdtek a könnyeim ismét potyogni.
-Apádé volt a gitár?- kérdezte meghökkenve Mr.Blake. Bólintottam és zsepit kezdtem keresni a zsebeimben. Az osztályfőnököm készségesen nyújtott egyet felém.
-Mr. Blake, ugye nem lenne baj, ha ma nem mennék el Adammel gyakorolni?-kérdeztem.
-Ezt Adammel kell megbeszélned- mondta, miközben felállt és megláttam, hogy Mimi a szemben lévő padkán ül, zokog és Adam ápolgatja, mintha baja esett volna.
-Először is- kezdte Mr.Blake- erről az esetről nem beszélünk soha többet senkinek, mert egyikőtök sem járna jól. Mimi, te megrongáltál egy személyes tárgyat.
-Nem én voltam!- vágott köbe Mimi.
-Akkor menjünk és nézzük meg a biztonsági kamera felvételeit- mondta Mr.Blake, de Mimi arckifejezéséből kitalálta, hogy nem kell.- Mindhárman három hétig, minden délután büntetésben vagytok, nem vehettek részt a hónap eseményein és beszélni akarok a szüleitekkel még ma este. Adam és Zoey nektek változatlanul gyakorolnotok kell, valamint Zoey részt vesz a színdarab díszletének összeállításában Adammel, Mimi pedig a festők és a kerámiások után takarít minden délután. nincs vita!- emelte fel az ujját a férfi, amikor Mimi megszólalt volna.- Holnap találkozunk- mondta, majd a parkoló felé indult.
-Ma délután nem lesz alkalmas a gyakorlás- mondtam Adamnek.
-Szerintem sem- válaszolt. Én köszönés nélkül álltam fel, mentem vissza a zeneterembe és vettem magamhoz a gitárom maradványait. A hátsó bejáraton távoztam és a metrón hazáig sírtam.
Otthon felrohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. A feliratokat szerencsére le tudtam szedni, de a gitár nyakát nem tudtam, hogyan hozzam rendbe. Csak ültem a szobám közepén, a hangszerem az ölemben feküdt és bámultam, mert nem tudtam mit tenni.
Anya még nem volt otthon, nem tudtam hol van, biztos valami kocsmában volt. Ha részegen jönne haza, nem tudná felhívni Mr.Blaket, szóval én hívtam fel őt és hagytam egy üzenetet, hogy anya nincs olyan állapotban, hogy beszéljen vele és hogy majd másnap reggel fogja felhívni.
Halk kopogást hallottam az ajtón és Jackson lépett be rajta, a hajszárítómmal a kezében. Először nem is hitt a szemének, mert pár percig csak bambult engem. Aztán odajött mellém, leült és átölelt. Természetesen ismét rám tört a sírás.
-Úgy nézel ki, mint egy panda- mondta viccesen. Könnyeim közt nevettem egy kicsit, majd felnéztem rá.- Mi történt?- kérdezte. Én csak az ölemben lévő maradványokra mutattam.- Ki tette?- Ő is dühös volt egy kicsit.
-Két osztálytársam. Azt hiszem nem vagyok az új suli népszerűségi listájának az élén.
-Kit érdekel a népszerűség? Szerintem téged már nem- mondta.
-Kérlek ne emlékeztess folyton az ezelőtti korszakomra. Így is eléggé szégyenlem.
-Muszáj, hogy emlékeztesselek, nem akarom, hogy visszaess.
-Haha- nevettem.-Az nem fog megtörténni!
-Amúgy jó az új suli?
-Nekem tetszik, otthon érzem ott magam. De hogy-hogy megkérdezted? Eddig nem úgy gondoltad, hogy tehetségtelen vagyok?
-Be kell vallanom valamit- mondta és a nyakát vakargatta. Ezt akkor csinálta, amikor izgult.- Féltékeny voltam rád.
-Tessék?- hüledeztem. Ő féltékeny rám? - Miért is?
-Féltékeny voltam, nem vagyok, mert én is felvételiztem oda, de nem sikerült. Téged pedig év közben vettek át, amikor keményebbek a vizsgák.
-Jajj ugyan már Jackson. Hallom amikor itthon dobolsz, én imádom- mosolyogtam.
-Ajjaj, asszem' ez egy olyan húg-báty pillanat- nevetett.
-Még a végén megszeretjük egymást- nevettem én is.
-Figyelj, hétvégén jön az az öcskös és most lesz a szülinapja, kéne neki valami ajándék.
-Nekem van is egy ötletem- mondtam.- De most végtelenül fáradt vagyok, szóval megköszönném, ha hagynál lefeküdni.
-Persze. De ugye tudod, hogy nincs meg arra a garancia, hogy holnap is elviseljük egymást- mondta, amikor már az ajtómban állt.
-Rajtam nem fog múlni- mondtam és komolyan is gondoltam. Örültem, hogy kezdtünk újra jóban lenni.
-Jó éjt!- köszönt el, miközben bezárta maga mögött az ajtót. Én még lemostam a sminkem, megjegyezném tényleg úgy néztem ki, mint egy panda, letusoltam és bedőltem az ágyamba, már tízkor. Bár nem sok mindent csináltam aznap, érzelmileg teljesen ki voltam merülve és másnap még be kellett mutatnom a szakítós dalomat, ismét találkoznom kellett Adammel, fenn kellett tartanom a jó viszonyt a bátyámmal és józanon kellett találnom az anyámat. Köszönöm annak, bárki is az, aki az életemet írta, rohadtul kibaszott velem...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)